Útravaló
Vége van a nyaralási szezonnak. Most, szeptemberben nem árt összegezni az utazások tanulságait. Annál is inkább, hiszen lehetnek (talán nem is kevesen), akik éppen most, az utószezonban indulnak útnak.
Ismerős az a helyzet, amikor útnak indul a család a várva várt balatoni vagy horvátországi nyaralásra, és az előző napi pakolás során pattanásig feszült a helyzet? Apa a kerékpárokhoz ragaszkodik, anya pedig a kerti kempingszetthez, amit akár a strandra is le lehet vinni. A gyerekek persze tollasütőt, labdát és fejenként átlagosan 3 köbméternyi játékot szeretnének magukkal vinni. „Hátha szükség lesz rá.” „Nem hagyhatom itthon!” A probléma csak az, hogy a családi autó csomagtartója, utastere és tetőcsomagtartója is véges...
Persze vannak olyan utazások is – vízi-, kerékpár- vagy gyalogtúrák –, ahol a fenti problémák jó része nevetséges luxusnak hat. Minden megváltozik, ha az ember tudja, hogy minden egyes dolgot, amit magával akar vinni, saját erejéből kell majd megmozdítania, cipelnie. Egész iparág épült az egyre kisebb, praktikusabb, összehajtható, könnyebben száradó és könnyebb felszerelések gyártására. Minél spécibb, kisebb, könnyebb strapabíróbb egy sátor, hálózsák, pulóver vagy cipő, annál többet kell érte fizetnünk a túraboltban. De megéri, hiszen a hajóban, gyalogosan vagy kerékpárral szállított cucc esetében tényleg minden gramm számít. Pakoláskor a tapasztaltabbak mérlegelik, hogy az adott tárgyat tényleg megéri-e majd cipelni nemcsak az első, de a sokadik, esetleg sokszázadik kilométeren is. A fő kérdés ilyenkor: „Tényleg szükség van erre, vagy megleszek nélküle?”
Az is előfordul, hogy az utazás vagy a túra folyamán egy-egy tárgyról bebizonyosodik, hogy nincs rá valódi szükség; előzetesen rosszul mértük föl a szükségleteinket. Ilyenkor mindig jön a dilemma, hogy érdemes-e tovább vinni az adott tárgyat, vagy inkább rövid úton szabaduljunk meg tőle. Ha valami elromlik, elszakad, tönkremegy, használhatatlanná válik, sokszor egyértelmű a döntés: inkább kidobjuk, még akkor is, ha lehet, hogy javítható lenne, mert nem éri meg a fáradságot a cipelése. És valljuk be, az élelemmel is sokszor vagyunk így: túl sokat csomagolunk, és nap végén a szemetesben landol a madárlátta szendvics, a kissé összeaszalódott gyümölcs, zöldség.
Éppen ezért nehéz és sok előzetes tervezést igénylő feladat hosszabb utazásra, túrára indulni. Sok mindent kell előre végiggondolni. Ugyan állandóan az időjárás-előrejelzést bújjuk, mégsem tudhatjuk biztosan, milyen idő lesz. Cipeljük hát a naptejet, de az esőkabátot is. Meleg ruha nélkül és zárt cipő nélkül még kánikula idején sem indulunk hosszabb útra, az éjszakák hidegek lehetnek, főleg erdős, hegyes vidékeken. És nagy biztonságot tud adni a „pótez, -az, -amaz”: ha az egyik elromlik, használhatatlanná válik, még mindig ott a másik. Sok száz kilométert lehet úgy megtenni kerékpárral, hogy nem kapunk defektet, mégis arra kell készülnünk, hogy ez megtörténik. Különben felelőtlennek érezhetjük magunkat.
Sokszor utólag úgy látjuk, túlbiztosítottuk magunkat: hazaérkezvén kipakoljuk a csomagunkat, és számot vetünk. Kettővel kevesebb zokni, néggyel kevesebb alsónemű, eggyel kevesebb nadrág és meleg pulóver is elég lett volna. Most nem beszélve arról, hogy az esőkabátot, a gumiszerelő készletet és a zseblámpát totál fölöslegesen cipeltük. Persze az is igaz, hogy jobb inkább fölöslegesen vinni, mint hogy esetleg szükséget szenvedjünk. Ilyenkor mindenképpen így látjuk; mert arra már nem emlékszünk élesen, milyen volt fölmenni a negyedik kaptatón a nehéz hátizsákkal.
Milyen szükséget szenvedni egy-egy túrán, nyaraláson? – Sokaknak erről is lehet tapasztalatuk: néhány órás felhőszakadásban gyalogolni esőkabát nélkül, zseblámpa nélkül keresni az utat az erdőben, amikor ránk sötétedett, defektet kapni a puszta közepén, messze minden településtől, tábortűz mellett vacogni az esti lehűlésben – egyik sem az a helyzet, amire kifejezetten vágynánk. Most arról nem beszélve, hogy milyen vizes hálózsákban lefeküdni, törött küllővel biciklizni. Hiszen ilyen helyzetek is előállhatnak, amelyekre egyáltalán nem tudunk, szoktunk készülni. Igyekszünk kerülni ezt a fajta kellemetlenséget és kiszolgáltatottságot. Mi sem természetesebb ennél, hiszen megtehetjük: a kellemetlen helyzetek egy része megelőzhető.
És akkor most képzeljük el azt a helyzetet, hogy egy olyan útra indulunk, amelynek nem ismert a hossza, a pontos útvonala és az úti célja sem. Nem tudjuk, mi vár ott, ahova megérkezünk; egyet tudunk biztosan: jó eséllyel nem térünk egyhamar haza. Nincs előre foglalt szállásunk, nem rendeltünk ellátást, és az úton töltött hetek, hónapok alatt az időjárás sokat változhat. Elég hirtelen kellett elindulnunk, nem készültünk előtte heteket, hónapokat. Nem tanulmányoztuk az útvonalunkat, de azt tudjuk, hogy olyan vidékeken megyünk majd keresztül, ahol nem ismerjük majd a helybeliek nyelvét, szokásait, törvényeit, és ők sem a mieinket.
Mit vinnénk magunkkal?