Többszörös diszkrimináció Oroszországban
Képzelje el, hogy Ön bevándorló: amíg ügyét intézi a hivatalban, nem szólhat anyanyelvén családtagjaihoz. Oroszország, 2013.
Terjed egy kép a Facebookon, mely állítólag az oroszországi bevándorlási hivatal egyik helyiségében készült. Érdemes rá figyelmet fordítanunk, hiszen sokat elárul a helyi viszonyokról.
(Forrás: Facebook)
Kedves Vendégek a déli köztársaságokból, a a helyiségben MINDEN beszélgetés KIZÁRÓLAG az önöket szívélyesen befogadó ország hivatalos nyelvén folyik. (Az ország Oroszország, a nyelv az orosz.)
Figyeljük meg, mit mond ki a szöveg! A hivatalban kizárólag az orosz nyelv használata megengedett – de nem csak a hivatalos ügyintézés során, hanem mindenféle kommunikációban. Ha tehát egy ügyintézésre váró bevándorló a feleségéhez szeretne szólni, akkor ezt nem teheti meg anyanyelvükön, kizárólag oroszul. Ha esetleg idős szüleivel érkezett, akik nem vagy alig tudnak oroszul, hozzájuk sem szólhat az otthon használt nyelven. Ha három éves gyermeke nem bírja a várakozást, és szaladgálni kezd a hivatalban, nem szólhat rá azon a nyelven, amelyen a gyerekkel eddig beszélt, kizárólag oroszul – melyet jó eséllyel nem is ért a pici. A felirat nem azt mondja ki, hogy nem szabad hangoskodni, hanem megtiltja, hogy a bevándorlók akár sutyorogjanak is anyanyelvükön.
Mindezt ráadásul nem kéri, erre még csak nem is felszólítja az érintetteket, hanem kategorikusan kijelenti, hogy az oroszon kívül más nyelvet nem lehet használni. A megfogalmazás ráadásul gunyoros is, hiszen nem egyenesen azt fogalmazza meg, hogy csak oroszul lehet beszélni, hanem hogy csak hivatalos nyelven, és mindössze zárójelben, mintegy „a gyengébbek kedvéért” jegyzi meg, hogy milyen országról és milyen nyelvről van szó – mintha a címzettek ezt maguktól nem tudnák.
Érdemes észrevenni azt is, hogy a nyelvi diszkrimináció nem mindenkire vonatkozik. Ha egy finn, német vagy angol mérnök vagy üzletember érkezik Oroszországba, hogy ott dolgozzon, rá nem vonatkozik a felhívás – ahogyan a többszörös milliomos francia filmszínészekre sem: ők inkább lakást kapnak. De a déli köztársaságokon nem is Dél-Afrikát, Dél-Koreát vagy Argentínát kell érteni, hanem elsősorban a Közép-Ázsiai posztszovjet köztársaságokat: Kazahsztánt, Kirgizisztánt, Tádzsikisztánt, Türkmenisztánt és Üzbegisztánt, másodsorban pedig a Kaukázuson túli posztszovjet köztársaságokat: Grúziát, Örményországot és Azerbajdzsánt. Az ezekből a köztársaságokból érkezők egyrészt külsejükben is eltérnek: bőrük sötétebb, Oroszországban gyakran feketéknek is nevezik őket; másfelől ezek az emberek általában még az Oroszországi viszonyokhoz képest is rendkívül szegények, a legrosszabbul fizetett, legmocskosabb munkákat végzik, a társadalom számkivetettjei – ráadásul nem ritkán a szélsőségesek erőszakos támadásainak is ki vannak téve. A feliratot kihelyező csinovnyik tehát a legkiszolgáltatottabb emberekbe rúg bele még egy nagyot.
Természetesen nem állíthatjuk, hogy a felirat az Oroszországi Föderáció hivatalos nyelvpolitikáját tükrözi. Az azonban, hogy egy ilyen felirat kikerülhet, sokat elmond az oroszországi viszonyokról. Azok, akik társadalmi helyzetükből, genetikai adottságaikból következően amúgy is kiszolgáltatottak, nyelvileg is diszkriminálhatóak. (Természetesen ez nem csupán a bevándorlókra, hanem a helyi kisebbségekre is vonatkozik.) Amíg olyan híreket nem kapunk, hogy az ilyen feliratokat kihelyező, az anyanyelvhasználatot önkényesen, indokolatlanul korlátozó csinovnyikokat felelősségre nem vonják, amíg a nekik kiszolgáltatott bevándorlókat a „szívélyesen befogadó ország” nem védi meg az ilyen durva zaklatásoktól, addig úgy kell tekintenünk, hogy Oroszországban ez a viselkedés a norma, melyet az állam is elfogad.