Pont, pont, vesszőcske
Folytatjuk írástörténeti sorozatunkat, a görög betűk és mellékjelek, az idézőjelek és az ábécé-rend kialakulása után most a latinbetűs írások mellékjeleiről lesz szó. Először is a magyar írásban használt háromféle ékezetről.
Az IPÁ-t bemutató cikkben említettük, hogy ha egy nyelv hangzó alakját írásban akarjuk rögzíteni, akkor meghatározott számú jelre (betűre) van szükségünk. Mivel a fonetikai átírás csak szakemberek szűk körét érinti, ott viszonylag szabadon lehet válogatni a lehetőségek közül. Az egyes nyelvek helyesírását viszont a célszerűség mellett erősen befolyásolja a hagyomány is. Most sem a kettős-, vagy többes-betűkkel, sem az új betűformákkal nem foglalkozunk, csak a meglevő betűkre tett mellékjelekkel.
(Forrás: xkcd.com)
A latin ábécében korábban csak 22 betű volt, a bővüléséről itt ír a nyest. Ebben a cikkben a betűket nagybetűvel (latinosan majuszkulával) jelezzük.
A világon legelterjedtebb, a rómaiaktól örökölt jelkészlet, a latin ábécé ma összesen 26 jelet tartalmaz. Ebből ötöt kifejezetten magánhangzókra használunk (A, E, I, O, U), de további kettő szintén előfordulhat ilyen értékkel (az Y-t a dán, svéd, finn írás használja az [ü]-re, más írások az [i]-re, a W-t a velszi az [u]-ra). Egy ötmagánhangzós nyelv írása, mint például a lengyelé, tehát jól megvan a latin ábécével, már ami a magánhangzókat illeti.
Pont, pont…
Az ötnél több magánhangzós nyelvek írásához azonban valamerre bővíteni kell az ábécét. A németben az umlaut nevű jelenség miatt létrejöttek elölképzett, ajakkerekítéses magánhangzók, az [ö] és az [ü]. Ez más germán nyelvekben, például az angolban is megtörtént, de ott később az [ö]-ből [e] lett, az [ü]-ből meg [i], úgyhogy nem kellett az írást új jelekkel terhelni. A németben viszont maradtak ezek a furcsa magánhangzók, ezért jelölni kell őket. Erre az umlautban érintett hátulképzett magánhangzókat jelölő betűkre tett kis e betű, vagy két kis vonalka szolgált. A mai tipográfiai szokás ezt két ponttal jelöli, amit – nem meglepő módon – umlautnak nevezünk: Ü, Ö, Ä. Az utolsó betűt, ami a magyarban csak családnevekben fordul elő, umlautos á-nak nevezzük, a másik kettő régi ismerős, ezért nincs külön nevük.
(Forrás: Wrzlprmft, german.stackexchange.com)
Viszont akkor felmerül a kérdés: ha a magánhangzóbetűre tett két pont annak elölképzettségét jelöli, akkor hogyan kerülhet eleve elölképzett magánhangzót jelölő betűkre ez az ékezet? Az úgynevezett zárt e-t jelölő Ë-re például úgy, hogy a pontosabb nyílt e = Ä, zárt e = E jelölés helyett (ami pl. a finn írásban használatos) a magyar írásban a nyílt e = E, zárt e = Ë terjedt el (legalábbis abban a szűk körben, ahol ilyesmire adnak). Az I-re és más nyelvek írásában az E-re, valamint az Y-ra viszont más-más okból került két pont.
