Mit hoztunk az Urálból?
Van-e olyan népdalunk, melyet már az Urálban is énekeltünk? Olyan történetünk, melyet már ott is mesélgettünk? Eszünk-e olyan ételt, amilyet őseink már az Urálban is készítettek? A kérdések egyszerűnek tűnnek, ám a válaszok nem azok.
Viola nevű olvasónk a Facebookon kérdezi:
Nyelvünkön túl milyen kulturális jegyek, elemek maradtak fenn a magyarság körében, melyek bizonyosan, kétségkívül uráli/ finnugor/ ugor és nem másmilyen eredetűek? Van erre vonatkozó gyűjtés?
Ahhoz, hogy az erre a kérdésre adandó választ megértsük, mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogyan működik a nyelvi rekonstrukció, és hogyan tudunk uráli, finnugor, ugor stb. alapnyelvről beszélni, illetve hogyan szerezzük ismereteinket ezekről a régen beszélt nyelvekről (amelyek lényegében a ma beszélt nyelvek régebbi állapotai).
A nyelvek rokonsága általában úgy merül fel, hogy bizonyos szavaik hasonlítanak. Nem mindegy azonban, hogy milyen szavakról van szó: olyan szavaknak kell lenniük, melyek az úgynevezett alapszókincsbe tartoznak, azaz gyakran használatosak, olyan alapvető dolgokat jelölnek, mint például a testrészek (’fej’, ’szem’, ’kéz’), a bárhol megfigyelhető természeti jelenségek természeti jelenségek (’víz’, ’tűz’, ’felhő’), a leghétköznapibb cselekvések (’eszik’, ’iszik’, ’alszik’, ’megy’) – még jobb, ha nyelvtani szerepet betöltő elemekről, például névmásokról van szó (’én’, ’te’, ’ő’, ’ez’, ’az’, ’ki?’, ’mi?’) stb.
E hasonló szavak különbségeiből kezdik el kirakni a nyelvészek a nagy mozaikot: felfedezik a szabályos megfeleléseket, és ezek alapján megállapítják az egymásra nem is hasonlító szavak közös eredetét, de azt is, hogy az egymásra hasonlító szavak nem mindig közös eredetűek. Eközben az alapszókincsbe tartozó szavakról is kiderülhet, hogy nem ősi eredetűek, és a nem az alapszókincsbe tartozó szavakról is kiderül, melyek közös eredetűek. A kutatás a kiterjed a nyelvtani elemekre is. Persze az is kiderülhet, hogy a rokonnak gyanított nyelvek mégsem rokonok. Ha a rokonság bizonyosnak látszik, megkísérlik rekonstruálni, milyen lehetett a régi, közös nyelvállapot, az úgynevezett alapnyelv. Az erről kialakított hipotézisek tovább módosíthatják a korábbi elképzeléseket. Összességében a folyamat igen bonyolult, a kutatás számtalanszor jut zsákutcába.
A nyelvésznek van egy fontos kapaszkodója, amivel meg tudja különböztetni, mi öröklődött a múltból, és mi az, ami a nyelvbe egy másik nyelvből került, vagy aminek a hasonlósága csak a véletlennek köszönhető. Ez a kapaszkodó pedig nem más, mint hogy a nyelvi változások nem véletlenszerűek, hanem bizonyos tipikus sémák szerint mennek végbe (különösen igaz ez a hangváltozásokra, melyeket nem befolyásol a jelentés). Nem véletlen, hogy térben és időben is egymástól távol eső nyelvekben hasonló változások szoktak végbemenni.
A kultúrtörténésznek azonban nincs ilyen kapaszkodója. Akárhogy is készítjük a rakott krumplit, abból, hogy a testvérünk hogyan készíti, nem deríthető ki, hogy az anyukánktól tanultuk-e a módját, egyikünk a másikunktól tanulta-e el, vagy éppen ugyanarról a weboldalról töltöttük-e le a receptet. Hiába halásznak vagy tartanak tehenet a finnek és az udmurtok is, a halászszerszámokból vagy a tehéntartási szokásokból nem fogjuk tudni rekonstruálni, hogy ezek már a közös nyelvet beszélő közösség korában megvoltak-e. Arról nem is beszélve, hogy bármi is volt jellemző erre az ősi közösségre, azt más népek átvehették, és semmi nem igazolja, hogy eredetileg éppen az uráliaktól indult ki.
