Érvek és tények
– Pusztay János feltételezései

Ha két vagy több rokon nyelv hasonló vonásokat mutat, akkor közelebbi rokonoknak kell tekintenünk őket? Milyen érvek engedhetőek meg a tudományos diskurzusban? Folytatjuk Pusztay János munkásságának vizsgálatát.

Korábbi cikkünkben ismertettük Pusztay Jánosnak a magyar nyelv előtörténetére vonatkozó elképzeléseit. Rámutattunk, hogy bár Pusztay állítása szerint nem tagadja a magyar nyelv uráli rokonságát, az általa előadottak azzal élesen szemben állnak. Megvizsgáltuk azt is, miben tér el a nyelvek általa ajánlott csoportosítása a hagyományos elképzelésektől. Az alábbiakban bemutatjuk, milyen érveket hoz Pusztay állításai mellett. Megvizsgáljuk azt is, hogy okkal tartják-e kritikusai áltudományosnak Pusztay elképzeléseit, vagy ezek legfeljebb erősen vitathatóak, de mindenképpen tudományosak.

Bizonyítási eljárás

A történeti összehasonlító nyelvtudomány abból indult ki, amit a jól láthatóan (azaz közeli) rokon nyelvek esetében megfigyelhetett. Arra jutott, hogy a szókincs egy része gyorsan változik, de a szókincs egy bizonyos része (a leggyakoribb igék és névszók, a névmások stb. – azaz az alapszókincs) csak igen ritkán. Azt is megfigyelték, hogy a hangváltozások meglehetősen szabályszerűen mennek végbe: ősi szavaknak tehát azokat kell tekinteni, amelyek között szabályos hangmegfelelések vannak. Ezzel szemben a feltűnő hasonlóság inkább arra utalhat, hogy nem túl régi kölcsönzésről (vagy véletlenről) van szó. Úgy találták, hogy a hasonló nyelvtani kategóriák nem bizonyítékai a rokonságnak, ha nem járnak együtt anyagi hasonlósággal. (Azaz a kategóriát – esetet, számot, személyt, időt, módot stb. – jelölő toldalékok nem feleltethetőek meg egymásnak.) A románban, a bolgárban és az albánban például egyaránt megvan a hátravetett névelő, de alakjuk nagyban különbözik, tehát nem közös eredetűek.  (Az pedig, hogy ilyen a skandináv nyelvekben és a mordvinban is van, csak a véletlen eredménye.) Még azt is megfigyelték, hogy a nyelvtani szerepű elemek, szemben a szótövekkel, hajlamosabbak szabálytalanul változni (vagy éppen nem változni), éppen funkciójukból következően. Az észtben például mindig lekopott a szó végi -n, kivéve akkor, amikor az egyes szám első személyt jelölte az igéken. Éppen ezért az ilyen elemekre a nyelvrokonság megállapításakor kevésbé lehet támaszkodni. Észrevették azt is, hogy a toldalékok rövidebbek, mint a szótövek, ráadásul bizonyos hangok gyakrabban előfordulnak toldalékként, tehát nagyobb az esélye, hogy két nyelvben véletlenül lesz hasonló hangzású két toldalék, mint két szótő – a toldalékokra tehát megint csak kevésbé lehet támaszkodni.

Mint a korábbiakból kiviláglik, Pusztay pont e megfigyelésekkel szemben keresi az igazságot. Minimális figyelmet szentel a szókincsnek, nem keres szabályos megfeleléseket, ellenben nagy figyelmet szentel a nyelvtani kategóriáknak, ugyanakkor az ezeket kifejező elemek hangalakjára kevesebb figyelmet fordít. (Időnként viszont indokolatlanul nagy jelentőséget tulajdonít nekik: például az, hogy a magyarban és a szölkupban is van egyes szám első személyű -k végződés az igelakokban – pl. én várok –, még kevés ahhoz, hogy valamilyen ősi elemre gondoljunk.) Ez még önmagában nem lenne baj, ha mindezt módszertanilag indokolná, bemutatná, miért tartja ezeket a tulajdonságokat fontosabbnak. Az igazi probléma az, hogy feltételezéseit benyomásokra alapozza, és minden elméleti háttér és módszeresség nélkül keresi az összefüggéseket. A kötet bevezetőjében azt is elismeri, hogy annak, amit tulajdonképpeni céljának nevez, azaz az alapnyelv előtörténete kutatásának nincsen módszertana. Bármit is módszertan nélkül kutatni  eleve problémás, de láttuk, hogy itt már az is kérdéses, nevezhető-e alapnyelvnek az, amit Pusztay így nevez. Az igazi probléma azonban az, hogy Pusztay jelentős mértékben elveti a történeti összehasonlító nyelvészet módszereit is, anélkül, hogy ezt indokolná, vagy bármit ajánlana cserébe.