A két-pont ékezetnek ugyanis van egy másik eredete is: ennek alapján dierézisnek vagy trémának nevezik. A dierézis korábbi mellékjel, mint az umlaut, „már a görögök” is használták. A ’szétválasztás’ jelentésű nevének megfelelően azt jelezte, hogy két, egymást követő betűt külön kell ejteni. Az ógörögben az AI kettőshangzót jelölt: pl. αἰδώς [ajdósz] ’szégyen’. Amikor mégsem, akkor ezt az I-re tett két ponttal jelölték: pl. ἀϊδής [áidész] ’láthatatlan’. Ez olyan, mintha a magyar pácsó-t (ami ugye pác-só) pács̈ó-nak írnánk, hogy jelezzük, a cs itt nem [cs], hanem [c]+[s]. A szétválasztó két pont is elterjedt, főleg az újlatin nyelvek írásában: pl. francia haïr [air] ’utál’ (nem [er], mint air ’levegő’), spanyol pingüino [pingwíno] ’pingvin’, ahol a dierézis azt jelzi, hogy az U-t külön ejteni kell, nem úgy, mint ebben: guitarra (nem pedig guitar!) [gitárra] ’gitár’. Az angol írásban is előfordul. Mivel az angolban a szó végén az E-t jellemzően nem ejtjük, ha mégis, akkor ezt lehet jelölni: pl. Brontë [bronti], nem [bront]. Igazán véletlen egybeesést találunk a francia aigüe [egü] ’éles (nőnem)’ melléknévben, ahol az Ü tényleg [ü], de a két pont nem umlaut, hiszen a francia írásban az U betű eleve [ü] (lásd aigu [egü] ’éles (hímnem)’). A két pont itt is dierézis, mint a franciában mindig, azt jelzi, hogy ez az U ejtendő, szemben például az algue [alg] ’alga’ U-jával, ami csak azért van ott, mert nélküle a szót [alzs]-nak hihetnénk, mint például a belge [belzs] ’belga’ szóban.
(Forrás: wikimedia.org)
Az I változataként használt Y-on ritkán francia nevekben (pl. l’Haÿ-les-Roses [lai le roz]) és magyar családnevekben is előfordul a dierézis: Konkolÿ-Thege [konkoli tege], Harasztÿ [haraszti]. Ugyanezt a formát eredményezi a holland IJ kisbetűs kapcsolatának összeolvadása: ij > ÿ, pl. Parijs [parejsz] ’Párizs’, családnévben van Parÿs. Itt tehát a kis i-n és kis j-n levő pontokból adódik az umlauthoz és dierézishez hasonló két-pontos mellékjel.
Vesszőcske
Láttuk, hogy a magyar írásban elsősorban az umlaut típusú két-pont ékezet fordul elő, a dierézis típusú csak nagyon ritkán – pedig nevekben néha jól jönne. Gyakori még az úgynevezett éles hangsúlyjel (latinul accentus acutus), ami ugyancsak görög találmány.
Azonban a görögben a hanglejtést jelölte, sok európai írásban a hangsúly helyét, a magyarban azonban a magánhangzó hosszúságát. Husz János (kb. 1370–1415) találta ki, hogy a hosszú magánhangzókat így jelöljék a cseh írásban, az ötletet aztán átvette a magyar és a szlovák írás is.
Az két-pont ékezet (umlaut vagy dierézis) ugyan előfordul, de nem jellemző mássalhangzókon. Husz az éles ékezetet nem csak magánhangzókra tette a hosszúságot jelölni, hanem mássalhangzókra is. Pontosabban ő egy ponttal jelölte, hogy az adott mássalhangzó palatális, a latinban ugyanis nem voltak ilyen hangok (kivéve a [j]), és ezért betűk sem. Sok európai nyelvben, így például a szláv nyelvekben, de a magyarban is, viszont vannak: [ty], [gy], [ny], [cs], [s], [zs]. Husz pontját csak a lengyel őrzi, és csak a Z-n: pl. Żuk [zsuk]. A lengyelben más betűkön egy az éles ékezethez hasonló vesszővé alakult: Ń, Ć, Ś, Ź (a Ż és a Ź két különféle [zs]). Más szláv írásokban pedig kis ék lett belőle: Ť, Ď, Ň, Č, Š, Ž. Ez utóbbit csehül háček [hácsek]-nek, szlovákul mäkčeň [mekcseny]-nek, szerbül-horvátul kvaká-nak nevezik, szerepelnek a litván írásban is. Az átmenetet jelzi, hogy az olyan kis- (vagy nagy)betűkön, amelyeknek nem elég „széles” a teteje, nem ék, hanem a vessző alakú ékezet van: Ť/ť, Ď/ď, Ľ/ľ.
