Bestiális arab gyilkos végzett Soros György nagybátyjával
Agatha Christie 1934-ben jelentette meg talán egyik leghíresebb művét, a Gyilkosság az Orient expresszen című könyvet. A méltán népszerű krimi természetesen fikció – ám ahogy az néha megesik, a valóság olykor még a fikciónál is érdekesebb. 1931-ben egy borzalmas rablógyilkosság történt a Brüsszel és Liège közti vasútvonalon. A rablógyilkosság áldozata magyar, elkövetője algériai. És ez még nem minden.
A Pesti Napló és a Népszava 1931. február 28-i számából egy borzalmas vasúti rablógyilkosság részleteiről értesülhettek a korabeli újságolvasók. Az első tudósítások ugyan bizonyos részletekben eltérnek egymástól, ám az már akkor világosnak tűnt, hogy február 27-én a Brüsszel és Liège közti vasútvonalon egy kalapáccsal (más források szerint baltával vagy vasdoronggal – az első források eltérőek ezzel kapcsolatban) agyonverték és kirabolták Schwartz Viktor 27 éves magyar kereskedőt, aki Londonból utazott a lipcsei vásárra. Schwartz innen tervezett tovább utazni haza, Magyarországra. A Pesti Napló ekkor még nem, de a Népszava már február 28-i számában arról ír, hogy a belga rendőrség már február 27-én „letartóztatta Muley Aldebuhey ben Ahmed algíri alattvalót, akit azzal gyanusítanak, hogy ő ölte meg a brüsszel-kölni gyorsvonaton Schwartz Viktort. Körülbelül két héttel ugyanezen a vonalon hasonló bűncselekményt követtek el s ezzel is a most letartóztatott algíri embert gyanusítják”.
Algériai gyilkos, magyar áldozat
Az 1931. február 27-én elkövetett gyilkosságról az első szombati tudósítások után a vasárnap is megjelenő lapok már részletesen tárgyalják a borzalmas eseményt.
Az Est „Az arab vasuti rabló bevallotta, hogy ő ölte meg s rabolta ki a magyar Schwarz Viktort”, az Esti Kurir „Egy előkelő magyar kereskedőcsalád Londonban élő tagja volt a brüsszeli gyorsvonaton meggyilkolt Schwartz Viktor”, a Kis Újság „A brüsszeli expressz-vonaton meggyilkolták Schwartz Viktor nyíregyházi származású londoni kereskedőt” címmel közli a hírt a tragikus eseményről, hogy csupán néhány, 1931. március 1-jén megjelent újság a témával foglalkozó cikkjére utaljunk.
A 8 Órai Ujság 1931. március 1-jei számában igen részletes tudósítást olvashatunk a vonaton elkövetett emberölésről. Ebből kiderül, hogy a pénteken, február 27-én elkövetett gyilkosság áldozatának földi maradványait a Brüsszel és Liège közti vasútvonal egyik pályaudvarának közelében találták meg, borzalmas állapotban. A holttestet átkutatva a belga rendőrök egy Lipcsébe szóló menetjegyet, két londoni bankbetétkönyvet és 200 fontot, ill. egy névjegyet is találtak „Schwartz Viktor, Budapest” felirattal. A szerelvény átkutatása után más nyomok mellett megtalálták a gyilkos fegyvert is; nem sokkal később pedig a tettes is előkerült.
A Budapesti Hírlap március 1-jén így ír a gyilkos beismerő vallomásáról:
Schwartz Viktor gyilkosának, Muley Aldebuheynek elfogatásáról a következőket jelentik: A belga rendőrség birtokában volt annak az algirinak a pontos személyleírása, akit alaposan gyanúsítottak azzal, hogy február 8-án a kölni gyorsvonaton egy holland kereskedő ellen rablótámadást követett el. Az ugyanezen a vonaton tegnap elkövetett gyilkosság külső körülményeiből azt következtették, hogy a gyilkos ezzel az algirival azonos. A lüttichi pályaudvaron szolgálatot teljesítő két titkosrendőr tegnap este egy embert figyelt meg, akire a körözött algiri személyleírása tökéletesen ráillett. Az algirit megszólították és bekísérték a rendőrségre.
