0:05
Főoldal | Rénhírek
Toldalék vagy sem?

Ragadós szavak

Vannak szavak, melyek „rátapadnak”, „rásimulnak” más szavakra – ám ez nem ugyanaz, mintha „rájuk ragadnának”, és toldalékká válnának. A különbséget a laikus nyelvhasználó a helyesírásból látja, ám nyelvészeti érvek is szólnak az egyes írásmódok mellett vagy ellen.

Kálmán László | 2013. július 30.

A szorgalmas nyestolvasó már megszokhatta, hogy nekem az az álláspontom, hogy a magyar helyesírást sokkal könnyebb lenne megtanulni és használni, ha a szabályait nem fontoskodó nyelvtani fogalmak segítségével fogalmaznák meg, hanem (ahol csak lehet) a hangzásra hivatkozva. Igaz, hogy ennek alapján bizonyos kifejezéseket többféleképpen is le lehetne írni, de ez a helyesírás legfontosabb funkcióit, a könnyebb (fel)olvashatóságot és a viszonylagos állandóságot nem zavarná. Zsófia nevű olvasónk, aki Franciaországból írt nekünk, mintha ezt a nézetemet akarná próbára tenni, hiszen a kérdése arra vonatkozik, hogy amit egy hangsúllyal, a dallam megszakítása nélkül mondunk ki, azt miért nem írjuk egybe.

A nyelvünk ragasztva működik, és szerintem van két olyan információ, amit írásban külön írva jelölünk, de amelyek, amikor még nem volt irásbeliség, szintén tapadtak a szótőhöz: az egyik a nem (tagadás), a másik pedig az is (vagy sem). Tehát logikusan, ha a nyelv logikáját követné az írás, úgy írnánk ezeket, hogy Nemettem meg a kenyeretsem. Azért gondolom, mert ha felcseréljük a szórendet, akkor is azt mondjuk, hogy A kenyeretsem ettem (meg), tehát ugyanott találjuk a sem szót, mint az első mondatban. Vagy egy másik példa: Eztis olvastam, aztnem.

Nem tudom, világosan írtam-e le a gondolatomat, de tartok tőle, hogy nem, ez esetben kérem, kérdezzenek, mert szerintem érdekes a kérdés, és érdemel némi figyelmet. Soha nem tanultam magyar nyelvtant, de most Franciaországban tanulok irodalmat, és ógörög, francia és angol nyelvtant tanulunk, ami miatt egyre több kérdést teszek fel a magyar nyelvtan logikájával kapcsolatban is.

Én azt hiszem, hogy Zsófia elég világosan fogalmaz, azt fogalmazza meg, hogy logikusabb lenne a helyesírás, ha a nem és az is (sem) szavakat egybeírnánk az őket követő, illetve megelőző szóval. Ahhoz, hogy erre válaszoljak, kicsit részletesebben kell szólnom az egybe- és különírás logikájáról.

Zsófia tulajdonképpen azt mondja, hogy a nem, is, sem szavak (és talán mások is) valójában szóelemek, nem pedig önálló szavak. Olyanok, mint a toldalékok, vagy mint az „összetett szavak” elemei. Hogy ez igaz-e, ahhoz először is azt kell végiggondolnunk, hogy mitől tekintünk valamit önálló szónak, illetve szóelemnek.

Előrebocsátom, hogy ebben a kérdésben sincs teljes egyetértés a nyelvészek között, a szó és a szóelem kifejezéseket inkább informálisan szokták használni, de én úgy vettem észre, hogy nagyjából egyforma esetekre gondolnak. Szónak ugyanis mindig olyan kifejezéseket szoktak nevezni, amelyek vagy egyáltalán nem bonthatók elemekre, vagy ha igen, akkor az, hogy bennük milyen sorrendben milyen fajta elemek állhatnak, nagyon merev, szigorúan kötött. És ha egy kifejezés csak ilyen kötött sorrendű kifejezésekben szerepelhet, akkor nem önálló szó, hanem csak szóelem.

Mondok példákat. A magyarban a (nem összetett) névszók alakjait azért nevezzük szavaknak, mert mindig a szótővel kezdődnek (kivétel a melléknév ún. „felsőfokú” alakja, ami a leg- előtaggal kezdődik), és a szótő után mindig csak egy-két képző következhet (nagyon kötött sorrendben), a képző után csak egy-két jel állhat, és a jel után egyetlen rag. Tehát: kötött elemtípusok kötött sorrendben. Abban a szóban, hogy álságoskodásaitokért, már szélsőségesen sok szóelem van, de ezeknek a fajtái és a sorrendjük teljesen kötöttek: ál- a szótő, a -ság, -os, -kod, -ás képzők, az -aitok- rész egy vagy több jelből áll (ez elemzés kérdése), és az -ért esetrag.