(Forrás: Janíček Zmilelý z Písku, wikimedia.org)
Magyar találmány a hosszú umlaut, amit néha hungarumlaut-nak is neveznek. A használatából is sejthetjük, hogy ez az eddig tárgyalt két mellékjel, az umlaut és a magyarban a hosszúságot jelző éles ékezet hibridje, ami nem tekint vissza régi múltra, használata csak a 19. században vált elterjedté. Itt nézhetünk utána.
A magyarban használt mellékjeleken kívül még számtalan más mellékjeltípus is előfordul a latinbetűs írásokban, ezek bemutatására később kerítünk sort.
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (46):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
@szigetva: „bárcsak ez lenne a legnagyobb baki abban a könyvben,”
Ez szerintem önmagában nem feltétlenül baki, végülis az is egy teljesen következetes álláspont lehet, hogy a magyar ábécé betűin az i, í, á, é, ó, ö, ő, ü, ű tetején lévő izé (pont, két pont, vonalka, két vonalka) az ékezet, minden más (ami a betű alatt, mellett vagy magán a betűn van) meg lehet mondjuk mellékjel. Az a „stb.” elég sokféle értelmezési lehetőséget hagy meg (azt is, hogy csak a magyar ábécé magánhangzóin lévő mellékjel-típusok ékezetek; meg azt is, hogy pl. az è-jé is az).
@Fejes László (nyest.hu): „meglehetősen nem lean, hogy a palatalitás különböző helyzetekben másképp jelöljük”
Hát a ć vs. ci-ről (ź vs. zi-ről stb.) szegény <y> aztán igazán nem tehet. Szerintem egy írásrendszer attól lehet lean, hogy nem használ a kelleténél több graféma-típust illetve grafémát a nyelvben lehetséges hangsorok lejegyzésére (viszont ezeket egyértelműen tudja jelölni/elkülöníteni). Triviális persze, hogy a lengyel (jórészt történeti okokból) nem igazán ilyen (a palatalizált/palatális hangok mellett nyugodtan említhető az <ó> vs. <u> stb. is).
De ha csak az [m] vs. [mʲ]-t tekinted (önmagában), ott nincs ilyesféle pazarlás, utóbbit csak <mi> jelölheti, viszont így akkor is kell még egy graféma-típus (vagy plusz egy betű) az [mɨ] jelölésére akkor is, ha az [ɨ] valaki szerint az /i/ allofónja nem palatalizált msh. előtt. Vagy passzírozhatnád be az ḿ-et (b́-t, f́-et, ṕ-t, ẃ-t; +ue. velárisokra) az amúgy is túlzsúfolt lengyel klavikiosztásokra.
@szigetva: @szigetva: Pontoisan erre utaltam. A ď esetében sem fölötte van. Annyira nem hogy a ď a d ˇ-s megfelelője (l. Ď).
@Irgun Baklav: „a lean, de egyértelmű írásrendszer szempontjából elmondható-e, hogy az <y> nagyon fontos (vagy tkp. szükségtelen)” Nem tudom, mitől lean a lengyel írásrendszer, vagy egyáltalán mikor nevezhetünk leanek egy írásrendszert. Mindenesetre elvben az lenne a legegyszerűbb, ha a palatálisok palatalitását jelölnénk mindig, az pedig meglehetősen nem lean, hogy a palatalitás különböző helyzetekben másképp jelöljük (a ćV, ciC és ciV esetében háromféleképpen).
