Nyolc van belőle az életben, de az iskolában csak egy – mi az?
Magyarországon rengeteg tehetséges gyereket veszítünk el, hihetetlen korán. Gardner többszörös intelligencia elmélete szerint nyolc intelligenciatípust tudunk elkülöníteni. De vajon melyik ez a nyolc? És hányat kér ebből számon az iskola?
Intelligencia alatt a hétköznapi nyelvhasználatban általában az egyén „okosságát”, „eszességét” értjük. Ez – különösképpen, ha az iskola élet aspektusából vizsgáljuk – leginkább a nyelvi kifejezőkészségben és a gondolkodásban testesül meg, legalábbis nagyon sok tanár szerint. Aki választékosan fejezi ki magát, jó matematikából az okos. Aki ellenben jól tud énekelni vagy focizni az csupán ügyes. Aki pedig jó önismerettel rendelkezik, igazából nem is nagyon tűnik ki a többiek közül. Ez nem véletlen, hiszen az iskola az intelligenciatípusok közül csupán néhányat vesz figyelembe ténylegesen.
Rövid intelligenciatörténet
Az intelligencia mérésével már a 19. századtól kezdődően próbálkoztak a kutatók, kezdetben olyan testi jegyekből igyekezve kikövetkeztetni azt, mint az ujjhossz vagy a fejméret. Az első mérési kísérlet, amely kimondottan intelligenciamérési szándékkal jött létre Francis Galton (aki egyébként Charles Darwin unokatestvére volt) nevéhez köthető. Az angol tudós az 1884-es Londoni Egészségügyi Világkiállításon olyan dolgokat mért, mint például a hallás, látás, szemmérték, és ezekből próbált az intelligenciabeli egyéni különbségekre következtetni. Az ő elveire alapozva James McKeen Cattell megalkotta a – nevezzük így – IQ-teszt ősét, amely szintén az érzékelés pontosságát helyezte a középpontba. Később azonban rájöttek, hogy az egyes egységek, feladatok nem korrelálnak egymással, azaz nem ugyanazt mérik. Tehát még akkor is, ha egyik-másik ezek közül valóban az intelligenciát mérte volna, a legtöbb nem feltétlen.
(Forrás: Clément Bucco-Lechat / CC BY-SA 3.0)
A napjainkban használt intelligenciatesztek atyjának a francia származású Alfred Binet-t szokás tekinteni. Az 1900-as évek elején a francia kormány őt kérte fel, hogy alkosson egy pszichológiai mérőeszközt, ami objektívan képes mérni a gyerekek iskolára való alkalmasságát. Erre azért volt szükség, mert a teljesítménybeli különbségeket külön osztályokkal próbálták kezelni (tehát szegregáltak), ám az, hogy kik kerüljenek az egyes – jobb és rosszabb – osztályokba, a tanár szubjektív megítélésén múlt.
Binet tesztjét az úgynevezett mentális életkorra alapozta. Ennek lényege, hogy, ha például egy tanuló 6 éves, ám a teljesítménye az 5 évesek átlagos teljesítményszintjének feleltethető meg, akkor az ő mentális életkora 4, ami két évnyi lemaradást jelez. Később azonban rájöttek, hogy ez nem elég pontos ebben a formában, ugyanis egy 12 éves gyermek, akinek a mentális életkora 10, szintén 2 évnyi lemaradásban van. Csakhogy az értelmi fejlődésben általában előrébb jár, mint az említett 6 éves tanuló.
Ezen probléma feloldásaként Wilhelm Stern a kivonás helyett az osztás műveletéhez folyamodott. Egész egyszerűen a mentális életkorból nem kivonta, hanem elosztotta vele az életkort, így sokkal reálisabb (és differenciáltabb) képet kapva a gyerekek tényeleges fejlettségi szintjéről. Binet tesztjét és Stern módosítását végül Lewis Terman (aki a Stanford Egyetem pszichológusa volt – innen a megnevezés: Stanford-Binet intelligenciaskála) adaptálta angolra, majd a tesztek által kapott tizedes törteket megszorozta százzal az egyszerűbb kezelhetőség kedvéért. Így született meg az IQ képlete, ami
IQ = (mentális kor / életkor) x 100.
