Tanár a sírok között
Negyedszázada járja az első világháború magyar szempontból legismertebb – és leggyászosabb emlékű – csatamezőit Bedécs Gyula, aki nyugdíjba vonulása előtt évtizedekig tanított történelmet egy jó nevű győri gimnáziumban. Mint mondja, nem elég évente megkoszorúzni az elesettek sírjait: ahhoz, hogy a felnövekvő nemzedékek tudják, kik nyugszanak a katonai temetőkben, ennél több kell.
Az egész egy családi nyaralással kezdődött, valamikor a nyolcvanas évek elején. – A szlovéniai Vršič-hágóról jöttünk lefelé Trabanttal, és elég gyakran meg kellett állni, hogy pihentessük a gépet. Az egyik ilyen kényszerpihenőnél láttunk meg egy katonai temetőt. Pár perc múlva már a sírok között futkosott a hatodikos lányom, és mutogatta: látod, apa... – emlékezik vissza a kezdetekre a korát meghazudtolóan fürge pedagógus. Akinek azonnal szöget ütött a fejébe a dolog: hogyan lehetne közel hozni a fiatalokhoz a sok évtizeddel korábban, nagyapáik, dédapáik idejében történteket.
Olasz tábornokokkal ült egy asztalnál
Először az akkori jugoszláv (ma szlovén) oldal katonai temetőit látogathatta végig az érdeklődő, az olasz oldalra csak pár évvel később, a világútlevél birtokában juthatott el a turista vagy az emlékező. – Nem feszegettem határokat, elmentem addig, ameddig jónak láttam. Nemegyszer a Hazafias Népfront pénzén mentünk ki, hogy megszervezzük a katonai temetőket felújító, gondozó fiatalok kiutazását – hoz ma már furán hangzó, a rendszerváltás idején azonban nem különösebben meghökkentő példát a tanár úr. Akinek csoportjai olykor-olykor NATO-laktanyában ebédelhettek, pedig még létezett Varsói Szerződés.
– Így ülhettem egy asztalhoz már akkor is olasz tábornokokkal – mesél egy kacsintós kalandot. Aztán rögtön hozzáteszi: a rendszerváltás éveinek össznépi érdeklődése talán annak nyomán is apadt, hogy a világútlevél birtokában hamarosan ki-ki oda utazhatott, ahová csak akart, a vágyaknak csupán a szabadidő és a pénztárca szabott határt. Ezzel párhuzamosan kiderült, hogy nem kevesen akadnak, akik az iskolában tanultakon túl is érdeklődnek a Doberdó vagy az isonzói front egykori eseményei és megmaradt emlékei iránt.
Sokaknak harcolt, sérült meg vagy esett el ott rokona, esetleg felmenője. Rendszeresen kap levelet, telefonhívást: valaki segítséget kér nagyapja, dédapja nyughelyének megtalálásához. Az érdeklődőt ilyenkor a bécsi hadilevéltárba tudja irányítani, de bármennyire lelkes csapat gondozza is az egykori császári és királyi hadsereg iratanyagát, az eredményt ők sem garantálhatják. Megesett többször is, hogy csupán azt tudták megmondani, közel egy százada hová temették a hősi halált halt katonát – ha időközben átalakították a temetőt, már nemigen segíthetnek ők sem.
(Forrás: Wikimedia Commons / Petar Milošević / CC BY-SA 3.0)
Fotók a világégés csatatereiről
– Akad, aki nemzetiszín szalaggal emlékezik ilyenkor – jegyzi meg a kutató-tanár. Szerinte a feliratos emlékek alapján lehet a legjobban megbecsülni, kik és honnan érkeznek egy-egy katonai temetőbe emlékezni. – Vannak olyan emberek, baráti társaságok, akikkel még soha nem találkoztam, de emlékszalagjaikat számos temetőben látom. Megesik, hogy valamelyikbe többször is visszamennek, ez ki is derül a szalagokra írt évszámokból.
A tanár még ma is rendszeresen vezet csoportokat az egykori csataterekre, emlékhelyekre. Azt mondja, kisgyerekektől nyugdíjasokig bárki számára kínálhat érdekességet a túra. Aztán megemlíti, hogy nem mindennapi vállalkozásba kezdtek annak érdekében, hogy a felnövekvő nemzedékek is megismerkedjenek az akkor még nem világ-, hanem „nagy háborúként” emlegetett négy esztendő eseményeivel.
Javarészt saját kutatásainak eredményét összegző könyvsorozatot készített iskolák számára. A 200-250 oldalas köteteket oktatási segédletnek szánja: olyan dokumentumokat szedett bennük csokorba, amelyek száz évvel az események után is szinte kézzelfogható közelségbe hozzák az eseményeket. Az egyik kötetben katonanaplókból, a másikban a frontról hazaintézett levelekből válogat. Van olyan, amelyben egy 400 képből álló cd-melléklet mutatja be fotókon a világégés csatatereit, a negyedik pedig azoknak szól, akik úgy döntenek, hogy saját szemükkel akarják látni az egykori harcok színhelyét.
– Húsvét előtt küldtük ki két megye iskoláinak, könyvtárainak a leveleket, hogy felmérjük, mekkora az igény a kötetek iránt – magyarázta Bedécs Gyula, egyszersmind jelezve, hogy tanári pályájának helyszíne, Győr-Moson-Sopron és mostani lakhelye, Vas volt a két „próbamegye”. De fél, hogy nem lesz elég a rendelés. – Nullszaldósak akkor lehetünk, ha ezer megrendelőnk lesz, nyolcszáznál azért már elgondolkozunk – mutat utat a tanár, akinek egy másik munkája is „fut”. Feltűnt neki ugyanis, hogy az egykori olasz front emlékhelyein nem vagy csak alig találni magyar nyelvű tájékoztató anyagot. Ez pedig nemcsak a nyelv miatt „piaci rés”, de azért is, mert a magyar látogatót értelemszerűen más köti le,mint az olaszt, a németet vagy az amerikait. Támogatók keresésébe fogott hát, és nekilátott egy prospektus készítésének.
A terv az, hogy a három és fél ezer példányt idegenforgalmi irodák, szállodák között osztják szét, ott pedig bármikor hozzáférhet a magyar utazó egy-egy darabhoz. Függetlenül attól, hogy épp a háborús emlékhelyekre készül vagy teljesen más okból jár arra – a kiadvány felkeltheti az érdeklődését a téma iránt.