Ahhoz pedig, hogy hihessünk Pusztaynak, arra lenne szükség, hogy valamilyen módszerrel közelítsen a problémához. Rá kellene mutatnia, hogy szerintem miként különböztethetőek meg a közös alapnyelvből örökölt vonások a lingua francából vagy nyelvszövetségből örökölt vonásoktól. Példát kellene mutatnia arra, hogy létrejöhetnek alapnyelvek (illetve olyan nyelvi helyzetek, melyet ő alapnyelvnek nevez) olyan módon, ahogy ő feltételezi, és ezek a leánynyelvekben olyan nyomokat hagynak, mint amilyeneket az uráli nyelvekben találhatunk. Természetesen a történeti összehasonlító nyelvtudománynak vannak válaszai ezekre a kérdésekre – ezeket is meg kellene válaszolnia. Erre azonban Pusztay kísérletet sem tesz.

A következőkben egy részletkérdés kapcsán vizsgáljuk meg Pusztay érveit.

A mordvin helyzetére vonatkozó érvek

Pusztay csoportosítása elsősorban nyelvtani hasonlóságokra épül. A mordvint például az alábbi vonásai miatt sorolja a szibériai csoportba:

• van alanyi és tárgyas ragozás;
• a névszóknak is van predikatív ragozásuk (azaz állítmányként kaphatnak igei végződéseket);
• a tárgyat kifejezheti inesszívusszal (azaz a tipikusan ’-ban/-ben’ jelentésű, helyviszonyt kifejező szóalakkal);
• a tárgy többes voltát jelöli az igealakban;
• az alany–tárgy viszonyt jelöli az igealakban.

Lássuk, miért nem fogadhatják el ezeket az érveket a „hagyományos iskola” képviselői! (Mivel az első és az utolsó két pont lényegében ugyanarra a jelenségre vonatkozik, ezeket utolsóként, együtt tárgyaljuk.)

Meg kell jegyezni viszont, hogy Pusztay egyébként sem veszi figyelembe a török és indoeurópai nyelveket, pedig sokszor azok is hasonló vonásokat mutatnak, mint az uráli nyelvek. A paleoszibériai nyelvek például eleve főként azzal az indokkal kerülnek képbe, hogy agglutináló (ragasztó, toldalékoló) nyelvek – viszont ha ezt olyan döntő érvnek tartjuk, nem hagyhatnánk ki a török nyelveket. A valóságban már ez az érv is hibás, hiszen történetük során a nyelvek morfológiai típusa megváltozhat – pusztán azon az alapon, hogy két vagy több nyelv egyaránt agglutináló, nem feltételezhetünk rokonságot. A paleoszibériai nyelvek szerkezete egyébként is jelentősen eltér az uráliakétól, például a csukcs gyakran használ prefixumokat (a szó elejéhez csatlakozó toldalékokat) is.

A névszók igeként való ragozása, mint Pusztay is megjegyzi, „megvan az altaji/törökségi nyelvekben is”. Nem kétséges, hogy a mordvinban is tatár hatásra, az utóbbi századokban alakult ki. Pusztay nem szól arról, hogy van olyan udmurt nyelvjárás is, ahol – tatár környezetben – szintén kialakult, ebből mégsem következik, hogy az udmurt adott nyelvjárása szibériai lenne, a többi pedig (a Pusztay által használt terminológia szerint) finnugor vagy középső. Nyilvánvaló, hogy nem ősi vonásról van szó, ezt az érvet tehát egyértelműen el kell vetni.