@szigetva: A "fölötte" és a "tetején" nem túl nagy eltérés. Amit alapvetően "felülről ráraknak" egy betűre az sztem belefér... :)
Mármint ha a (Magyar értelmező kéziszótár.) definícióját boncolgatjuk. Úgy általában ami "ékesít" az lehetne "ékezet",
@Untermensch4: Igaz, de ha Fejes a „fölé”-re utal, akkor hogy jön ide a ď? Vagy abban se „fölötte” van? (Mondjuk bárcsak ez lenne a legnagyobb baki abban a könyvben.)
@szigetva: "„ékezet: fn Nyelvt Betű fölé téve a hang hosszúságát, rövidségét, zártságát stb. jelölő írásjel (pl. i, ő, é).” (Magyar értelmező kéziszótár.)"
Betű fölé... :) Pedig az "az a satöbbi" jó poén lenne :)
@Irgun Baklav: @Irgun Baklav: "Jó-jó, de manapság, az Európai Unió belső piacán hol találkozol te vámmal?" Konkrétan az egyik EU-tagországban nagy nyilvánosság előtt hangzott el illetékes álamtitkár-féle elvtárstól hogy (próbálom szó szerint idézni) "A regisztrációs adót a vám helyett vezették be." Tehát legalább egy tagországban van vám, csak máshogy hívják, technikai okokból. :)
Vízlépcsővel meg még lehet baj ha kiderül hogy egy atomerőműhöz olyan vízlépcsőt kell építeni amilyennek az építése elleni tiltakozást lovagolta meg politikai karrierje kezdetén az a miniszterelnök aki az atomerőmű-bővítést... és akkor még a távozó csapatokról és az érkező építőkről nem is beszélve... :)
De a rév vs vám -nak van értelme. A réven megnyert dolgot csak úgy lehet gáton elveszteni ha megfeneklik a hajó. A megfenekléshez meg bármilyen part jó, indokolatlan a gát hátrányos megkülönböztetése. :)
@Irgun Baklav: „a kulcskérdés itt szerintem igazából nem is ez volt” A lengyel jutott eszembe, mint hosszúságot nem ismerő, kis jóindulattal öt-magánhangzós rendszer. De már látom, a spanyolt kellett volna felhoznom ☺.
@Fejes László (nyest.hu): „(Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy az i pontja hogy felel meg ennek a definíciónak. ;)”
Szerintem ennek viszonylag egyszerűen: a kisbetűs i fölötti pont a magánhangzó rövidségét mutatja, ahhoz képest, mintha ‘ szerepelne ott (í), mert akkor már hosszú lenne. Ugyanígy, az ü, ö két pontja a rövidséget is jelöli, az ű, ő-vel szemben.
Az, hogy az AkH. is ékezetnek tekinti az i pontját szerintem az 5. szabálypontból (implicite) következik:
„A magánhangzókat jelölő nagybetűkre mind kézírásban, mind nyomtatásban ugyanúgy fel kell tenni az ékezeteket, mint a kisbetűkre, például: Ödön, Ürményi, Ázsia, Óbuda, Őriszentpéter. Csak a rövid i nagybetűs alakján nincs pont, például: Ilona, Izland. A hosszú nagy Í-re azonban ki kell tenni az ékezetet, például: Írország, Írott-kő.”
Viszont a j pontjának az esetében ez az értelmezés nem állna meg. („6. A magyar mássalhangzókat – a kis j kivételével – mellékjel nélküli betűvel jelöljük.”)
„Mi szól mellette? Ez csak trükközés, hogy az [i]-t és az [y]-t külön fonémának vehesd”
Hát az biztos nem lehetne legitim cél. Ami a <mia>-t (/mʲa/-t vs. [mʲja]-t) illeti, valahol régen –emlékeim szerint – olvastam, hogy a lengyelben ilyen helyzetben a felszínen is érzékelhető (hallható) glide van*, kivéve azokat a dialektusokat, ahol nincs. (* hu.forvo.com/word/miasto/ / upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/e/e1/Pl-miasto.ogg )
De ettől függetlenül persze a korszerű szakirodalom az /mʲ/-t ált. fonémának tekinti, az <y>-t meg nem, viszont a kulcskérdés itt szerintem igazából nem is ez volt, hanem, hogy a lean, de egyértelmű írásrendszer szempontjából elmondható-e, hogy az <y> nagyon fontos (vagy tkp. szükségtelen)...