(Forrás: Wikimedai Commons / Forest Wander / CC BY-SA 3.0)
Bizonyos támpontot jelenthet, hogy a rekonstruált alapnyelvben milyen szavak fordulnak elő. Ám attól, hogy van szó az aranyra, a vasra vagy a tölgyre és a búzára, még nem biztos, hogy ezeket az anyagokat az alapnyelv beszélői maguk is bányászták és feldolgozták, vagy hogy olyan területen éltek, ahol ezek a növények termettek. Könnyen lehet, hogy ezeket a kereskedelemnek köszönhetően ismerték – biztosat erről aligha tudhatunk. Persze ilyenkor jöhetnének az interdiszciplináris kutatások, és összevethetnénk a nyelvészet adatait a régészetével – ez azonban csak akkor sikerülhet, ha a leleteket nyelvhez tudjuk kötni, azaz ha írásos emlékek is előkerülnek. Ezek híján az is kérdéses, hogy sikeresen kapcsoltuk-e össze a nyelvet a régészeti kultúrával (arról nem is szólva, hogy egy kultúrában is lehet több nyelv, és több, különböző tárgyi kultúrájú csoport is beszélhet azonos nyelvet).
Marad tehát az, amit a nyelv mond. Ennek alapján sejthetjük, hogy az uráliak ismerték a tüzet, tudtak főzni, ruháikat varrták, valamiféle építményekben (melyeket ma talán kunyhóknak neveznénk) laktak, vagy hogy voltak kutyáik. A nyelvi adatok arra utalnak, hogy a magyarok ősei a lóval csak az ugor korban ismerkedtek meg (de legalábbis ekkortól játszott fontos szerepet az életükben). Ennél konkrétabb dolgokat azonban nem igazán tudunk mondani. Olyan válaszra, hogy ezt vagy azt a dalunkat, mesénket, hímzésmintánkat vagy ételünket az Urálból hoztuk, senki ne számítson.
A kérdésfeltevőnek összefoglalva a lényeget (részben a cikk alapján):
nincsenek olyan kulturális jegyek (nem meglepő).
"ha nyelvtani szerepet betöltő elemekről, például névmásokról van szó (’én’, ’te’, ’ő’, ’ez’, ’az’, ’ki?’, ’mi?’)"
-Érdekesnek tartom:
/hogy a németben az "egy" és a magyarban az "én" "szituáció helyes", hiszen aki egyedül van, az egy valaki,
/hogy a "te" a szláv "tü"-höz hasonló,
/hogy az ő(-vé-ké) " pl. a mi "haz-ánk, lelk-ünk, elő(-de)-ink (eleink)"
alamiféle területi közösségre utal, ami teljesen életszerű, ha ősi vándorló életmódra (nem letelepedett!) utal,
(a mély hangú szavak talán hímnemre, a magas hangrendű szavak talán nőnemre, az "i"-s szavak talán bizonytalan, ismeretlen "semleges" nemre utaltak a birtokos ragok esetén, amit nem vegyes hangrendű szavak esetén ma is használunk, de mára "értelmét" vesztette),
/hogy a "münk, tük, ük" a mi, ti, ők utal arra, hogy mi kevesen vagyunk (-nk), a többiek (más népek) sokan (-k), ami ma is így van, és ezek a névmások elsősorban a szláv nyelvekkel rokonok szerintem..
@cikk: "a nyelvésznek van egy fontos kapaszkodója... hogy a nyelvi változások nem véletlenszerűek, hanem bizonyos tipikus sémák szerint mennek végbe"
akkor a nyelvész talán azt is meg tudja mondani
h a latin és a szláv miért "rímel" a magyarra itt:
.
carpe grabe kapar(int)
kap(isg) chopí/chápe kapishi
.
?
meg hogyis van az az 'égni-'vel?
égni (latin ignis szanszkrit agni) auhn- ofen / oven
i.imgur.com/W11oqS1.png
@mederi:
Hogy a Nap "készülődéséhez, kezdéshez" és a "kettő"-höz mi köze van a napkeltének, láthatjuk pl. egy szép vízparti fotón:
www.panoramio.com/photo/38262546
Van olyan mitológiai momentum, amelyben "kezdetekben két Nap volt az égen"..
Valóban, ha még nem voltak tisztában azzal az emberek, hogy pl. a vízben látható tükörkép nem valódi, csak mása a valóságnak, hihették azt, hogy felhőmentes tiszta időben, a vízparton két Napot láthatnak. Ezért gondolom, hogy a "kegyhely" feltevés nem lehetetlen Keszthely vonatkozásában.. :)
@Xebulon: Mint ebben a témában laikusnak (!) nagyon tetszik a dalokkal való megközelítés! A dallamok talán kevesebbet változnak, mint a beszéd. Nyilván ott is van kölcsönös átvétel az együtt élő népek között, de olyan alapvető dolog, mint a pentatonitás nem lehet átvétel, pontosan nehezen hihető, magyarázható átvétel lenne. Mert miért venné, változtatná meg egy nép az alapvető ének szerkezetet?
Tud rá valaki okot, példát?
Finnek népdalai diatonikusak gyakorlatilag nem egyeznek a magyar népdalokkal, amely pentaton (5 hangúak). A finn népdalok a svéd, német és szláv népdalokhoz állnak közelebb.