A tárgy inesszívusszal való jelölésének problémájára talán úgy világíthatunk rá, ha megnézzük, milyen eseteket tekint ilyenenk Pusztay a magyarban. Főként a személyes névmások ragozásában megfigyelhető bennünk(et)  (= minket), bennetek(et) (= titeket) alakokra hivatkozik. Ezek azonban csak egy szűk kategória elemeinek egy részében (nincs tárgyként használatos *bennem(et), *benned(et) stb.) fordulnak elő, és történetüket tekintve nincs közük a tárgyhoz. Korábban ugyanis az olyan szerkezetek, mint az eszik a kenyérben, abban a jelentésben voltak használatosak, mint ma az eszik a kenyérből – azaz amikor a névszóval jelölt entitásnak nem egészét, hanem csak egy részét érinti az igével jelölt esemény. Ez jelentésében gyakran tényleg közel áll a tárgyhoz, de a tárgy nem jelentéstani, hanem mondattani terminus. Ha mondjuk inesszívuszragos főnevek esetében ugyanúgy kellene választani a tárgyas és tárgyatlan ragozás között, mint a tárgyragos főnevek esetében, az egy jó érv lenne amellett, hogy ez is tárgy. Ilyesmire azonban Pusztaynál nem találunk utalást (más nyelvek esetében sem). Pusztay hasonló jelenségeket felsorol a komiból is, de azt nem sorolja a keleti tömbbe...

Pusztay másik érve a tárgyeset és a helyjelölő esetek hasonlósága között, hogy vannak „kettős vonzatú” igék, mint a magyar hisz valamiben, illetve hisz valamit. Ez azonban csak akkor lenne elfogadható érv, ha a két szerkezet azonos jelentésű lenne. Erről azonban szó sincs: a hisz valamiben esetében arról van szó, hogy ’meg van győződve a létezéséről’ (hisz Istenben) vagy ’bízik a hatékonyságában’ (hisz a demokráciában). A hisz valamit viszont nem is használható akármilyen névszóval, csak olyan utalószóval vagy vonatkozó névmással, amely egy másik tagmondatra utal: Azt hiszem, (hogy) elutazott; Azt mondom, amit hiszek. Ebben az esetben a jelentése ’vél, feltételez, gondol’. Valójában tehát két erősen különböző használatú és jelentésű igéről van szó.

Kusza ágak
(Forrás: Wikimedia Commons / Kate Jewell / CC BY-SA 2.0)

Arról, hogy milyen a tárgyas ragozás az uráli nyelvekben, és ebből kialakulásának történetére vonatkozóan milyen következtetéseket lehet levonni, korábban már írtunk, éppen ezért itt a lényeget foglaljuk csak össze. Az uráli nyelveknek csak egy részében van tárgyas ragozás, ráadásul a családfa legkülönbözőbb ágain: az ugor, a szamojéd és a mordvin nyelvekben – ráadásul ezekben is nagyon különböző módon utalnak az igealakok a tárgyra, és annak egészen különböző jellemzőire (pl. szám, személy, határozottság stb.). Mindebből a kutatók arra következtetnek, hogy az uráli alapnyelvben már megjelent a tárgyas ragozás, de csak nagyon szűk körben – később pedig egyes nyelvekben a rendszer kibővült (persze mindenhol másképp), más nyelvekben pedig elsorvadt. Még arról is megvan a véleményük, hogy milyen elemek őrizhetik az elsorvadás nyomait. Ezzel szemben Pusztay azt állítja, hogy ma ott van tárgyas ragozás, ahol eredetileg is volt (az általa keleti tömbnek nevezett nyelvekben), ahol pedig nincs, ott sosem volt (a nyugati tömbbe sorolt nyelvekben).

Persze elvben ez a magyarázat lehetséges, de e gondolkodásmódnak a következetes alkalmazása furcsa eredménnyel járna. Például a zöngés és zöngétlen mássalhangzók következetes megkülönböztetése az uráli nyelvek közül a permiekre és a magyarra jellemző. Így aztán következtethetnénk arra, hogy a magyar és a permi nyelvek alkothattak valaha egy tömböt, a többi meg egy másikat. Ilyen módszerrel aztán rengeteg felosztást készíthetnénk. Ennél is nagyobb hibája a magyarázatnak, hogy nem derül ki: ha ősi vonásról van szó, miért különböznek ilyen rendkívüli mértékben ezek a rendszerek.

