„...minden madár úgy szól, amiként az orra nőtt...”
„... mit tehetek én arról, hogy magad, mint filemile, kellemetes énekeddel, a deákságnak dicsérete közben, elragadtatások között altatod el a kies berkekben mulatozókat; addig míg én, halálbagoly létemre, a magyar nyelvnek béhozása mellett, a hazának örökös romlását huhogom.”
A Görög Demeter (1760-1833) és Kerekes Sámuel (1757 k.-1800) szerkesztésében 1789 nyarán megindult Hadi és Más Nevezetes Történetek című újság már születésétől kitüntetett figyelmet szentel a magyar nyelv ügyének. 1790. márciusában az újság három kérdés megválaszolására buzdítja olvasóit, melyek közül az egyik: „Mennyire szükséges a’ Magyar Nemzetnek a’ Deák Nyelv’ tudása?” A kérdést II. József 1784-es, halálos ágyán visszavont nyelvrendelete tette különösen aktuálissá: a szerkesztők azonban maguk is meglepődtek, amikor megkapták Vedres István munkáját, mely 16 pontban nem is a magyar nyelvet védte inkább, hanem a latin használata mellett állt ki.
Korábban már olvashattunk Báróczi Sándorról, aki amellett, hogy az egyetlen magyar nyelvű alkimista mű szerzője, műfordításai révén halhatatlan érdemeket szerzett a magyar nyelvújítás terén. A szerkesztők pontosan utóbbi téren végzett tevékenysége miatt kérik fel Báróczit, hogy válaszoljon Vedres István 16 pontjára. Így születik A védelmeztetett magyar nyelv vagyis a deákság mennyire szükséges voltáról való kettős beszélgetés című röpirat.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Latin, irodalom és kereszténység
Báróczi párbeszédes formában írja meg művét: Alojzius a latin melletti érveket sorakoztatja fel, István pedig ezeket igyekszik megcáfolni (ezzel a módszerrel él Báróczi az alkímia védelmében írt munkájában is).
Az első érv szerint a latin megtartása azért is fontos, mert már a kereszténység előtt is irodalmi nyelvként szolgált; a latin irodalom olvasásával pedig „az olvasó igen élesíti mind gondolkodásait, mind pedig az emberi életben előforduló s szükségesen követendő cselekedeteit bölcsen intézheti.” Erre ellenérv, hogy bizony a latin irodalmat megelőzően létezett már pl. görög irodalom is; maguk a rómaiak mégsem haboztak saját nyelvüket irodalmi nyelvként használni.
A latin melletti második érv a keresztény gyökerek és a latin közti összefüggésre hívja fel a figyelmet: István erre azt mondja Alojziusnak, hogy a „napnyugoti nemzetek hamarább lettenek keresztényekké mint mi, s azért mégis legkisebb lelki sérelem nélkül elhagyták keresztényi leckéjeket deák nyelven tanulni!”
Harmadik érvként a magyar nyelv latinhoz képest kevésbé pallérozott mivoltát, terminológiai fejletlenségét említi Alojzius; István a nyelvművelés fontosságára hívja fel a figyelmet, s arra, hogy a latin nyelvtörténet sem cicerói magasságokban kezdődik.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A latin törvények szelleme
A 4-6. érvek nagyjából egy témakört érintenek: a hazai törvénykezés latin nyelvű mivoltát. Az érvek arról szólnak, hogy a latin megtartása a törvények és latin oklevelek megértésének, a törvényesség fenntartásának záloga is egyben; latin nyelvismeret hiányában pedig a törvényesség is oda. István nagyon egyszerű módszert javasol a probléma megoldására: a fordítást.
Valamint a magyaroknak, úgyszintén más nemzeteknek is elejént deák nyelven voltanak írva törvényei; lassan-lassan pedig született nyelvekre fordították, megtartván egyszersmind a deák kódexeket is.