Nyelvenként erősen változik, hogy mi minden „fér bele” egy-egy szóalakba. Az egyik szélsőség az izoláló nyelvek esete, amelyekben elvileg minden szóalak egyetlen szótőből áll. Aztán rengeteg átmeneti eset következik, amelyeket együttesen toldalékoló nyelveknek nevezünk. Ezek közé tartozik a magyar is: egy szótő és még többé-kevésbé számos szóelem együtt alkotnak szavakat. Végül pedig a másik szélsőségbe azok a nyelvek tartoznak, amelyekben a szóalakok rendkívül hosszúak, sok tövet tartalmaznak, így egyetlen szóalak akár annyi mindent is kifejezhet, mint a magyarban egy tagmondat. Ezeket a nyelveket poliszintetikus (vagy inkorporáló, bekebelező) nyelveknek nevezzük. Például az eszkimó-aleut nyelvcsaládba tartozó inuktitut nyelvben ilyen egy tipikus szóalak:

tusaa tsiaq junnaq nngit tualuu junga
’hall’ ’jól’ ’tud’ ’nem’ ’nagyon’ ’E1, jelen idő’
’nem hallok nagyon jól’

Miért gondoljuk, hogy ebben a példában egyetlen szóalakkal állunk szemben? Azért, mert az egyes elemek helyén csak velük azonos kategóriájú elemek állhatnak (tehát ige – módhatározó – segédige – tagadás – fokozás – személy-idő), és a sorrendjük szigorúan kötött. Nem kell mindegyik szóelemnek jelen lennie ezek közül, némelyik elhagyható. Tulajdonképpen csak az igető és a személyt és időt jelölő elem kötelező, de a többiek, ha jelen vannak, csak ebben a sorrendben állhatnak.

Ő nem agglutinál, hanem iglut csinál
Ő nem agglutinál, hanem iglut csinál
(Forrás: Wikimedia Commons / Frank and Frances Carpenter)

Ráadásul az is igaz, hogy egyetlen szóalakon belül gyakoribb a hangtani „összeolvadás”, vagyis mindenféle hangváltakozás és egyéb hangtani kölcsönhatás az elemek között, mint amikor két önálló szó kerül egymás mellé. Például a magyarban a toldalékok hangrend szerint illeszkednek a tőhöz, míg önálló szavak között ilyen kölcsönhatás nincs. De ez nem jelenti azt, hogy a „szavak” és a „szóelemek” között annak alapján rendszeresen különbséget tudnánk tenni, hogy van-e köztük hangtani kölcsönhatás.

A nyelvek természetesen abban is eltérnek egymástól, hogy a szóelemek milyen mértékben lépnek egymással kölcsönhatásba a szóalakokon belül. A toldalékoló és a poliszintetikus nyelveken belül különbséget szoktunk tenni aszerint, hogy mennyire „olvadnak össze” a szóelemek, mennyire lehet őket egymástól jól elkülöníteni. Azokat a toldalékoló vagy poliszintetikus nyelveket, amelyekben inkább hajlamosak összeolvadni a szóelemek, flektáló nyelveknek nevezzük, azokat pedig, amelyekben a szóelemek viszonylag jól elkülönülnek, mint a magyarban, vagy még inkább például a törökben, agglutináló nyelveknek.

Akkor most térjünk vissza Zsófia kérdésére. Vajon önálló szó-e a nem, az is, a sem? A nem után nagyon gyakran áll ragozott igealak (Zsófia első példájában az ettem), de nem feltétlenül: Zsófia második példájában ez áll: aztnem. Itt a nem után nem áll semmi – persze nem kell mindig minden szóelemnek jelen lennie, de az furcsa lenne, ha a szóalak toldalékszerű tagadó eleme mellől minden más elhagyható lenne. A másik probléma az, hogy a tagadószó után azért nemcsak ragozott ige állhat, hanem mindenféle más kategóriájú elem is (és ez éppen az, ami szóalakokon belül nem szokott lehetséges lenni): Nem János vitte le a szemetet (itt a János, egy fókusz szerepű névszói szerkezet áll a tagadószó után); Nem mindig megyünk le a partra (itt pedig egy mennyiségjelölő kifejezés, más szóval: kvantor). És a kettő nem is zárja ki egymást: Nem mindig Jánossal megyünk le a partra. Igaz, hogy ezekben a kifejezésekben kötött az elemek szerepe, vagyis a tagadószó és a ragozott ige között egy mennyiségjelölő és egy fókusz szerepű elem állhat, de kategória („szófaj”) szempontjából ezek nem kötöttek, így a szó szokásos használata szerint a nem nem szóelem, hanem önálló szó.