Igen tanulságos Pusztay érvelése a duálissal (kettős számmal kapcsolatban). A duális megvan majdnem minden szamojéd nyelvben (a kamaszban nincs), az obi-ugorban és a lappban. A közvélekedés és  Pusztay szerint is meglehetett korábban a magyarban, ennek emlékét őrzi a kettő szó végződése (szemben a két alakkal): tehát mondhatjuk, hogy az ugorban is megvan. Az általánosan elfogadott felfogás szerint korábban mindenhol megvolt, de a nyelvek többségéből eltűnt. Pusztay szerint azonban ahol ma nincs, ott nem volt meg sohasem. Arra hivatkozik, hogy a duális nem szokott nyom nélkül eltűnni, valami nyoma marad: itt cseh és orosz példákra hivatkozik. Csakhogy a cseh és orosz ragozás egészen más jellegű, mint ami az uráli nyelvekre jellemző: nincsenek külön számjelek, legfeljebb bizonyos alakok duálisi értelműek. Amikor a duálisi kategória megszűnt, ezek kivételekként tovább élhettek úgy, hogy a nyelvhasználók nem értelmezték őket duálisinak. Az uráli nyelvekben viszont egyértelműen egy külön morféma maradt volna az ilyen szavakban, és ennek feleslegességét a nyelvhasználók jól érezték volna. De ha nem az elmélet, hanem a gyakorlat oldaláról nézzük: Pusztay maga is leírja, hogy a duális megvan a norvég-lappban, de nincs meg a kolaiban. Hogyan lehetséges ez, ha a duális nem tűnhet el nyom nélkül? (Arról nem is szólva, hogy túl feltűnő nyomot a magyarban sem hagyott.)

Kusza ágak
(Forrás: Wikimedia Commons / Jim Champion / CC BY-SA 2.0)

Pusztay úgy véli, hogy az általa keletinek nevezett csoportban megvolt duális, a nyugatiban viszont soha. Szembe kell néznie azzal a problémával, hogy az általa nyugatinak tartott számiban mégis előfordul, a keletinek tartott mordvinban viszont nincs. Valójában erre az ellentmondásra nem ad magyarázatot. Még saját rendszerén belül is megengedhető lenne, hogy a lappot tartsa keletinek (melyből kiveszett ugyan a tárgyas ragozás, de őrzi a keleti duálist), a mordvint pedig nyugatinak (melyben valahogy mégis kifejlődött a tárgyas ragozás – talán a keletiek hatására: miért ne feltételezhetnénk, hogy a mordvin „keletről jött”, csak éppen nem annyira keletről, mint Pusztay gondolta.

Hasonló probléma merül fel a szókincs esetében. Pusztay szerint vannak olyan hasonló jelentésű szópárok, melyek megvannak az ugor nyelvekben, a pár egyik tagja pedig a finn-permi, a másik csak a szamojéd nyelvekben. (Sajnos erre egyetlen példát hoz, a ’szarv’ jelentésűt.) Csakhogy a példa azt mutatja, hogy a mordvin a finn-permi nyelvekkel van egy csoportban, és nem a szamojéd nyelvekkel! Az persze elképzelhető, hogy a mordvinba, akárcsak az ugorba, bekerültek az eredeti „nyugati” szavak – de az, hogy a „keletiek” mindig a mordvinból vesztek volna ki, és az ugor nyelvekben megmaradtak volna, már igen gyanús lenne.

A szókinccsel kapcsolatban hivatkozik Pusztay Bereczki Gábor kutatásaira is, aki megállapította, hogy a mordvin nincs közeli rokonságban a marival. Csakhogy eközben azt is megállapította, hogy a mordvin nagyon közel áll a finnségi nyelvekhez. Bereczki elsősorban a szókincsre hivatkozott, de emellett szól a mordvin és a esetrendszer elemeinek egyértelmű rokonsága is. Ennek ellenére Pusztay a finnt az általa feltételezett „uráli alapnyelv” (?) egyik végébe, a mordvint a másik végébe teszi.

Tudomány vagy áltudomány?