(Forrás: Alejandro Zorrilal Cruz / Public Domain)
A többszörös intelligencia elmélete
Pár hete jelent meg egy a Petőfi Irodalmi Múzeumban zajlott beszélgetés Vekerdy Tamással, a közismert pszichológussal. Ennek középpontjában az intelligencia, annak értékelése, illetve az iskola ahhoz való viszonya állt. Vekerdy a következő kijelentést tette a téma kapcsán:
Ahány gyerek, annyiféle érdem, intelligenciából nyolcféle létezik, de az iskola csak az értelmi intelligenciát kéri számon. Az iskolában megfelelés nem lesz azonos az életben való megfeleléssel, Churchill rossz tanuló volt, Petőfi megbukott, Stephen Hawking későn tanult írni, olvasni.
(Forrás: Flickr / BBC / CC BY 2.0)
Először is nézzük meg, hogy mi is az nyolcféle intelligencia, amiről Vekerdy beszélt. A többszörös intelligencia elmélete Howard Gardner nevéhez fűződik. A Harvard Egyetem pszichológia- és pedagógiaprofesszora szerint valójában nem egy, hanem nyolc, egymástól jól elkülöníthető intelligencia létezik. Ezek a következőek:
1. Nyelvi-verbális
A szóbeli és az írásbeli kifejezést és megértést, nyelvtanulást, gondolatközlést, ismereteink átadását és elmagyarázását értjük alatta
2. Logikai-matematikai
Segítségével megértjük a számokat és az egyes műveleteket, illetve képesek leszünk összefüggéseket találni a látszólag összefüggéstelen jelenségek között. Következtetés, elvonatkoztatás, kategorizálás, általánosítás, gondolati műveletek, valamint a hatékony érvelés során alkalmazzuk.
3. Képi-térbeli
A térben való tájékozódás és észlelés képessége, ami magában foglalja a belső képalkotás, a grafikus ábrázolás, illetve a térképen, táblázatokban való eligazodás készségét.
4. Testi-mozgásos
Nagymozgásos és finommotorikus képességeket magában foglaló intelligenciatípus, ami elsősorban a megfelelő mozgáskoordinációt, erőt, hajlékonyságot, gyorsaságot és egyensúlyérzéket, valamint a kéz ügyességét jelenti.
5. Zenei
A ritmus, a hangmagasság, a dallam és a harmónia észlelésének, megkülönböztetésének, valamint a zenei alkotásnak és előadásnak a képessége.
6. Természeti
Az a képesség, melynek segítségével meg tudjuk különböztetni, illetve osztályozni tudjuk a természeti jelenségeket, a növény- és állatfajokat, valamint az élettelen tárgyakat.
7. Társas (interperszonális)
Más emberek érzéseinek, érzelmeinek, szándékának, indítékainak a megértését jelöli. Ide tartozik továbbá a mások jelzéseinek, arckifejezésének, hangszínének, kézmozdulatainak a megfelelő értelmezése, felismerése, az ezekre adott megfelelő reakció, illetve a konfliktuskezelés és az együttműködés készsége.
8. Személyes (intraperszonális, önismereti)
Az önismeretet és az az alapján hozott döntési képességet jelöli, aminek segítségével megismerjük erősségeinket és gyengeségeinket, személyiségünket, vágyainkat, gondolatainkat, érzéseinket. Ezáltal megértjük választásainkat, önuralmat és önbecsülést tanulunk, egyszóval reális képet tudunk alkotni magunkról.