Vannak nyelvek, amelyekben nyelvtanilag is, és ha a helyesírás lehetővé teszi, írásban is hagyományosan egyetlen szóalaknak tekintik a tagadott igealakokat. Ilyen például a japán, amelyben a tagadást a szóalakkal erősen összeolvadt végződések fejezik ki, vagy a perzsa, amelyben egy előtag. A magyar azonban, mint láttuk, nem tartozik ezek közé a nyelvek közé.

Nem ragad, csak tapad
Nem ragad, csak tapad
(Forrás: Wikimedia Commons / lylamerle / CC BY 2.0)

Mi a helyzet az is és a sem esetében? Ezeket a nyelvészek simulószónak (klitikumnak) neveznék (bár ennek a terminusnak sincs általánosan elfogadott meghatározása), mert mindig hangsúlytalanul tapadnak az őket megelőző vagy követő szóhoz. Az is ún. enklitikum (mert az őt megelőző szóhoz simul): Pistát is, a sem pedig lehet enklitikum, vagy az őt követő szóhoz simuló proklitikum is: Pistát sem, illetve sem Pistát, sem engem.

Az is és a sem esete egy kicsit hasonlít a tagadószavakéhoz. Kategória („szófaj”) szempontjából nagyon sokféle szó előzheti meg, illetve követheti őket, ezért nem tekinthetők szóelemnek, csak önálló szónak: A főnököt sem; Nem csak ivott, drogozott is; Sem elmenni, sem itt maradni nem akart.

Kapcsolódó tartalmak:

Hasonló tartalmak:

Hozzászólások (12):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)
6 éve 2013. július 31. 20:53
12 Sultanus Constantinus

@El Vaquero: Félreérted. Az, hogy egy félig-meddig történeti alapú helyesírásban melyik tőben milyen betűt kell írni, az adott, azt egyszerűen meg kell tanulni, nincs mit tenni vele. Ez akkor nem lenne egyértelmű, ha mondjuk az ugyanabba a szócsaládba tartozó szavak közül az egyiket b-vel, a másikat v-vel kellene írni stb.

A helyesírás igenis egyértelműen le van szabályozva, az más kérdés, hogy az oktatási rendszerük olyan szar, hogy nem tanítják meg normálisan a diákoknak a helyesírást (mivel még az a tanár sem tud helyesen írni, akire ezt a feladatot bízták), így aztán a "helyesírásuk" valóban puszta "szokásjogon" alapszik ("a szomszéd is így írja").

6 éve 2013. július 31. 13:34
11 El Vaquero

@Antiszociális Nyelvészkedő: "A spanyol helyesírás pl. teljesen egyértelmű, fel sem merülhet olyan kérdés, hogy mit kell egybe és mit különírni, vagy hogy mikor kell a hangsúlyt jelölni"

Egyértelmű a francokat. Ott a b/v, ll/y meg nem különböztetése, a spanyol anyanyelvűek irkálják összevissza, meg a hangsúlyékezettel is kínlódnak (bár annak tényleg egyértelmű a használata).

6 éve 2013. július 31. 09:58
10 Fejes László (nyest.hu)

@Antiszociális Nyelvészkedő: A tagadásnak sok más módja is van, pl. a törökben az ige belsejében jelenik meg egy morféma, de hogy jön ez ide, amikor olyan elemekről van szó, amelyek az önálló szó és a toldalék határán lebegnek?

6 éve 2013. július 31. 09:53
9 Sultanus Constantinus

@siposdr: @Fejes László (nyest.hu): A spanyolban meg vannak olyan igék, amelyek jelentése "nem csinálni'"valamit (szerintem az angolban is): pl. desamar 'nem szeretni': Te desamo 'Nem szeretlek'. Ez a tagadás egyik lehetséges módja, de nem általános (nem minden igével lehet megcsinálni).

6 éve 2013. július 31. 09:44
8 Sultanus Constantinus

@El Vaquero: Ez így igaz, de legalább az igényes emberek, akik szeretnének helyesen írni, tudnának valamire támaszkodni. Ezért szerintem nem jó, ha túl sok választási lehetőség van, de egyiket sem lehet kellőképpen alátámasztani.

A spanyol helyesírás pl. teljesen egyértelmű, fel sem merülhet olyan kérdés, hogy mit kell egybe és mit különírni, vagy hogy mikor kell a hangsúlyt jelölni, persze vannak engedmények, többféleképpen írható szavak, de azok mind fonetikailag alátámasztottak (pl. a többféleképpen hangsúlyozható szavakat mindenki úgy írhatja, ahogy éppen hangsúlyozza: austríaco ~ austriaco, ibero ~ íbero).