Itt Muley Aldebuhey azt állította, hogy Párizsból munkát keresni jött Lüttichbe, itt egy kis hotelben megszállott, de mivel munkát nem kapott, aznap este vissza akart térni Franciaországba és tényleg egy Párizsba szóló harmadosztályú menetjegyet találtak a zsebében. A rendőrség megállapította, hogy az algiri tényleg éjjeli két órakor, félórával a kölni vonat megérkezése után jelent meg a szállodában. Szobáját alaposan átkutatták és egy magyar újság egyik lapjának a felét találták meg, amelynek a másik fele vértől szennyesen abban a fülkében hevert, ahol a gyilkosságot elkövették.
Az algiri azonban még mindig tagadott. Ekkor azonban jelentkezett a rendőrségen egy kávéház tulajdonosa, akinek az üzlete a pályaudvar közelében van. Előadta, hogy egy ismeretlen ember az elmúlt éjszaka egy bőröndöt hagyott nála megőrzés végett. Ez a bőrönd a meggyilkolt Schwartz Viktor tulajdona volt, amelynek kulcsát viszont az algiri szobájának egyik fiókjában megtalálták. A gyilkos most már belátta, hogy elveszett, megtört és mindent bevallott. Elmondta, hogy tettét egy kalapáccsal követte el, amelyet a brüsszeli bazárban vásárolt. A vonaton szándékosan olyan fülkét keresett ki, ahol csak egyetlen utas volt. Alvást színlelt és amikor észrevette, hogy utitársa elszunnyadt, a poggyászából leemelt kalapáccsal több ütést mért a fejére. Amikor már nem volt benne élet, magához vette az áldozat óráját és tárcáját, a holttestet pedig kidobta a sínekre. Schwartz feltört táskájából azután egy pizsamát és egy zsebkendőt vett elő. A padlóról feltörölte a vért, majd ezeket a tárgyakat is kidobta az ablakon.
A Népszava a fenti vallomásról szintén március 1-jei számában tudósít, azzal a címmel: „A brüsszeli gyorsvonaton megölt magyar ügynök gyilkosa beismerő vallomást tett”. Ebben arról olvashatunk, hogy beismerve tettét „a 26 éves arab munkanélküli munkás” azt állította vallomásában: „– Éhes voltam, nem találtam munkát, pénzem nem volt, elhatároztam, hogy akármilyen úton pénzt szerzek”.
A Schwartz-család
A 8 Órai Ujság a további fejlemények ismertetése kapcsán arról is ír március 1-jei számában, hogy ugyan a budapesti főkapitányság február 28-án estig még nem kapott megkeresést a belga hatóságoktól, így nem is indítottak nyomozást az ügyben, a Magyarországra eljutott híreket hallva már vasárnap délelőtt jelentkezett egy tanú a rendőrségen:
Beretvás Ferenc, a Menetjegyiroda egyik főtisztviselője elmondta dr. Szrubián Dezső rendőrtanácsosnak, hogy olvasta a reggeli lapokban a gyilkosság hírét és ezzel kapcsolatban szükségesnek tartja bejelenteni, hogy egy Schwartz Viktor nevű barátja évek óta Londonban él és tegnap kapott értesítést barátjától, hogy a kontinensre érkezett és a lipcsei vásárra utazik.
Beretvás pontos személyleírást is adott a rendőrségnek és Schwartz Viktor személyleírását még ma délelőtt megsürgönyözték Brüsszelbe.
A 8 Órai Ujság munkatársa ezt követően az események nyomába eredt: felkereste a Schwartz Viktorral összefüggésbe hozható Schwartz ügyvédi irodát a Sas utca 27. szám alatt, ahol közölték, hogy Schwartz Tivadar ügyvéd még éjjel elutazott Belgiumba. Hamarosan utazásának okára is fény derült.