(Forrás: Wikimedia Commons)
A 10-11. pontokban többé-kevésbé ugyanez a kérdés kerül előtérbe, ám oly megközelítésből, hogy még az esetleges fordítások megléte mellett is az eredeti források tanulmányozásához óhatatlanul szükséges a latin ismerete. Alojzius ezen aggodalmára István azt válaszolja: azért vannak megfelelő számban szakemberek, hogy ők foglalkozzanak – hivatalból – az ilyen kérdésekkel. A széles tömegek számára a latin ismerete ilyen szempontból indokolatlan.
A 13-14. pontok az uralkodó és a nemzet közti nyelvhasználatot firtatják: ennek lényege, hogy amennyiben az uralkodó nem tud magyarul szólni nemzetéhez, ám a nemzet nem tűri (ld. II. József nyelvrendeletét), hogy az más nemzeti nyelven intézkedjen dolgaiban, kénytelen a hagyományos közvetítő nyelvhez, a latinhoz fordulni. Alojzius ilyen aggályaira István pontosan II. Józsefet hozza fel ellenpéldának:
Ne vessük mi az országlóra azt a hibát, mely egyedül mireánk háromlik! Úgy-é, hogy mindazokkal a népekkel, melyek birodalma alatt feküsznek, ugyanazon nyelven szól, melyen ezek a népek mind törvényeket, mind pedig ország dolgait folytatják. Német tartományaival p.o. németül. Belgiummal franciául, Lombardiával oloszul: sőt többet tett, mert noha Csehország mind törvénykezését, mind pedig az országlás dolgait németül folytatja; és noha az országnak egy környéke, melyet közönségesen Német-Csehországnak hínak, maga sem szól csehül, mégis, minthogy az egész nemesség a’ nyelvet beszéli, a fejedelmek is nagyobbára megtanulták; közelebbről meghótt József császár igen jól tudott csehül.
Ha tehát a magyar nemzet uralkodójával magyarul kommunikált volna, nem állnánk olyan csehül a nemzeti nyelv dolgában, érvel István hangján Báróczi.
Latin és a nők
A 15-16. pontok a latin nyelv fenséges mivoltát dícsérik, ill. arra hívják fel a figyelmet, hogy a latin nyelv – valamely misztikus jellegénél fogva – az ország szabadságának záloga. István azzal próbálja megnyugtatni Alojziust, hogy ő nem a latin nyelv ellensége, hanem a magyar nyelv barátja. Ezért is javasolja a latin megtartását bizonyos keretek közt, de a magyar nyelv megújítását is egyúttal.
Most annyival is inkább szükséges a deák iskolákot megtartanunk, minthogy nyelvünk sincsen még annyira elkészülve, hogy mindenféle tudományokat közölhetnénk rajta az ifjúsággal. Hanem emellett igyekezzünk önnön magunk nyelvét is mély álmából felserkenteni, és azáltal nemzetünket az örökös feledékenységnek mélységéből, mintegy új életre kihúzni és míg az egész világgal lehetne, addig is legalább az európai nemzetekkel megesmértetni.
Ugyanennél a pontnál érdekes szempontot is felemleget Báróczi nevében István: a latin társalgási használatával a nők (mivel ők nem tanulnak latinul) kirekesztődnek a beszélgetésből. Ugyanerre a problémára hívja fel a figyelmet Alojzius 12. érvével kapcsolatban is. Itt Alojzius a latin hivatalos nyelvet használó Magyarország elsőbbségét és felsőbbrendűségét abban látja, hogy a külföld már rég letett a latin használatáról, ezért nem is értheti a hazai törvényeket, ami – Alojzius logikája szerint – megvédi az ellentől országunk titkait. A Báróczi gondolatait tolmácsoló István azonban úgy érvel, hogy a latin nem csupán a külföldet zárja el a közjótól, hanem azon szegény férfiakat, kiknek nem áll módjában latint tanulni, s ami 1790-ben még ennél is érdekesebb: a nőket.
