A magyar 17 pillanata

Honti László 70. születésnapja tiszteletére tanulmányaiból összeállított kötetet adott ki a Károli Gáspár Református Egyetem és a L’Harmattan könyvkiadó.

A tudományokban, de legalábbis a bölcsészettudományokban egészen biztosan bevett szokás, hogy jelentős művelőit kerek születésnapjukra emlékkötettel lepik meg. Az is bevettnek mondható, hogy a kutatók, oktatók 60. születésnapjukra olyan tanulmánykötetet kapnak, melyben kollégáik, tanítványaik tisztelegnek előttük egy-egy írásukkal, a 70. születésnapra pedig valamelyik (esetleg néhány) kollégájuk az ünnepelt írásaiból szerkeszt tanulmánykötetet. Ezt tette most Honti László 70. születésnapja alkalmából Fóris Ágota, aki az ünnepelt utódja a Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelvtudományi Tanszékének tanszékvezetői székében. Az előszó szerint a kötet megjelentetésének az is célja, hogy az egyetemi oktatásban tankönyvként felhasználható legyen. Talán ezzel függ össze, hogy az eredeti cikkekben idegen nyelven szereplő idézetek itt magyarra fordítva szerepelnek – ez mindenesetre azt jelzi, hogy a szerkesztő nincs túl jó véleménnyel hallgatói idegennyelv-tudásáról.

Honti László 1943-ban született, 1969-ben végezte el az ELTE BTK magyar–orosz–finnugor szakát. Ettől kezdve az MTA Nyelvtudományi Intézete Finnugor Osztályán dolgozott, az osztályt 1980 és 1988 között vezette is. 1988-tól a hollandiai Groningenben vezette a helyi egyetem finnugor tanszékét, majd 1997-től az olaszországi Udinében kapott egyetemi tanári állást. 2008-tól vezette a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékét. Munkássága elsősorban az obi-ugor nyelvekre, illetve az ugor hangtörténetre terjedt ki, emellett jelentős 1993-as Die Grundzahlwörter der uralischen Sprache (Az uráli nyelvek tőszámnevei) című munkája, mely a világon az első olyan monográfia, mely egy nyelvcsalád számneveit dolgozza fel. Emellett, mint erről a jelenlegi kötet is tanúskodik, érdeklődése számtalan más uráli nyelvtörténeti kérdésre is kiterjedt.

A Magyar nyelvtörténeti tanulmányok cím egészen pontosan tükrözi a kötet tartalmát. A kötet 17 cikket tartalmaz, mindegyik a magyar nyelv történetének egy-egy kérdését vizsgálja. (Igaz, nem egy-egy időbeli metszetét: cikkünk címét csupán a jó hangzás érdekében választottuk.)

A tanulmányokat három ciklusba rendezte a szerkesztő. Az első, legterjedelmesebb ciklus A magyar nyelv őstörténetéből címet viseli, és 11 cikket tartalmaz. Ezeken belül is megfigyelhető egyfajta szervezettség: az első négy cikk az alapnyelvek és a rekonstrukció általános kérdéseiről szól, ezt követően pedig a nyelvi szintek szerint a hangtani kérdésektől a morfológiai kérdéseken át a mondattani kérdésekig haladnak a cikkek. A második ciklus címe A magyar nyelv történetéből, ami kevéssé szerencsés, hiszen lefedi az első és a harmadik ciklus tematikáját is. Ráadásul az ide sorolt két cikk, bár címük szerint  – Széljegyzetek instabil tövű igéink szerkezetéhez, illetve Meg van írva! (A határozói igenév és a létige alkotta szerkezet funkciójáról és hátteréről) – kifejezetten magyar tárgyúak, annyi rokon nyelvi példát, párhuzamot tartalmaznak, hogy bátran be lehetett volna tenni őket az előző ciklusba is. A harmadik ciklus címe megint csak találó: A magyar nyelv nem rokoni kapcsolatairól – ebbe öt cikk került.

Mivel a kötet Honti a magyar nyelvet érintő munkáiból válogatott, sajnos nem került bele egy sem korai, az obi-ugor hangtörténetre vonatkozó tanulmányaiból. Belekerült viszont néhány, az utóbbi időben született, az alternatív magyar nyelvhasonlítást bíráló írása. Sajnos Honti ezen a területen nem a legsikeresebb szerző. Stílusa igen tömör, szakcikkei is nehezen követhetőek, előzetes felkészültséget és utánajárást igényelnek. Szakcikknél ez nem nagy probléma, ismeretterjesztő cikkeknél annál inkább. Honti itt sem képes lazítani stílusán, a tudománytalan állításokat anélkül minősíti badarságnak, hogy közérthetően elmagyarázná, miért nem felelnek meg a tudományos gondolkodás követelményeinek. A történeti-összehasonlító nyelvtudományról dióhéjban című cikke korrekten, de olyan tömören foglalja össze a tudományág módszereit és eredményeit, hogy abból egy laikus vagy MA-hallgató nem sokat érthet meg. De ha még közérthetőek is lennének a nagyközönségnek szóló írások, akkor is kérdéses, célszerű-e ezeket valódi tudományos kérdéseket feszegető cikkekkel egy kötetbe tenni. A kötetnek vagy a laikus olvasóközönséget (ide értve az egyetemi tanulmányaik elején járó hallgatókat), vagy a szakembereket kellene megcéloznia.