Pentaton skálát inkább középvolgai népek, illetve belső ázsiai népeknél találunk (csuvas, tatár, mordvin, jugar stb.). Ez annyira szembetűnő, hogy egy kínai kinézetű jugar (ujgur), egyébként török nyelvcsaládba tartozó, néppel ugyanolyan népdalaink vannak - persze a szöveg más, de dal szinte ugyanaz.
Számomra nagyon úgy tűnik, mintha a nyelvünk finnugor, de népdalaink hun (török) eredetűek lennének, és ezeket nem a török megszállás kapcsán kaptuk volna. Ez a saját véleményem, lehet vele vitatkozni...
-Az alapnyelvvel kapcsolatban felmerül az a kérdés, hogy letelepedett népcsoportok használták-e, akik valamilyen okból szétváltak, és az időjárás változása, vagy más okból félnomád állattartókká váltak..?
-Ha már korábban letelepült csoportok beszélték, nehezen elképzelhető számomra, hogy olyan régóta együtt éltek, élhettek háborítatlanul, ami visszanyúlhatott időben addig, mikor pl. az emberi test részeit elnevezték..
-Pl.A "kéz" szavunkkal kapcsolatban elgondolkoztat az, hogy amennyiben valaha a szótő egy mássalhangzóból ("k") állt volna,
"ké-", "ká-", "kó-" vagy a magyarban "kő-", "kű-", "ka-" -ként hangozhatott.
Ezek közül a magyarban a "kő" vagy "kű" az egyedüli, aminek ma is értelme van. Talán régebbi szavak lehetnek, mint a "kéz"..?
(Ugyanakkor az "eszköz vagy szerszám" szavunk több szótagosak, feltehetően összetett szavak..)
-A "Keszt-hely (=hell, vagy heli ha y=i)" városnév első tagja, és a "kedd", valamint a "két, kettő" szavaink kisértetiesen a késztetés-eredmény szópárok végződésére (-szt, -dt) emlékeztetnek, és ráadásul össze is tartoznak akkor,
ha a "kész,ke(s)zdte, kés, kéz" késztetés oldaliak (a "keszt"-ből), és ha a
"*kedt" (pl. a "re-keszt/ re-kedt" szópár hasonlóak) hasonulás után "kedd, kettő" "*kedj" (=kegy)..
(Ebből az is következhetne, hogy "Keszthely" talán a napimádat idejéből maradt elnevezés, és valamiféle kegyhely volt..
Mivel a kelták birodalom alkotó nép voltak, és kelet felé is kiterjedt hatalommal bírtak, könnyen lehetett, hogy a "kéz" szó is segítségükkel "haladt" kelet és észak felé a Kárpát-medencéből...? :))
A válasz, ha jól értem a cikket:
E cikk szerzője nem tud válaszolni a feltett kérdésre, azt sem jelenti ki, hogy soha nem is lehet rá válaszolni. Mindezt ma, a tudomány(a) jelenlegi állása szerint.
Ezeket tanítják a nyelvészeti szakmunkásképző egyetemen, és slussz. Ellevélemény nincs, mert ha egyetem, akkor egyetem. Mi nem világos? A mosogép szereléshez is szakmunkás bizonyítvány kell - vélekedett itt a napokban egy hozzászóló.
A hangváltozások meg T-től Z-ig biztosan UGYANABBAN a korban keletkeztek (a szakmunkásképző tananyaga szerint). Nem pedig, hogy esetleg tízezer év is van közöttük. Ezt honnan lehetne tudni? Hát a második szótagok felkapcsolódásának statisztikája szerint.
Szal ott ahol NINCS Z, azóta se, sose volt, onnan jött le az a 9 szó, amiben később Z lett a magyarban - a T helyett.
Kilenc is van belőlük, azannyát! Vagyis az egyetemi szakképzés szerint "szabályosan" változtott a T hang Z-re. Mind a kilencszer. És ebből egy se véletlen EGYBE-SE-ESÉS.
A T hang S-re is, Sz-re is, D-re is változott. Igaz, hogy az egész világon megjelentek mindezek az újabb rokonhangok, ki előbb, ki később, ki-ki a DÉLVIDÉKEN, vagy az Atlanti-partoknál...de ki vizsgál ilyesmiket az egyetemen? Meg minek?
S hogy MIKOR jelentek meg az újabb rokonhangok? Volt egyszer valami Grimm meg valami törvények.
Ennél többet az elmúlt 15o év óta szintén csak nyelvészeti statisztikából lehetett volna tudni, de 15o éve az hol volt még ilyesmi? Na ugye! A szakmunkásképző tananyaga meg nem változhat nyakra-főre minden 1oo-2oo évben.
Hát akkor ilyen kedvezőtlen körülmények esetében az esetleges babiloni eredetű ínyencfalatokból is kimaradunk.