A budapesti rádió már előző nap beszámolt a Brüsszel és Liège közötti vasútvonalon történt borzalmas rablógyilkosságról; a március 1-jén megjelent híradásában a 8 Órai Ujság így tudósít arról, mi is történt aznap este a Schwartz ügyvédi irodában:
A Sas utca 27. számú ház egyik ötödikemeleti lakásában két férfi ült tegnap este a rádió hangszórója előtt. Dr. Schwartz Tivadar ügyvéd, a lakás tulajdonosa és Schwartz Zoltán kereskedő, aki ugyanabban a házban lakik, hallgatták a rádió tegnap esti műsorát. Amikor a hírek közvetítésére került sor, felfigyeltek, mert a speaker egy egészen különösnek hangzó gyilkosságot, a brüsszel-kölni vonaton lejátszódott bűntényt mondta be,
Amikor elhangzott az áldozat állítólagos neve, a két férfi halálsápadtan, rémülten ugrott fel.
– Ez Viktor volt! Viktort meggyilkolták! – kiáltották egyszerre.
Az ügyvédnek és a kereskedőnek édes testvéröccse, Schwartz Viktor ugyanis több mint két éve él Angliában és éppen tegnap reggel kaptak Ostendéből táviratot, amelyben öccsük közölte, hogy Lipcsébe utazik az áruminta-vásárra és onnan majd Pestre jön, hogy felkeresse testvéreit és leutazik Nyíregyházára is, hogy 71 esztendős édesapját meglátogassa.
A Londonba kivándorolt és ott karriert építő Schwartz Viktor Budapesten élő és a testvérük haláláról a rádióból értesülő testvérei azonnal döntöttek: telefonon megtudakolták a Keleti pályaudvaron, mikor indul a legközelebbi vonat Belgium felé, és Schwartz Tivadar ügyvéd még este 10 órakor elhagyta Budapestet, „hogy agnoszkálja szerencsétlen fivérét”.
A 8 Órai Ujság munkatársa ezért az áldozat másik fivérével, Schwartz Zoltánnal készített interjút a Sas utca 27. szám alatt. Schwartz Zoltán és felesége állítása szerint jómaguk már régen angolul tanultak, hogy csatlakozhassanak Viktorhoz Angliában.
– A szerencsétlen Viktor, – mondották – két éve él már Londonban. Azelőtt Párisban töltött három esztendőt, ott is exportüzletekkel foglalkozott, később átment Angliába és ott még nagyobbszabású vállalkozásba kezdett. Londoni irodája a Finsbury Square 5. szám alatt volt és főleg marinbergi áruk és gyermekjátékok behozatalával és kivitelével foglalkozott. A vállalat vezetésében Viktor segítségére volt 22 éves kis húga is, akit Nyíregyházáról hívott ki magához Londonba, hogy megbízható helyettese legyen az üzletben.
– Az elmúlt öt esztendőben négyszer volt itthon és valahányszor Budapestre jött, mindig leutazott Nyíregyházára is, meglátogatta ott öreg édesapját, Schwartz Mór fűszerkereskedőt és Nyíregyházán élő öt testvérét is. Ha eljött Londonból, mindig négy-öt napot Pesten, négyet-ötöt pedig Nyíregyházán töltött.
Schwartz Zoltán és neje ekkor megmutatják a 8 Órai Ujság tudósítójának az utolsó táviratot, melyet Schwartz Viktor küldött Ostendéből:
Londonból Lipcsébe utazom. Ostendei pályaudvarról táviratozok. Lipcsében három-négy napig tart, amíg elintézem dolgaimat. Ha csak egy mód van rá, eljövök Pestre és elutazom Nyíregyházára is, mert már nagyon vágyom látni édesapát. Lipcséből induláskor még táviratozok. Viktor.
A nagy kérdés persze az, hogy Schwartz Viktor vajon miért utazott harmadosztályon, ahol balszerencséjére történetesen volt alkalma találkozni leendő gyilkosával?
