Mire nem elég a magyarság?
A magyar nyelv gyengesége-e, ha nem tudunk olyan szavakat alkotni, amelyeket mások azonnal megértenek?
Tóta W. Árpád cikkében nyelvújítással próbálkozik, de azonnal el is veti saját ötletét. Ugyanakkor megtalálni véli a kudarc felelősét is:
Zsarnokgyík, fn.: hamvába holt magyarítási kísérlet a Tyrannosaurusra. Nem jött össze: nem mindenre elég a magyarság.
Persze nehéz eldönteni, mit ért itt Tóta W. magyarság alatt: a szövegkörnyezet alapján úgy kell gondolnunk, hogy a magyar nyelvet. Persze elképzelhető, hogy a magyar népre gondol, de rá nézve ez annál rosszabb. Mi köze a magyar népnek az ilyen magyarítási kísérletekhez? Maradjunk annyiban, hogy Tóta W. a magyar nyelvre gondol, és nézzük meg, miért téved.
Először is téved abban, hogy „nem jött össze”: a zsarnokgyík tökéletes magyar szó. Fordításként is rendkívül pontos. Ráadásul úgy tűnik, Tóta W. azt hiszi, ez a magyarítás neki jut először eszébe, holott a név fordításaként még a Wikipédia vonatkozó szócikkében is pontosan ez az alak szerepel. Az sem lehet kifogás, hogy a dinoszauruszok valójában nem gyíkok.
Miért érzi a neves publicista alkotását mégis kudarcnak? Bizonyára arra gondol, hogy hiába mondaná bárkinek, hogy zsarnokgyík, a nyelvhasználóknak fogalmuk sem lenne róla, milyen állatról beszél (vagy hogy tényleg állatról beszél-e egyáltalán). Ellenben ha azt mondja, hogy tyrannosaurus [tirannoszaurusz], akkor megértik (legalábbis minimális műveltséggel rendelkező nyelvhasználó nagyjából el tudja képzelni, miféle lényre gondoljon). Ebben az értelemben a zsarnokgyík biztosan sokkal rosszabb, mint a tyrannosaururus.
(Forrás: Wikimedia Commons / ScottRobertAnselmo / GNU-FDL 1.2)
Csakhogy ez nem a nyelv hibája, sőt, nem hibája senkinek. Egészen természetes, hogy egy újonnan alkotott szónak, bármilyen frappáns is, idő kell, amíg elterjed. Sőt, a kevéssé sikerült szóalkotások is képesek nagy karriert befutni. Könnyen kifogásolható pl. a honlap szó: egyfelől a keletkezésekor a hon szó már meglehetősen régies volt, nem illet egy modern kifejezésbe; másfelől a jelentése ’haza, szülőföld’ (előtagként is, l. honpolgár, honfi, honatya), nem pedig a személyes ’otthon, házi’, ahogyan az eredeti angol home page esetében. Ennek ellenére a kifejezés gyorsan elterjedt, és ma már egyáltalán nem érezzük gyengeségeit. Mindez pedig azt bizonyítja, hogy egy kifejezés elterjedése, meggyökeresedése nem egyszerűen azon múlik, hogy mennyire találó az újonnan alkotott szó, és a nyelvek szóalkotási képessége sem mérhető azon, hogy mennyire lehet egy szó jelentését pusztán alkotóelemeiből felismerni.
Elég gyenge cikk. -:(
Nem egészen világos, mi volt a szerző célja - a kötözködésen túl.
"Tóta W. Árpád cikkében nyelvújítással próbálkozik, de azonnal el is veti saját ötletét. Ugyanakkor megtalálni véli a kudarc felelősét is:"
1) Tóta nem próbálkozik nyelvújítással, a cikkének egyik fejezetcímében olvasható fogalmat magyarázza zárójelben, mint egy értelmező szótárban.
2) Minthogy nem próbálkozott nyelvújítással, nem vethette el saját ötletét. Mellesleg el se vetette, csak megállapította, hogy a szó a köznyelvben nem terjedt el. Ezen ugyan lehet vitatkozni, a Nyest szerzője is próbálkozik, de nem jut semmire: el is terjedt, meg nem is... Tóta következetes volt, szerinte nem terjedt el, ezért is kellett a zárójeles értelmező szöveg.
3) Kudarcról szó sincs, annak felelőséről meg végképp.
"Nem jött össze: nem mindenre elég a magyarság."
Ezt a mondatot a kritizáló szerzőnek többszöri nekifutásra se sikerült értelmeznie, igaz, ehhez némi kombinációs és absztraháló képesség szükségeltetik. :-)
Még jó, hogy végül a világgal - és önmagával is - megbékül a Nyest szerzője: "Csakhogy ez nem a nyelv hibája, sőt, nem hibája senkinek."
Kár, hogy nem tudtunk meg többet a zsarnokgyík szó történetéről, akár a zsarnok szó történetével kibővítve, netán a zsarol szó ismeretlen eredetét is boncolgatva...
Mellesleg: megint becsúszott egy durva helyesírási hiba, amit a szerző és/vagy szerkesztő szerencsétlenségére a beépített ellenőrző program se szűr ki: "illet".
Ami engem illet, illetlenül megjegyzem, ez a cikk nem illett a Nyest hírnevéhez. :-)
Tótáról -- munkásságát ismerve -- iróniát nehéz föltételezni, alkotásaiban általában lilába hajló veres fejjel, eltorzult vonásokkal, artikulálatlanul üvölt. A magyarság kifejezést pedig szitokszóként szokta alkalmazni.
Ami a nevezett hüllőt illeti:
Kosztolányinak van erről egy cikke a "Nyelv és lélek "-ben(talán eljut egyszer addig a nyest sorozata), hogy egyes nyelvújítási szavakat a köz elfogadott, másokat meg nem, észérvekkel megindokolhatatlan módon. Számos példát is hoz.
Mivel ugyanarra a fogalomra általában több szót is alkottak, és ezek közül csak egy (vagy egy se) ment át a köztudatba, ezért igen könnyen megy az általánosítás, hogy lám-lám, mennyire nem elég a magyarság, mert ezt se fogadták el, meg azt se.
Ami mármost in concreto a sárkánygyíkot illeti (amely nem gyík): pontosan ezért kell egybeírni. Mert ha a sárkánygyík gyík lenne, akkor külön kellene írni, így: sárkány gyík.
@szigetva: Ezt lájkolom, mert én is erre gondoltam.
Az nem lehet, hogy TWÁ ironizál? Hogy hiába magyarította ezt valaki évtizedekkel ezelőtt így, nem terjedt el. Ergó nem mindenre elég a magyarság. (Legalábbis én így értettem.)