@Sultanus Constantinus: humoroldal-viccek.hupont.hu/3/a-bicikli-2-vicc
@szigetva: Természetesen elfogadom, hogy ez a magyar szokás, de ha engem kérdeznek, akkor pl. az "á"-n ékezet van, az "ő"-n dupla ékezet van, az "i"-n pont van, az "ü"-n pedig két pont. Nálam ez a szokás. :) (Szerintem félreérteni ettől még nem fognak.)
Persze lehetne még azon vitatkozni, hogy kinek mi fér bele az "ékezet" fogalmába. Szerintem az alap, hogy mindenképpen a betű fölötti jelről van szó, tehát pl. a cedilla semmiképpen sem ékezet. A legnagyobb halmaz a "mellékjel", ezen belül vannak ékezetek és minden egyéb.
Egyébként a spanyol terminológia is megkülönbözteti az ékezetet (acento vagy tilde) az egyéb mellékjelektől (diacrítico), és pl. a pontot és a dierézist sem nevezi ékezetnek (tehát van az "acento/tilde": ´ ` ^ ~, a "diéresis": ¨, és összefoglalva minden mással együtt ezek a "diacríticos").
@Fejes László (nyest.hu): „a hang hosszúságát, rövidségét, zártságát stb. jelölő írásjel”, „akkor a ę, ţ, ď stb. nem ékezetes betűk?” Az általad idézett meghatározás ezt nem zárja ki, hiszen a felsorolás végén ott van, hogy „stb.”. Tehát az ę-re, ţ-re, ď-re a „stb.” vonatkozik.
@szigetva: Az a miért lenne ékezetes?
@Fejes László (nyest.hu): „Ja, meg hogy akkor a ę, ţ, ď stb. nem ékezetes betűk?” Az a stb. ☺
@Irgun Baklav: „szól az ellen valami, hogy ezekben fonémikusan nem /mjV/ van?” Mi szól mellette? Ez csak trükközés, hogy az [i]-t és az [y]-t külön fonémának vehesd. Persze meggyőzhetsz, hogy ezekben valójában Cj-van, de ehhez független érvek kellenek. Ráadásul szerintem nincs olyan C, ami után egyébként y áll, de előfordul ilyen /Cj/-kapcsolatban.
„ékezet: fn Nyelvt Betű fölé téve a hang hosszúságát, rövidségét, zártságát stb. jelölő írásjel (pl. i, ő, é).” (Magyar értelmező kéziszótár.)
(Mondjuk arra kíváncsi lennék, hogy az i pontja hogy felel meg ennek a definíciónak. ;)
(Ja, meg hogy akkor a ę, ţ, ď stb. nem ékezetes betűk?)
@Irgun Baklav: nem tudom, nálam az umlaut is ékezet, meg minden más szir-szar is, ami betű fölé kerül. A mellékjel elnevezés azt sugallná, hogy mellékes, akár le is lehet hagyni. De ha már mellékjel, akkor annyit még megjegyeznék számítógépes fronton, hogy a mellékjelek támogatottsága még mindig nem valami jó. Hiába van támogatva a Unicode-ban sok mellékjel, és hiába támogatja adott esetben egy-egy betűtípus, ha sok alkalmazásban elcsúszik a mellékjel rossz helyre, a szomszédos karakter fölé, alá, vagy két karakter közé. Ez ellen lehet valamit tenni? Főleg a böngészők betegsége, de Wordben, LibreOffice Writerben is előfordul.