(Forrás: Sajaganesandip / CC BY-SA 4.0)
Ehhez képest a legismertebb és talán leggyakoribb IQ-teszt, a fentebb említett Stanford–Binet-féle IQ-vizsgálat a gyerekeknek csupán a nyelvi, matematikai-logikai és képi-térbeli képességét méri. Az iskolákban tulajdonképpen ugyanez a három IQ-típus határozza meg, hogy kit szeret a pedagógus, kit tart okosnak, s kit nem. Aki magas pontszámot ér a tesztben az a teszt szerint intelligens, okos. Ugyanígy: aki ezeken a területeken jól teljesít – jól számol, logikus a gondolkodása, választékosan fejezi ki magát (vagy inkább a standardnak megfelelően) – azt a tanárok okosnak tartják. Ám azt, aki például nagyon szépen rajzol vagy csodálatos hangja van, legfeljebb ügyesnek vélik.
Vekerdy Tamás éppen erre hívja fel a figyelmünket, jóllehet, nem ilyen részletekbe menően. Persze felmerülhet egyesekben, hogy „de hát van ének-zene, testnevelés meg rajz is” – ez igaz. Viszont a súlyuk, a fontosságuk meg sem közelíti például a matematika vagy a magyar tantárgyét. Nem kötelező érettségi tárgyak, vagyis a kimenetnél kevésbé fontosak, illetve az általános, társadalmi megítélésük – a relevanciájukat tekintve – szintén kedvezőtlenebb.
A másik nagy gond a témával kapcsolatban pont az, amire Vekerdy a második mondatában utal. A híres példák és a kutatások is azt mutatják. hogy az intelligencia (akárcsak a képességek) fejlődése nem egyenletes, hanem életkoronként változó még egyazon tanulónál is. A képességek és a Gardner elméletének megfelelő intelligenciák fejlettségi rangsorában többször helyet cserélnek a gyerekek. A fejlődés korai szakaszában, például az iskolába való belépéskor, lehetetlen megjósolni a végső tudás- és képességszintet. Vagyis még akkor sem tudnánk különbséget tenni „okos” és „kevésbé okos” gyerekek között, ha a pedagógusok esetlegesen rendelkeznének valamiféle objektív mérési módszerrel ehhez.
Mindezekből kifolyólag nagyon sok tehetséges gyereket nagyon korán elveszítünk. A statisztikák azt mutatják, hogy azok a fiatalok, akik kevésbé jó szociális környezetben nőnek fel, sokkal kisebb arányban tanulnak tovább egy jó középiskolában, és még kisebb arányban egy egyetemen. A társadalmi mobilitás tehát alacsony, a különbségek viszont igen nagyok. Az iskola dolga lenne ezen különbségek enyhítése, aminek egyik eszköze lehet(ne) a többszörös intelligencia elméletének gyakorlatba való átültetése. Tehát a jelenlegi, legfeljebb három intelligenciatípust piedesztálra állító szemlélet helyett, a többi intelligenciatípust is egyenrangú intelligenciaként kezelő, vagy legalább azt is figyelembe vevő nézőpontot kellene alkalmazni.
Irodalom
Atkinson, L. R., Atkinson, C. R., Smith, E. E., Bem, J. D., Nolen-Hoeksema, S. (1999): Pszichológia, Budapest, Osiris, 368-370.
Csapó Benő (2003): Az iskolai osztályok közötti különbségek és az oktatási rendszer demokratizálása, Iskolakultúra, 8. sz., 107–117.
Lengyel Zsuzsa (2010): A többszörös intelligencia elméletének alkalmazása a helyesírás-tanításban
"Binet tesztjét az úgynevezett mentális életkorra alapozta. Ennek lényege, hogy, ha például egy tanuló 6 éves, ám a teljesítménye az 5 évesek átlagos teljesítményszintjének feleltethető meg, akkor az ő mentális életkora 4, ami két évnyi lemaradást jelez."
Ez meg hogyan jön ki? Hát ha a teljesítménye az 5 évesek átlagos teljesítményének felel meg, akkor mitől lesz 4 (és nem 5) a mentális életkora?
Vagy akkor ez olyan, mint amikor az én gimnáziumi matektanárom a 4-es átlagomra azt mondta, hogy "örülj, hogy megkapod a 3-ast". :D