A család elmondása szerint Viktor „1904-ben született Nyíregyházán és elvégezte a kereskedelmi akadémiát. A középtermetű, szőke, göndörhajú Viktornak mindig az volt a vágya, hogy külföldön nagy export-import vállalatot vezessen és a külföldről segítse elő a magyar kivitelt. Egész fiatalon kerül Párisba, ahol első üzletét bonyolította le, három év múlva már Londonban nagystílben folytatta vállalatát. Nőtlen ember volt és jómódú, aki ilyen utazásai alkalmával mindig jelentős összegeket tartott magánál.
Hogy miért utazott harmadik osztályon, azt a hozzátartozók azzal magyarázták, hogy öccsüket sohasem kapatta el a nagy jövedelem és sokszor hangoztatta, hogy
egy londoni-budapesti út olyan drága, hogy abból családok hónapokig élhetnének.
Nagy külföldi expressvonatokon mindig harmadik osztályon utazott s csak az osztrák, német és magyar vonatokon váltott magasabb kocsiosztályra jegyet.”
Néhány nappal később, 1931. március 5-én több magyar újság is rövidhírt jelentet meg azzal kapcsolatban, hogy Schwartz Tivadar ügyvéd azonosította fivérét, Schwartz Viktort; a 8 Órai Ujság pl. így ír:
Az elmúlt pénteken történt, hogy a brüsszeli gyorsvonaton egy arab ember meggyilkolta az egyik utast s a holttestet kidobta a vonatból. A holttest ruháiban talált iratok Schwartz Viktor nevére szóltak s mint ismeretes, az esetről szóló rádióadás nyomán Schwartz Tivadar Sas-utca 27. szám alatt lakó ügyvéd azonnal Brüsszelbe utazott, mert az volt a gyanúja, hogy az áldozat az ő testvére. Az ügyvéd most sürgönyozött Brüsszelből és közölte a családdal, hogy az áldozat valóban a fivére, a 27 éves Viktor.
1932. február 28-i számában, egy évvel az esettel kapcsolatos első híradások után a Népszava az alábbi rövidhírt közli:
Halálra ítélték Schwartz Viktor gyilkosát. A mult év februárjában történt, hogy a páris-brüsszeli gyorsvonaton Mullein ben Ahmed nevű arab ember meggyilkolta, majd a robogó vonatból kidobta Schwartz Viktor budapesti származású, de évek óta Angliában élt kereskedőt. A gyilkos fölött most ítélkezett a bíróság és halálra ítélte.
Hogy az 1931. február 27-én előre megfontolt szándékkal és nyereségvágyból elkövetett emberölés elkövetője történetesen egy rossz anyagi körülmények között élő, algériai munkanélküli volt, az áldozat pedig egy tehetős magyar kereskedő, a büntetés kiszabásánál nem számított: a bűnös így is elnyerte méltó büntetését.
Schwartz (Soros) Tivadar: „segélykérőnek ne mondjak nemet”
Schwartz Viktor bátyjának, Schwartz Tivadar ügyvédnek nevével korábban már találkozhattunk: ő az, aki – miután az első világháborúban önkéntesként bevonul, majd később szibériai hadifogságában megtanul eszperantóul, hazatérve – 1922-ben megalapítja a Literatura Mondo című eszperantó irodalmi folyóiratot, melynek 1924-ig a szerkesztője. A Budapesti Közlöny 1922. szeptember 8-i számából megtudjuk, hogy Schwartz Tivadar ügyvédet (lakóhelye ekkor a Teréz körút 6. szám) a Budapesti Ügyvédi Kamara lajstromába bejegyezték. A későbbi évtizedekben számos sajtótermékben találkozhatunk a nevével, majd ugyancsak a Budapesti Közlöny 1937. december 4-i számából arról értesülhetünk, hogy Budapesti Ügyvédi Kamara választmánya elrendelte „dr. Schwartz Tivadar budapesti ügyvéd családi nevének a m. kir. belügyminiszter ur 74.742/1936-III. a. számu rendelete alapján ’Soros’-ra történt megváltoztatását.”
