Szemét a Nemzetiben!
Használt ruhák és géproncsok a múzeumban? Az Észt Nemzeti Múzeum a közelmúltat dokumentálja, az elmúlt húsz év jellegzetes tárgyaival töltve meg a tárlókat. De a tárgyakhoz sztori is dukál, vicces-szomorú történetek jegyrendszerről, hypóval koptatott farmerekről és finn csészékről.
A fővároscentrikus gondolkodásúaknak talán furcsán hangozhat, de az észtek központi múzeuma nem Tallinnban, hanem a szellemi-kulturális központnak számító Tartuban van. Tartu pedig, ahogy a reklámja is hirdeti, a jó ötletek városa. A muzeológusok legújabban azzal az ötlettel álltak elő, hogy nagyszabású gyűjtőmunkába kezdenek. De hiába jönnének hozzájuk ószeresek múlt századi horgolásokkal vagy jó állapotú söröskupákkal, a múzeum ugyanis azt tűzte ki célul, hogy a közelmúltat rekonstruálja, és igyekszik átmenteni az értékeket az újabb generáció(k) számára.
(Forrás: Tulikas)
Lázas fogyasztók
Az észtek életében nagy változásokat hozott az elmúlt 20 év, gazdasági szempontból pedig különösen. A jegyrendszertől a fogyasztói társadalom kibontakozásáig, a gazdasági válság előtti időszak fogyasztási lázáig mindent megtapasztalhattak az 1991-ben újra függetlenné váló ország állampolgárai.
1989 ősze különösen érdekes időszak volt, a rubel értéke gyorsan zuhant, nem volt értelme gyűjtögetni. Emellett új boltok nyíltak mindenfelé, az emberek Finnországból hozták az autókat, és a benzinhiány hosszú sorokat idézett elő a benzinkutak környékén. Ugyanakkor a villanykörtéket is már csak jegyre lehetett venni, és megindult az ékszerek és az értékes műalkotások feketepiaca. A Szovjetunió megszűnése után ki kellett alakítani az önálló észt gazdaságot, amely eleinte jelentős problémákkal küszködött, az alapvető élelmiszerekből is hiány volt.
A következő videórészlet az új boltok üresrevásárlásáról szól, hogy hogyan fogytak el minimális idő (fél óra) alatt a hűtőszekrények, amikor mindenki az utolsó kopejkáig igyekezett elverni a pénzét, és amikor végre éppen valamit kapni lehetett.
Ahogy egyébként Magyarországon is, úgy Észtországban is fontos szerepet játszott a felhalmozás a második világháborút átélt és a háború utáni nemzedék gondolkodásában, hiszen nem lehetett tudni, egy adott tárgy, gépalkatrész vagy egyszerűen csak egy kiló cukor mikor lesz hiánycikk, és ezáltal csereeszköz.
Az Észt Nemzeti Múzeumban megrendezett Ostupalavik (Vásárlási láz) című kiállítás érdekessége, hogy a kiállított tárgyak tulajdonosai személyes történeteket fűztek a leadott hasznos és haszontalan portékához. Az egyik teremben olyan tárgyak láthatók, amelyeket az emberek megvásároltak, vagy a deficit idején egyszerűen cseréltek (hol vodkáért, hol gyerekruháért cserébe), de később mégsem lett rá szükségük. Láthatunk itt pöttyös bugyitól kezdve, gyerekcipőn át a csak Finnországban beszerezhető, valóban vízálló anyagból készült, ún. esősapkáig mindent.
(Forrás: Tulikas)
A tárlókban megfigyelhetünk olyan státuszszimbólumokat, mint a nyolcvanas években divatos szögletes fekete csészekészlet vagy egy ősmikró, amely még szinte nagyobb, mint egy mai gázsütő. A nyugatról beszerzett koptatott farmereknek is nagy presztízse volt, aki nem jutott hozzá ilyenhez, kénytelen volt hypóval nekiesni az szovjet-észt gyártmányú Sangar márkájú farmerutánzatoknak.
Ezek mellett a tárgyak mellett látni a hiánygazdaság jellegzetes kellékeit, a jegyrendszer emlékeit is. Az egyes kuponokon rajta volt, hogy hol lehet beváltani, melyik városban, így próbálták megakadályozni, hogy az egyes településeken kiürüljenek a készletek. Az emberek persze akkor is beváltották a kuponokat, ha egyébként amúgy nem volt szükségük például vodkára, mert úgy gondolták, hogy az egyre inkább devalválódó rubel helyett később kemény valutaként tudják majd felhasználni.
Unalmában halmoz
Ugyanezt a vásárlási lázat láthatjuk a kilencvenes években, csak itt már más a motiváció, fel kell zárkózni a fogyasztási szokásokban is a nyugathoz, elsősorban a példaképnek tekintett Finnországhoz. Korábban is jellemző volt, hogy akinek rokonai voltak külföldön, csomagokat küldtek az Észtországban maradt rokonoknak. Később, amikor a disszidensek időnként már hazalátogathattak, a rokonok által előzetesen elküldött kívánságlistákat teljesítve alaposan fölpakoltak, hogy aztán mintegy Mikulásként érkezzenek az országba. Erről lehet olvasni például Sofi Oksanen Sztálin tehenei című művében.