Mit nem várhatnánk még a férfiakat éles elmésségekben sokkal feljülhaladó szépnemtől! [...] A tudományokban is, nevezetesen pedig amelyeket széptudományoknak nevezünk, mennyire nem vitték némely asszonyok és leányok állapotjokat! Hány asszonyok, sőt ifjú leányok is tanítottanak idegen nemzeteknél katedrában. [...] hogyha mindenek deákul folynak, úgy miként értik meg nemcsak az asszonyok, hanem némelykor még olyan szegényebb sorsú férfiak is, kiknek szüléjektől nem tölt ki, gyermekekkel a filozófiát és jusst abszolváltatni? Azért hogy ezeknek is a közjó hasznokat vehesse, folytassuk oly nyelven dolgainkat, melyet amazok is értvén, közölhessék velünk iránta némelykor igen hasznos ítéleteket.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Báróczinak meggyőződése, hogy bizony hazánk asszonyai (és szegényebb sorsú férfiai), ha nem záratnak ki a latin nyelv nemtudása miatt az ország ügyeiből, az egész nemzet hasznára válhatnának.
Latin és nemzetiségi kérdés
Alojzius érvei közül a 7-9. pontok azok, melyeket még a Báróczi véleményét megszólaltató István is a nyomósabbak közé sorol. A magyar nemzet egységének és szabadságának záloga a latin államnyelv, érvel Alojzius:
Márpedig ha a magyar a deák nyelv mellől elállana, minden bizonnyal született nyelvéhez ragaszkodnék; kérdem azért: ugyan minémű szemmel néznék ezt a horvátok, dalmaták, a Szlavoniabéliek, podoliánusok és Bukovinabéliek? – kik a magyar törvényt megtartani óhajtva óhajtják: de a magyar nyelv színe alatt hivataljoktól elvettetnének; minden bizonnyal görbén néznének. Tegye az a hazafi magát például, mit gondolt az alatt az idő alatt, midőn 1780. esztendőtől fogva 1790-ig oly nyelvvel gyötröttetett, melynek nem tudása miatt hivatalját elvesztette, gyakorlása mellett pedig hazája törvényeit naponként tapodni kénteleníttetett.
Báróczi az erdélyi szászokat hozza fel példának, akik saját érdekükben képesek voltak megtanulni a magyart: optimistán úgy véli, más nemzetiségeink is képesek lennének felismerni, hogy saját előmenetelük érdekében a jövőben meg kell tanulniuk a magyar államnyelvet. Mindezt azonban a legnagyobb békesség megtartása mellett képzeli el:
Énnékem mindazonáltal itt korántsem célom nemzetemet népek hódoltatására ébreszteni; eleget hódoltattanak, eleget háborogtanak magok veszedelmére.
(Forrás: Wikimedia Commons)
István az Alojziusszal folytatott párbeszéde végén, miközben a köztük levő barátság fenntartásának reményét is megfogalmazza, így szól összegzésképp:
Tudod, barátom, hogy a német mondás szerint minden madár úgy szól, amiként az orra nőtt, mit tehetek én arról, hogy magad, mint filemile, kellemetes énekeddel, a deákságnak dicsérete közben, elragadtatások között altatod el a kies berkekben mulatozókat; addig míg én, halálbagoly létemre, a magyar nyelvnek béhozása mellett, a hazának örökös romlását huhogom.
A magyar nyelv ápolásának érdekében cselekvési programra van szükség, összegzi Báróczi nevében István. A röpirat megjelenését követően hamarosan indexre került, a benne megfogalmazott gondolatok viszont már a következő évtizedeket vetítik előre: a magyar államnyelv kérdését és a nemzetiségek, nemzetiségi nyelvek helyzetét a magyar államon belül.
Források
Báróczi Sándor: A védelmeztetett magyar nyelv. Magvető, Budapest, 1984
Antal Alexandra: A Hadi és Más Nevezetes Történetek szerepe az irodalmi nyilvánosság alakulásában
Az per se eszükbe sem jutott, hogy a nők is meg tudnának tanulni latinul, ha tanítanák őket.