Az immáron Soros Tivadarként működő ügyvéd nevével ilyen minőségében – egy ideig legalábbis – utoljára 1944 tavaszán találkozunk. A Budapesti Közlöny 1944. május 28-i száma arról tájékoztat, hogy a „Budapesti Ügyvédi Kamara közhírré teszi, hogy a Kamara választmánya 1944. évi április hó 14. napján tartott teljes ülésében a zsidók ügyvédi működésének megszüntetése tárgyában kiadott 1.210/1944 M. E. számu rendelet 5. és 6. §-a alapján” dr. Soros Tivadart a Budapesti Ügyvédi Kamara ügyvédeinek névjegyzékéből jogerősen törölte (sok más ügyvéddel egyetemben).
Különösen érdekes megfigyelni, hogy míg 1931-ben Schwartz Viktor halála kapcsán a korabeli sajtó a „magyar kereskedő”, „magyar ügynök”, „magyar kereskedőcsalád” kifejezéseket használja az áldozattal (és családjával) kapcsolatban, akiről azt is olvashatjuk, hogy a „magyar kivitelt” szerette volna támogatni Londonból – 1944-ben a fiatalon elhunyt Schwartz Viktor ügyvéd fivérét már zsidó mivolta miatt törlik az ügyvédi kamara tagjai közül.
A második világháború utolsó, német megszállás jegyében telt hónapjait Soros Tivadar Álarcban. Nácivilág Magyarországon című, eredetileg eszperantó nyelven megjelent kötetében örökítette meg. Különösen izgalmas egy, a német megszállás előtt gyakorló ügyvédtől azt olvasni, hogy:
Számomra a hatályos törvények a németek bevonulása napján erkölcsi alapjukat veszítették, s így aztán habozás nélkül vettem semmibe őket. Csakis az számított, hogyan vészeljük át a következő néhány hetet. Azt egy pillanatig sem gondoltam, hogy a német megszállás ennél tovább is tarthat.
A kötetből az is kiderül, hogy Soros Tivadar és családja az 1944. március 19. és 1945. január 12. közötti időszakot igen nehéz körülmények között, bujkálva tudta csupán túlélni – mégis, ezen időszakban is, ahol tudott, lehetőségeihez képest segített sorstársain. Így ír művében:
Életemben az az alapelv vezetett, hogy segélykérőnek ne mondjak nemet. Már csak azért is segítőkésznek mutattam magam, hogy a bajban levőnek ne csorbuljon az emberekbe vetett hite. Úgy éreztem, egy kicsit mindenkiért felelősséggel tartozom. Őszintén segíteni akartam, de józan eszem határt szabott jóindulatomnak. [...] Mindig a realitások talaján álltam.
Fiaimmal is meg akartam ismertetni ezt az elvet. Meghatározásom így hangzott:
– Akkor kell segítenünk, ha az eredmény felülmúlja a befektetett energiát vagy egyéb áldozatot. Ne sajnáljunk semmit, ha a megsegített ember többet nyer, mint amennyit mi vesztünk.
A kötet egy pontján, a háborús megpróbáltatásokat túlélt szerző így nyilatkozik:
Soha nem uralkodott el rajtam a gyűlölet. Bár a hitlerizmus áldozata lett sok kedves barátom és két testvérem, mégsem azonosítottam Hitlert és rendszerét a német néppel. Fiaimat is ebben a szellemben próbáltam nevelni.
A fentiekben Schwartz (Soros) Tivadar által a második világháborút követően született kötetében megfogalmazott alapelvek igazi jelentőségüket akkor nyerik el, ha egyrészt feltételezzük, hogy a jog alapelveit alaposan ismerő Schwartz Tivadar ügyvéd már 1931-ben sem azonosította fivére, Schwartz Viktor gyilkosát a az algériai bevándorlók összességével; másrészt tudjuk, hogy Schwartz Viktor, az 1931-ben algériai bevándorló által meggyilkolt magyar kereskedő Soros György nagybátyja.