A kötet legérdekesebb, legértékesebb tanulmányainak talán azokat tekinthetjük, melyekben Honti számba veszi, hogy az egyes uráli nyelvekben hogyan épülnek fel bizonyos szerkezetek (pl. a birtoklást kifejező mondat- és szószerkezetek, a névutókból keletkezett esetragok, vagy a két ige által alkotott különböző szerkezetek). Nem kevésbé érdekesek azok a tanulmányok, melyek azt vizsgálják, hogy a magyar bizonyos szerkezeti tulajdonságai (a ’11’–’19’ számnevek, az igekötő, illetve az összetett igeidők használata) idegen hatásra alakultak-e ki, vagy belső fejlődés eredményei. Külön cikk foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy mennyire „európai” nyelv a magyar – a kérdés természetesen nem földrajzilag értendő, hanem hogy a magyar tulajdonságaira mennyire hatottak a vele érintkező (indo)európai nyelvek.  Honti megállapítása szerint ezek lényegében a szókincsben és a frazeológiában (olyan kifejezésekben, mint az elveszti a fonalat vagy mossa kezeit) tükröződnek, a morfológiában néhány képzőben (latin -ista, szláv -nok/-nek/-nök) nyilvánul meg. A mondattannal kapcsolatban pedig csak az említhető, hogy a rokon nyelvekkel összehasonlítva inkább alárendelő tagmondatokat, mint igeneves szerkezeteket használunk – itt is azonban legfeljebb az arányeltolódás, de nem az alárendelő tagmondatok megjelenése írható az indoeurópai nyelvek számlájára. (Viszont nem említi, hogy azért bizonyos vonzatszerkezetek egyértelműen idegen hatásra keletkeztek.) A szomszédos indoeurópai nyelvekkel való nyelvtani egyezések inkább véletlen párhuzamos fejlődésnek köszönhetőek, mint a kapcsolatok eredményei.

Kevéssé érthető, hogy miért került a válogatásba a finn sulka ’toll’ és a magyar toll (illetve a finn suo ’mocsár’ és a magyar tó) esetleges közös eredetével foglalkozó cikk. Ennek fő megállapítása, hogy a szókezdő mássalhangzó *ϑ (IPA [θ], mint az angol think szó elején) lehetett: hangtanilag ez a következtetés nagyon is kézenfekvő, viszont a valódi probléma ezzel kapcsolatban eddig sem a finn s : magyar t hangtanilag áthidalhatatlannak tűnő megfelelése volt, hanem az, hogy csak ez a két példa van rá. Márpedig ilyen kevés példánál nem beszélhetünk szabályos hangmegfelelésről, tehát nincsenek megbízható alapjai semmiféle rekonstrukciónak. Ráadásul az általánosan elfogadott rekonstrukció szerint a finnugor alapnyelvben volt *δ (IPA [ð], mint az angol the szó elején), és ha volt *ϑ is és *δ is, akkor ezek zöngétlen–zöngés párt alkottak, ami az egyedüli ilyen pár lenne a rekonstruált fonémarendszerben (ráadásul két kevéssé megterhelt fonémáról van szó). Igaz, a *δ rekonstrukciójával egyéb gondok is vannak (az is fura, hogy palatális párjával ezek lennének az egyedüli zöngés zörejhangok), ezekre részben Honti is kitér – sőt, a témáról korábban ő maga is írt cikket (ez sajnos a válogatáskötetben nem szerepel).

A kiadvány egyébként tipográfiailag igen igényes, és annak ellenére, hogy a nyelvi adatokban használatos sajátos jelek gondot szoktak okozni, a kötetben viszonylag kevés ilyet tudtunk felfedezni (pl. a 144. oldalon egy helyen š szerepel *ϑ’ helyett, a 148. oldalon pedig * i̮ *ϑ helyett). A sajtóhibák viszonylag ritkák, ami a szerkesztő gondosságát dicséri. Az viszont figyelmetlenségre vall, hogy az esetek nevének írásmódja akár egy cikken, sőt egy bekezdésen belül is ingadozik: hol latinosan (instrumentalis), hol magyarosan (insztrumentálisz) szerepel (pl. 179–180. oldal).

A kötet rejtett bonus track(ek?)et is tartalmaz. Az előszóban ugyan egy lábjegyzet említi, hogy a cikkek időnként kiegészítésre szorultak, de ennek alapján legfeljebb néhány sornyi, mondatnyi kiegészítésre számítana az olvasó. Ezzel szemben sikerült felfedeznünk, hogy a Volt-e az uráli/finnugor alapnyelvben nem egyes számban accusativus? című cikk a korábbihoz képest mintegy három oldalnyi szöveggel lett bővebb. Elképzelhető, hogy a kötet máshol is tartalmaz terjedelmesebb, eddig nem publikált szövegrészleteket.

Összefoglalásképpen azt mondhatjuk, hogy a kötetet olyan magyar nyelvtörténészeknek és finnugristáknak ajánljuk, akik maguk is érdeklődnek a finnugor nyelvek és a magyar nyelvtörténet különböző aspektusai iránt. Honti Lászlónak pedig kívánjuk, hogy jó egészségben érje meg a 80. életévét. Reméljük, akkor ob-ugrisztikai cikkeiből is megjelenik egy hasonló válogatás.

Kapcsolódó tartalmak:

• Honti László Széchenyi-díjas
• Vannak-e ugor nyelvek?
• Hun itt a csalás?
• A finnugor őshaza Kalevi Wiik szerint
• A finnugor őshaza Pusztay János szerint
• Érvek és tények – Pusztay János feltételezései

Hasonló tartalmak:

• Elveszett szavak nyomában
• Magyar nyelvtörténet finneknek – magyarul
• A magyar finnugrisztika története és mai állapota
• Hogyan állja ki a finnugor elmélet a genetikai összevetés próbáját?
• Hülyeségjárvány Magyarországon?

Hozzászólások (1):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)