Az Ostupalavik című kiállítás a kilencvenes években meginduló fogyasztási láz jellegzetes kísérőjelenségeit és termékeit is igyekszik feltárni. Kitérnek például a Magyarországon is egykor nagyon népszerű katalógusos rendelésre és persze a teleshop agymosására is. A kiállítás összeállítói úgy érzékeltetik az értelmetlen fölhalmozás fokozódását, hogy bemutatják, hogyan változott a különböző években a karácsonyra vett áruk típusa és mennyisége. A hasznos dolgok irányából a csakazértis fogyasztás irányába tolódnak el a vásárlási szokások, ahogy ezt a legnépszerűbb karácsonyi termékeket bemutató tárlóban láthatjuk.
(Forrás: Tulikas)
A másik teremben már inkább a későbbi időszak, a kilencvenes évek végének és a 2000-es évek elejének időszakát mutatják be, és olyan termékeket állítanak ki, amelyeket valaki megvásárolt, később azonban megbánta ezt a döntését, és szeretné a történetét megosztani a látogatókkal. A kiállítás arra is keresi a magyarázatot, milyen tényezők motiválják az embereket a vásárlásra. A „majd még jó lesz valamire” attitűd mellett a vásárló hasába lyukat beszélő erőszakos árusok, a média hatása mind-mind fölsorakozik az indokok között.
A következő kiállításajánló jól mutatja a mai fogyasztás masszív méreteit és monotonitását.
A kiállítás harmadik része gyerekrajzokat mutat be. A gyerekek azt a feladatot kapták, hogy rajzolják le, mi volt eddigi életükben a legkedvesebb ajándékuk és miért. Az Észtországban is jellemző macskamánia és a társadalmi különbségek jól látszanak ezeken az alkotásokon (a következő rajzon persze csak az előbbi).
(Forrás: Tulikas)
A tárgyi kultúra gyűjtése mellett a folklórelemek rögzítése is fontos, vagyis a múzeum dolgozói igyekeznek mindig a tárggyal együtt annak történetet is fölgyűjteni, hogy később könnyebb legyen kontextusba helyezni. Ezért a kiállítás interaktív, több helyen is kérik a látogatókat, hogy osszák meg hasonló élményeiket a többi látogatóval, ehhez filctoll és papíros tábla, valamint egy nagy üvegfelület és íróeszköz áll a kreatívabbak rendelkezésre. Arra is kérik a látogatókat, hogy ha van olyan tárgyuk, amely jellegzetesen ezt az időszakot képviseli, akkor adják oda a múzeumnak. Hiszen sok esetben a háztartásokban ezeket már nem lehet használni, a múzeum számára viszont nagy értéket jelent, mint kordokumentum.
(Forrás: Tulikas)
A (neologizmusok, vagyis az új szavak iránt érdeklődő) nyelvészeknek valóságos kincsesbányák ezek a kiállítások, több szempontból is. Egyrészt lehet vizsgálni, hogy egy tárgy elnevezései hogyan változtak akár néhány éven belül is, mint például az észtben a hajvasaló-hajgöndörítő eszközöké. Más szempontból érdekes vizsgálni a tárgyakat beküldők szövegeit, narratíváit, ahogy elmesélik, hogyan jutottak hozzá ezekhez az értékekhez vagy éppen kacatokhoz. A kiállítás összeállítói feltették a kérdést, milyen tárgyat látnának még szívesen az emberek a kilencvenes évek szimbólumai között. A látogatók megjegyzései között csemegézve érdekes feliratokra lehet bukkanni. Például valaki a következőt írta fel a listára: Damagochi, amellyel nyilván a tamagochira akart utalni, csakhogy az észt beszélők a t- vagy d-kezdetű idegen szavak írását gyakran elrontják, és például t helyett d-t írnak, mivel az észt nyelvben nincs a magyar d-nek megfelelő hang. (A d betűt az észtben is használják, azonban ez a t hang egy röviden ejtett variánsát jelöli.)
(Forrás: Tulikas)
A múzeum gyűjtőmunkája tehát sikeresen halad előre, a gond azonban Észtországban is azzal van, hogy a tárgyakat tárolni kell valahol, és a tartui múzeum már kinőtte magát. A múzeum háború előtti épülete, egy gyönyörű kastély Tartu egyik külterületén alkalmas lenne erre, azonban a felújítás költségei horribilisak. Az új múzeum építéséről az észt közéletben heves vita folyik, sokan azzal érvelnek, hogy hiába a múzeum szimbolikus értéke, gazdasági válság idején nem a múzeumok fejlesztésére kellene fordítani a pénzt.