Források:
8 Órai Ujság
Az Est
Budapesti Hírlap
Budapesti Közlöny
Esti Kurir
Kis Újság
Népszava
Pesti Napló
Soros Tivadar: Álarcban. Nácivilág Magyarországon. Trezor Kiadó, Budapest, 2002
Tolnai Világlapja
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (19):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@Pierre de La Croix: Még egy ilyen, és súlyos következményei lesznek. A hozzászólások hossza gyakorlatilag nincs korlátozva, de a floodolás nem megengedett.
(Bocsi, bocsi, ez az utolsó hozzászólás, ígérem): Az algériai lakosság nyomora így állandó, olcsó, könnyen ellenőrizhető és elküldhető munkaerőt biztosított a telepes lakosság számára közvetve (mint a bérbeadott földterületeken dolgozó mezőgazdasági munkás) vagy közvetlenül (mint szolga, boltossegéd vagy egyéb városi munkaerő).
Viszont a 20. század elejére Franciaország demográfiai értelemben egy másik szakaszba érkezett (lakosságszáma stagnált), amelynek következtében egyes nacionalista, szoc. darw. körök elkezdtek félni a németektől (akik még nem értek el ebbe a szakaszba), akik viszont az oroszoktól kezdtek el félni (ez utóbbi maradványa az a sovénné és xenofóbbá vált, mára meggyökeresedett magyar szólás, hogy "annyian vannak mint az oroszok").
A két világháború között, illetve 1945-től főleg ezért - közelsége és munka-erő feleslege miatt elsősorban Algírból) - jelentős számban engedett Franciaországba "vendégmunkásokat" (a gyarmatairól). Főleg a II. vh. után, de előtt is, az ajánlat része volt az állampolgárság is, illetve hogy Franciaországban még nekik is jobbak voltak a munkakörülményeik. Ez viszont felbosszantotta a telepeseket és leszármazottaikat (hiszen kiemelt helyzetüket éppen az állampolgárságnak köszönhették, illetve ezen alapult a földek tulajdonjoga is). 1947-ben kapták csak meg a francia állampolgárságot Algírban a muzulmánok (ami még nem jelentett politikai egyenlőséget, lásd a gyarmati közgyűlés működését). Ekkor már ugyanannyi algíriai dolgozott Franciaországban az alacsony beosztású munkahelyeken, mint amennyi francia magas beosztásban Algíriában! (vagyis majdnem egymillió).
Az algériaiak művelése alatt maradó területeken már a kezdetektől jelentős túlnépesedés alakult ki (a francia hódítás és a menekülés előtt meglehetősen gyéren lakták ezeket a területeket). Mivel a földek minősége nem volt megfelelő, a helyi piacok (a telepesek nyomárása adminisztratív módszerekkel) zárva maradtak előttük, nem állt rendelkezésükre a megfelelő tőke, az oktatás lehetőségei is korlátozottak voltak (ami elég lassan változott csak és főleg a II. vh. után csak. Amúgy is, a francia oktatásra amúgy is elég centralizált felfogás volt jellemző, így az összes gyarmaton a gyerekek nem a helyi állatvilágról tanultak, hanem rókákról stb.). Így szinte elözönlötték az európai földeket, mint ideiglenes vagy bérmunkások.
Így az európaiak a telepeseknek is fenntartott területeken is hamar kisebbségbe kerültek, amit ők egyébként nem is bántak.
Az említett nehézségek miatt az eredetileg döntően kis magángazdaságok háttérbe szorultak, és a bányákhoz hasonlóan ültetvények, konszernek irányították a mezőgazdaságot. amelyek egy része nemzetközi érdekeltségű is volt (1954-re a telepesek egy százaléka élt csak a mezőgazdaságból!).
