Mi a csoda az az „alapszókincs”?
Sok szó esett mostanában az „alapszókincs” fogalmáról. Egy titokzatos telefonáló arról érdeklődött nálunk, hogyan állapítható meg ilyen, és egyáltalán nyelvészet-e, amikor a tudósok ezt próbálják meghatározni. Az nem derült ki, ki volt a telefonáló, de azért a nyelvész válaszolt.
Egy névtelen telefonáló kérdezte a következőt:
Hogyan állapítható meg egy nyelv alapszókincse? Nyelvészet-e az egyáltalán, amikor a tudósok ezt megpróbálják meghatározni?
Arról fogalmam sincs, miért nem mutatkozott be a telefonáló, mindenesetre fontos és érdekes kérdést tett fel.
Az alapszókincs kifejezést a történeti nyelvészetben használják. A szókincsnek azt a részét értik rajta, amelyik hosszú időn át állandó szokott maradni, így az ebbe tartozó szótövek szolgálhatnak alapul a hosszabb távú nyelvi változások feltérképezéséhez, így a korábban elkülönült nyelvváltozatokkal (a rokon nyelvekkel) való összehasonlításhoz is.
Nincs egyértelmű és minden nyelvre alkalmazható meghatározása annak, hogy mi számít alapszókincsnek. Csak néhány általános megállapítást tehetünk azzal kapcsolatban, hogy melyik szokott lenni a legkevésbé változó része a szókincsnek. Ezeket a megállapításokat annak alapján tehetjük meg, hogy a jól dokumentált nyelvi változások milyen fajta szavak fennmaradásával szoktak járni.
Például megfigyelhetjük, hogy a testrészek, szervek elnevezése meglehetősen állandó szokott lenni, kivéve azokat, amelyeket érzelmi töltésük miatt például szleng-szavakkal szoktak helyettesíteni. Így a 'szív', 'vér' stb. jelentésű szavak az újlatin nyelvekben a latin cor, sanguis stb. szavakból származnak, és ugyanígy a magyarban finnugor eredetűek. De már a 'fej' jelentésű szó az újlatin nyelvekben (néhány kivétellel) nem a latin caput szóból származik, a magyar arc finnugor eredetű ugyan, de igen késői összetétel.
Semmiképp sem szoktak az alapszókincsbe tartozni az olyan kifejezések, amelyek kulturális újításokat jelölnek, például ételek, szerszámok nevei, mert ezeket az újításokat a népek egymástól szokták átvenni. Vagy az elnevezésükkel együtt veszik át őket, vagy új elnevezéseket alkotnak rájuk. Nagyon gyakran maradnak változatlanok a számok nevei (minél kisebb számok, annál maradandóbbak), de tudunk ellenpéldákról (például a japánban a kínai számokat is használják). Ugyanakkor nagyon változóak a színek nevei (az újlatin nyelvekben például csak elvétve maradtak fenn a latinból ismert színnevek).
Azt láthatjuk, hogy az általános tendenciákon túl csak akkor tudunk mondani valamit egy nyelv alapszókincséről, ha ismerjük vagy ki tudjuk következtetni, hogyan változott. Például a számokról általában tudjuk, hogy az alapszókincshez szokott tartozni, de a japánról tudjuk, hogy ott kivételesen a legkisebb számokat is jövevényszavakkal szokták kifejezni (miközben különleges célokra léteznek ezeknek az eredeti japán megfelelőik is).
Hogy nyelvészeti tevékenység-e az alapszókincsről való elmélkedés? Persze hogy az. A telefonáló talán arra gondolhatott, hogy sokszor más tudományokat hívnak segítségül a nyelvészek annak megállapítására, hogy egy-egy fogalom mennyire számíthat kulturális újításnak egy adott nyelvben. Például a régészet és történettudomány jó támpontot ad ahhoz, hogy a magyarok nomád életformát éltek; ez egybehangzik azzal, hogy a földműveléssel kapcsolatos szavak (amelyek letelepedett életmódot feltételeznek) általában szláv eredetűek, és a honfoglalás utánról származnak.
A kínai eredetű számok megtalálhatók még a koreaiban és a vietnámiban is.