Miért férfival?
Különlegesen ragozódik-e a „férfi” szó? Igen, de nem azért, amiért olvasónk gondolja. A leghelyesebb, ha lecsekkoljuk a nyelvi adatokat. Elismételjük azt is, hogy mi helyes a nyelvben, és mi nem.
Anna nevű olvasónk kérdezi:
A tévében rengetegszer hallottam a következő szavakat: férfinak, férfiról, férfival. Miért mély hangrendű toldalékot kap egy magas hangrendű szó? Van erre valami magyarázat? Egyáltalán helyesek ezek a szavak így?
Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy igen, helyesek, ha egyszer az beszélők így használják őket. A nyelvtani szabályokat ugyanis úgy állapítjuk meg, hogy megfigyeljük, miként használják a nyelvet a beszélők, és ebből általánosítást vonunk el. Ha a nyelvhasználat nincs összhangban az így elvont szabállyal, akkor a szabály vagy rossz, vagy csak túl általános, esetleg egy másik, szűkebb körű szabály érvényesül, esetleg egyszerűen kivételről van szó: ilyen esetben egyedi jelenségről van szó, amelyre egyedülállósága miatt nem állíthatunk fel szabályt.
Az, hogy „magas hangrendű” tőhöz „mély hangrendű” toldalék járul, egyáltalán nem egyedülálló. Ez gyakran megesik ha szótőben i, í, é vagy e van: hid-ak, ír-ok, cél-ok, derek-a. Abban már megoszlik a nyelvészek véleménye, hogy ez miért van. Korábban többen feltételezték, hogy ezekben a tövekben korábban egy i-hez hasonló de „mély hangrendű”, azaz hátrébb képzett hang állt (hasonló az orosz ы-höz vagy a román î-höz). Manapság ezt az elképzelést inkább elvetik: egyrészt világos, hogy az ilyen szavak egy részében sosem lehetett ilyen hang: így például a cél a német Ziel átvétele, így biztos nem lehetett benne ilyen hang. Sőt, napjainkban átvett tövek is viselkednek így: ugyan fizethetünk csekkel, de a repülőtéren becsekkolunk, nem pedig *becsekkelünk. Márpedig ha ma nem kell hozzá más magánhangzó, hogy a tő a hangrendi illeszkedés szabályaival ellentétesen – szakszóval antiharmonikusan – viselkedjen, akkor korábban miért kellett volna?
(Forrás: iStockphoto)
A férfi szóban a fi a finnugor *pojka leszármazottja (ebben a szóban tehát valaha tényleg „mély hangrendű” volt a magánhangzó), a finnben ma is poika alakban van meg. Magyar származékaiban is mély hangrendű toldalékokat kap: fiú, fi-a, fiatal (eredetileg: ’fiatlan, akinek nincs gyereke’) stb. „Szabálytalannak” tehát az lenne tekinthető, ha „magas hangrendű” toldalékokat kapna. A férfi esetében azonban erősen hatnak rá azok a szavak, amelyek harmonikusak: ezért fordulhatnak elő férfinek, férfiről, férivel alakok. (Az azonos jelentésű alakváltozatok aránya azonban eltérő – ez internetes keresőkkel könnyen ellenőrizhető –, azonban mindig a „mély hangrendű” a gyakoribb.) Vannak olyan esetek, amikor azonban mondhatjuk, hogy a „magas hangrendű” toldalékolás nem is lehetséges: a férfias helyett aligha mondhatjuk, hogy *férfies. A neten az ilyen találatok nagyon ritkák, valószínűleg félregépelés eredményei.
Hasonló kérdésekről már többször írtunk, érdemes a kapcsolódó cikkeket is elolvasni!
@Krizsa: "ge-VER = felülkerekedő, férfi" "héber efi = faág" Azért nem minden férfi nőket bántalmazó növényi rész (gyökér).
@Krizsa: „Mivel nyilvánvaló, hogy a fér-fi szóösszetétel: ez máris nem lehet a finn poika leszármazottja, mert az csak a második tagot, a fiú-t jelenti.” – „A férfi szóban a fi a finnugor *pojka leszármazottja”
Akkor legyen ez a házi feladat szövegértésből...
„A finnben egy F sincs” – Dehogynem, rögtön az első hang. (Csak hogy én is mondjak valami hasonlóan értelmeset.
@cherbourg: Ezekre a kérdésekre azért nem egyszerű a válasz, mert több tényező is közrejátszik. A nagyon gyakori rendhagyó alakok könnyebben megmaradnak, sőt, még a szabályos alakokra is hathatnak úgy, hogy rendhagyóvá teszik őket. Az viszont még összetettebb, hogy a rendhagyó alakokra mi hat. De pl. az, hogy van szavak, de már nincsen *szavat, olyan távoli párhuzamokkal is összefügghet, mint hogy van látóak és látók is, de a látót mellett nincs *látóat.
Mivel nyilvánvaló, hogy a fér-fi szóösszetétel: ez máris nem lehet a finn poika leszármazottja, mert az csak a második tagot, a fiú-t jelenti.
A finnben egy F sincs (sose volt), nemhogy kettő, a poiká-ban egyetlen azonos hang sincs a férfi-vel, s a K semmi esetre nem változhatott a második F-re.
Az első szó számtalan nyelvben az európai o/u/v-t tartalmazó VR gyökből származik (vér-ver-virtus / a finnben is veri = vér, latin vir.)
A héber: ge-VER = felülkerekedő, férfi, g'vir = úr, ahol a g- a korábbi k- előrag (=olyan aki/ami) hangváltozása – a héber vrid, s a latin varix = vérér. A héber efi = faág – magyarban fi, család-fa, leszármazási ág, stb.
A férfi szó a ver-vér "legyőző" és "vérszerinti" értelmek kapcsolatából ered.
A cikk többi magyarázata (pl. hogy a magyarban sose volt torokhangú i, pedig most is van,
mondd nyomatékosan: "most már (szünet) irtanom kell a gazt!"...
A cikk többi magyarázata is arra példa, hogyan nem lehet Makóról a Szíriuszon keresztül jutni Jeruzsálembe.
szokott
Ez rendben van, de ez miért és hogy magyarázza a fenti jelenséget? A "közelség" bármit is jelentsen, miért blokkolja a variációt? Ráadásul a variálódás pont a "közeli" toldalékoknál szoktak előfordulni (szavak~szók, tavat~szót).
@cherbourg: A többes szám és az -Vs olyan tőváltakozásokat is kivált, amit a msh kezdetű toldalékok nem: lovak, lovas vs lónak, lóban; bokrok, bokros vs bokornak, bokorban; kezek, kezes vs kéznek, kézben, stb. A tsz és az -Vs „közelebb” van a tőhöz, mint a -nAk, -bAn és társaik.
A "férfiek" többes szám sem igazán létezik: a Google fél százalékot ad, de ezek jelentős része zaj. Az azért továbbra is misztikum, hogy a kötőhangzós alakok miért nem lehetnek elölképzett toldalékolásúak, míg az összes többi alak ebből a szempontból variációt mutat. Erre a fenti magyarázat nem ad választ: a harmonikus szavak itt miért nem hatnak, miért csak a toldalékon belüli magánhangzók esetén?