A telepesek viszont nem bánták, mert nagy számban áramlottak a városokba (Rejtő Jenő rajongók előnyben), ahol a szegényebb részük a kiskereskedelemben vett részt (konkurenciát jelentve a korábban, a gyarmatosítás kezdeti szakaszában vagy az előtt!, hagyományosan ebből élő rétegeknek, amely elsősorban a zsidókat jelentette, de kisebb számban más európai, sőt francia eredetű volt!).
Nagyobb számban viszont főleg a gyarmati közvetítő kereskedelemben vettek részt, amely mint említettem, államilag erősen dotált volt (vagyis az említett ültetvényekről származó bort exportálták Franciaországba, illetve vissza).
@Pierre de La Croix: Az első világháború idején az algériaiak kivették a részüket a háborús erőfeszítésekből, ezért 1918-ban némiképp javítottak a helyi lakosság helyzetén. Ennek egyik része volt, hogy egyszerűbbé tették többek között az állampolgárság megszerzését számukra.
Itt kell megemlíteni, hogy a többlépcsőben zajló francia hódítás a partvidékről és a szomszédos völgyekből (amelyek amellett, hogy a kereskedelemnek és a városoknak is helyet adott, mezőgazdaságilag is a legfontosabbak voltak) a fennsíkra és a sztyeppékre szorították vissza őket. A telepesek terület számszerűleg a Szaharával együtt a gyarmat elenyésző része, de a művelés szempontjából a legjobban megközelíthető (nem hegyvidék), a legtermékenyebb (minimum többszáz éve művelt) és azon földek egyharmada található itt, ahol elég csapadék hullik hozzá. 1913-ra pedig már 3200 km vasút épült ezeken a területeken, akik a mezőgazdasági termékek mellett az 1870-ben felfedezett vasérc- és foszfátlelőhelyekről is szállítottak.
@Pierre de La Croix: 1870-ben a zsidók automatikusan megkapták a francia állampolgárságot. A spanyolok és olaszok számára sem ütközött nehézségekbe, különösen miután ezt 1889-ben megkönnyítették számukra.(1911-ben a 715 ezer telepes közül mindössze 189 ezer nem volt állampolgár) @MolnarErik: megjegyzésével ellentétben viszont az őslakosoknak ez ekkor a lehetetlenséggel volt egyenlő, ugyanis a honosítás egyik követelménye volt, hogy a Korán törvényeit nyilvánosan! meg kellett tagadniuk! (nem közvetve, hanem kifejezetten ez így benne volt a honosítási előírásban!)
Kezdetben nem is a nem asszimilálódott algériaiak problémája volt jelentős, hanem a nem asszimilálódott, de már francia állampolgár zsidóké (nem véletlenül, mert az anyaországban is hasonló folyamatok játszódtak le). Antiszemita propaganda terjedt az európaiak között (akik egy részének mint előbb írtam, nem automatikusan kapta meg a francia állampolgárságot, mint egy másik európai állam polgára). Ezért 1898-ban módosítottak a gyarmati alkotmányon (viszont ez már nem állampolgársági kérdés, ezért erre nem térek ki).
Kezdjük a végénél: 1950-ben az összlakosság mintegy 10 százaléka volt európai, mintegy 1 millió fő. Az Észak-Afrikában élő, "őshonos" (több évszázada ott élő) zsidó lakosságot nem tekintették helyi eredetűnek a francia gyarmati politikusok, így például az Algériában élő 150 ezer család betagolódott a telepesek közé. A gyarmat kialakítása 1830-ban kezdődött meg. Ennek végét pedig az 1871-es nagy felkelés jelentette, amikor a katonai hódítás helyét átvette a közigazgatás. A déli határvidéken, ahol mozgékony, kis létszámú pásztornépek éltek, megmaradt a katonai jelenlét (amely az ún. "légiós irodalom" szaharai ágának jelentett inspirációt), míg Algériát három nagy egységre osztották fel. 1881-ben döntés született arról, hogy ez utóbbiakat úgy fogják kormányozni, mintha Franciaországban fekvő départment-ok lennének. Ebben a 330 ezer telepes játszott nagy szerepet, akik elégedetlenek voltak a katonai kormányzattal. (Itt kell megjegyezni, hogy a telepesek érdekei nem csak ezekkel ütközött, hanem a helyi, nem telepes eredetű, lakosságéval, sőt az európai kontinensen lakó többi franciáéval sem. Hiszen döntően ugyanazon növényeket, gabona és szőlő, termelték, meglehetősen rosszabb körülmények között. Az algériai kereskedelmet legrövidebben pedig úgy lehetett leírni, hogy rossz minőségű francia bort és gabonát szállították oda, cserébe pedig vissza - általában még rosszabb minőségű - gabonát és bort szállítottak vissza, amely csak erős állami támogatás miatt lehetett profitábilis vállalkozás).