Pusztay Jánost többen azok közé sorolják, akik finnugor nyelvészeti képzettségük ellenére áltudományos nézeteket vallanak. Ez a vád elsősorban a Honti László által szerkesztett A nyelvrokonságról című kötetben fogalmazódott meg (a kötetet korábban ismertettük). Pusztay a Gyökereink második felében ezzel a kötettel foglalkozik, és azóta Honti László ezekre válaszolt is. Mi azonban nem e vitát részletezzük, hanem ettől függetlenül vizsgáljuk meg, hogy Pusztay tevékenysége valóban áltudományos-e, vagy pedig tudományos kutatás, melynek legfeljebb módszereivel, eredményeivel nem érthetünk egyet.

A legnagyobb probléma, amelyre rámutattunk, hogy Pusztay alapvetően más modellre épít, mint a történeti összehasonlító nyelvtudomány, méghozzá anélkül, hogy a régi elméleteket cáfolná, és újakat fogalmazna meg (természetesen jól megfigyelhető példákkal alátámasztva). De azt is láthattuk, hogy Pusztay a részletkérdésekre vonatkozó megállapításait sem támasztja alá kellőképpen.

Bevesszük?
(Forrás: Wikimedia Commons / Sgerbic / CC BY-SA 3.0)

Mindez persze nem jelenti, hogy Pusztaynak semmiben nincs igaza. Az egyes részletekre vonatkozó megfigyelései esetenként helytállónak tűnnek, a korábbi szakirodalom kritikája gyakran jogos. Igaza van abban is, amikor rámutat, hogy azokat a hibákat, amelyeket ő elkövet, elkövetik mások is, őket mégsem bélyegzik tudománytalannak. E helyzet tisztességes megoldása azonban nem az, hogy az ő módszereinek tudománytalanságát is elnézzük, hanem az, hogy másoké ellen is szót emelünk.

Sajnos vannak Pusztay érvelésének olyan vonásai, amelyeket mindenképp tudománytalannak kell tekintenünk. Ilyen az, hogy rendszeresen hivatkozik genetikai kapcsolatokra, genetikai kutatásokra, s ezzel szőcsgézai mélységekbe süllyed. Ha még ki is tudunk mutatni genetikai és nyelvi kapcsolatot két csoport között, semmi garancia nincs arra, hogy a két kapcsolat azonos helyen és időben jött létre. Ha fel is tételezzük, hogy A és B nyelvi csoport kezdetben genetikailag jól elkülönült, de a mai A nyelvet beszélő csoportban jól kimutathatóak B nyelvi és genetikai nyomok, akkor is lehetséges, hogy a genetikai nyomok egy olyan B eredetű csoportból származnak, amely a találkozás idején már C nyelven beszélt. (A valóságban pedig persze ennél sokkal bonyolultabbak a viszonyok.) Teljesen értelmetlen tehát nyelvészeti elképzeléseink alátámasztására genetikai bizonyítékokat keresnünk.

Összességében tehát azt kell megállapítanunk, hogy Pusztay János könyve semmiképpen nem sorolható be a dilettánsok minden tárgyi tudást nélkülöző vagy ignoráló művei közé. Míg az áltudományos műveket tipikusan összeesküvés-elméletek színesítik, addig Pusztaynál ilyesmit nem találunk. Ugyanakkor műve nem tekinthető megalapozott szakmunkának sem. Állításai nem bizonyítottak, de még ennél is zavaróbb a következetlen terminushasználat (alapnyelv, amely nem nyelv; nyelvrokonság, amely nem egy közös alapnyelvből ered), amely miatt időnként nem is érthető, hogyan képzeli el a viszonyokat. Sajnos összességében a fantázia és álmodozás, az újat mondani akarás dominál, akárcsak a dilettánsok körében, még ha ez a régi a megszokottnál sokkal alaposabb ismeretével is párosul.

Kapcsolódó tartalmak:

• A magyar nyelv előtörténete
  – Pusztay János szerint
• A finnugor őshaza Pusztay János szerint
• Én gazdagok és szépek, és te?
• Nincs is tárgyas ragozás a finnugor nyelvekben?
• Miért nincsenek volgai nyelvek?
• Vannak-e ugor nyelvek?

Hasonló tartalmak:

• A magyar finnugrisztika története és mai állapota
• A magyar nyelv előtörténete
  – Pusztay János szerint
• Akiknek el akarják venni a múltjukat
• Három tévhit a nyelvrokonsággal kapcsolatban
• Még három tévhit a nyelvrokonsággal kapcsolatban

Hozzászólások (63):