6 éve 2013. július 31. 09:42
7 Fejes László (nyest.hu)

@siposdr: Á, nem kell olyan messzire menni, itt van a szlovák: „Nechceš sa pridať?” :)

Egyébként pl. az ’is’, ’sem’ a finnben és az észtben is tapadhat, a finnben a ’sem’ még a magánhangzó-harmóniában is részt vesz. (Az ’is’-ben i van, az nem harmonizál.) A tatárban viszont külön írják a ’csak’ szót, ellenben magánhangzóival harmonizál a megelőző szóval...

6 éve 2013. július 31. 09:31
6 siposdr

"Vannak nyelvek, amelyekben nyelvtanilag is, és ha a helyesírás lehetővé teszi, írásban is hagyományosan egyetlen szóalaknak tekintik a tagadott igealakokat. Ilyen például a.... perzsa, amelyben egy előtag."

Nem kell olyan meszire menni, a cseh nyelvben is van ilyen:

pl: nechceš se přidat?

6 éve 2013. július 30. 21:42
5 El Vaquero

@Antiszociális Nyelvészkedő: azt kell észrevenni, hogy már most is mindenki összevissza ír mindent, és már őskáosz van helyesírásügyileg. Nem csak magyar viszonylatban.

Ez a racionalizálás meg szép gondolat, de üres. Elég nehéz lerögzíteni, hogy mi a racionális, egyénenként változik a megítélése.

6 éve 2013. július 30. 21:40
4 El Vaquero

@GBR: ilyet, aki kitalálta, hogy ha már a többsége nyelvjárás szerint víz->vizet, de tíz->tízet, mikor a többségi szabvány nyelvjárásban tizet-nek ejtik. Meg ilyen apróságok, amit épp az akadémiai hájfejűeknek jónak tűnt lerögzíteni a saját hülyeségeik alapján.

6 éve 2013. július 30. 18:26
3 GBR

@El Vaquero: A kissebbsegi nyelvjarast beszelo elferdult nyelverzeku kontarok alatt pontosan kiket ertesz? Es melyik kissebbsegi nyelvjarast beszelik?

6 éve 2013. július 30. 18:24
2 Sultanus Constantinus

@El Vaquero: Csak éppen ha így lenne, akkor mindenki összevissza írna mindent, ahogy éppen gondolja, és egy nagy őskáosz lenne az írás. Helyesírási szabályok igenis kellenek, csak racionalizálni kellene őket egy kicsit.

6 éve 2013. július 30. 18:18
1 El Vaquero

"A szorgalmas nyestolvasó már megszokhatta, hogy nekem az az álláspontom, hogy a magyar helyesírást sokkal könnyebb lenne megtanulni és használni, ha a szabályait nem fontoskodó nyelvtani fogalmak segítségével fogalmaznák meg, hanem (ahol csak lehet) a hangzásra hivatkozva. Igaz, hogy ennek alapján bizonyos kifejezéseket többféleképpen is le lehetne írni, de ez a helyesírás legfontosabb funkcióit, a könnyebb (fel)olvashatóságot és a viszonylagos állandóságot nem zavarná."

Ezzel nagyon egyetértek. Valóban nem jó megoldás, de a sok rosszabb között mégis a legjobb. Lenne ugyan hátulütője (szövegben kereséskor többféle alakra is kéne keresni, bár ez szabályos kifejezésekkel ma már bőven megoldható, illetve szótárakban egy adott szó több helyen is fellelhető lenne, de megint csak megoldható lenne), de akkor sincs jobb alternatíva. Nyugodtan lehetne a helyesírás fonémikus helyett tényleg fonetikus, a zsebkendő sokak örömére lehetne végre "zsepkendő" is, és a "síííííímán mindíííííg póóóóóstára járó" emberek is kiélhetnék végre magukat. Az ly-nal szenvedés egy életre megszűnne. A kérdezőnek teljesen igaza van. Nem utolsó sorban a magyarul tanulóknak is csábító lehetőség lenne, valamint a nyelvjárások kutatását is megkönnyítené.

Tényleg gáz, hogy a helyesírási szabályokat elavult, grammatikai szemléletű, kisebbségi nyelvjárást beszélő, elferdült nyelvérzékű kontárok írják. Régen még indokolható volt azzal, hogy a hatalom ennek a körnek adott monopóliumot és kizárólagos tekintélyt ebben a kérdésben, de ma már ez nem csak maradi megoldás, de teljesen felesleges is. Mondjuk a helyesírást rögzítő akadémia világszerte ilyen maradi szokott lenni.