A telepesek nagy része nem is franciaországi eredetű volt, mert a francia parasztok, legyen bármilyen rossz sora egyébként, nem lehetett rábírni arra, hogy azért elhagyja otthonát, hogy egy gyarmaton ugyanazt a gazdálkodást folytassa, ugyanazokkal a terményekkel, rosszabb földön és természeti körülmények között. 1881-ben ezért az Algériában élő európaiak közel fele az elszegényedett Spanyolországból, Olaszországból és Máltáról származott, illetve 50 ezer zsidó volt. Azaz alig egyheted része az itt élő 3 millió algériai lakosnak. Akik egy része, főleg a korábbi partmenti sávban, szintén európai eredetű volt részben, habár ekkorra már jelentős részük iszlámhitű volt (ennek több oka volt: kivándorlás, menekülés, kereskedelem, kalózkodás stb.).
@Buxoro: @MolnarErik: Azért nem volt ennyire egyszerű a dolog. (Bocsánatot kérek mindenkitől, ha túl hosszúnak találja majd a hozzászólást. A moderátorok is nyugodtan törölhetik a következőmet, ha annak találhatják).
@eNERgia megmaradás: Ez nem szakdolgozat, hanem újságcikk.
Ilyen forrásmegjelöléssel tuti visszadobták volna a szakdolgozatomat...
@bloggerman77: Ez nem igaz, 1865-től kérvényezhették a francia állampolgárságot.
@lcsaszar:
Mielőtt belelovalnád magad: a gyarmatokon csak a gyarmattartó ország telepesei számítottak a gyarmattartó állampolgárainak. A bennszülötteknek semmilyen jogai nem voltak, a helyi törzsfőm, szultán, bej stb. országához tartoztak. Ott meg nem ismerték az állampolgárság fogalmát.
A francia gyarmatbirodalom maradékát az ENSZ antikolonizációs törekvései miatt a franciák átnevezték tengerentúli megyének, azóta francia - és európai uniós - állampolgárok a martinque-iak, az új-kaledóniaiak, a francia-polinéziaiak...
Micsoda sztori, már magában is, hát még az aktualitások. Gratulálok a poszthoz, ez igen!
@lcsaszar: Valószínűtlen, hogy francia állampolgár volt, mert - ha minden igaz - 1946-ig az algériai muszlimok minimális töredéke lett csak francia állampolgár, még ha maga Algéria de iure Franciaország részét is képezte.
@lcsaszar: idézet a korabeli újságokból:
"a brüsszeli gyorsvonaton egy arab ember meggyilkolta az egyik utast s a holttestet kidobta a vonatból."
"A belga rendőrség birtokában volt annak az algirinak a pontos személyleírása"
"letartóztatta Muley Aldebuhey ben Ahmed algíri alattvalót, akit azzal gyanusítanak, hogy ő ölte meg a brüsszel-kölni gyorsvonaton Schwartz Viktort."
De biztos arról van szó, hogy a nyest gondosan kihúzogatta az inkriminált részeken a "francia" szavakat és ezekkel helyettesítette, hiszen a nyest köztudottan el van náculva, nagyon könnyen elképzelhető, hogy fel akarják korbácsolni az indulatokat.
@lcsaszar: Idézet egy cikkbeli idézetből: „letartóztatta Muley Aldebuhey ben Ahmed algíri alattvalót”.