Mi jut eszedbe?
El tudjuk képzelni, hogy egy társasjáték, amelyben képekről kell gondolatokat megfogalmazni, családi és baráti összejövetelek kedvenc időtöltésévé válik? Nem, nem csak a gyerekzsúrokról van szó, hanem a felnőttekről is. A következőkben kiderül, hogy a játék sokkal izgalmasabb, mint első hallásra gondolnánk, és nemcsak arra jó, hogy jobban megismerjük barátainkat és családtagjainkat, hanem még önbizalomnövelésre is kiváló.
Mi jut eszünkbe egy karmesterről, aki éppen süllyed lefelé a futóhomokban, miközben egy madárkórusnak vezényel? Na és egy csigaházról, amelynek valaki kitörte a rácsos ablakát, és már csak az összekötözött lepedőket láthatjuk, amelyek segítségével elmenekült? Talán még ennél is fontosabb az, hogy a barátainknak mi jut eszébe ezekről és hasonló kissé elvont képekről.
Egy társasjátékról van szó, amelyről elsőre sokan gondolhatják, hogy gyerekeknek való, de aztán ha – miután látták az eladó értetlenkedő arckifejezését arra a kérdésre, hogy van-e felnőtt verzió – mégis kipróbálják, felejthetetlen pillanatokban lesz részük, akár családi, akár baráti körben. A játék neve Dixit, ami latinul annyit tesz, ’mondta’. De ki mondta, és mit mondott?
(Forrás: gemklub.hu)
A játék legfontosabb alkotóelemei tehát a nyolcvannégy darab, már-már képzőművészeti alkotásnak is tekinthető kártya, amelyek egy-egy nem mindennapi jelenetet ábrázolnak, mindennapi elemek segítségével. Általában nem is olyan könnyű megmondani, mit is ábrázol egy-egy kép, hiszen egyszerre több motívum is felbukkanhat rajtuk, amelyek aztán kicsit másképp más kártyákon is fel-feltűnnek.
A játékszabály meglehetősen egyszerű, nem szorul hosszú magyarázatra. A játékot 3–6 ember játszhatja, minden játékosnál hat kártya van, ebből minden körben elhasználnak egyet, így a kör végén húznak egy hatodikat. Minden körben van egy mesélő, aki a kezében levő kártyák közül kiválaszt egyet, és anélkül, hogy azt megmutatná a többieknek, mond róla valamit. Ez a valami bármi lehet, egy közmondás, egy dal vagy irodalmi mű címe, egyetlen szó, vagy más asszociáció. A többiek feladata most az, hogy a saját kártyáik közül kiválasszanak egyet, amely szintén kapcsolatba hozható azzal, amit a mesélő mondott, és ezt odaadják a mesélőnek. A mesélő ezután a saját kártyáját belekeveri a többiektől kapottak közé, majd kirakja őket sorban az asztalra. A többi játékos feladata pedig most már az, hogy kitalálják, melyik lehetett a mesélő kártyája. Erről kis számozott kartonlapocskákkal szavaznak.
A mesélőnek a saját asszociációinál sokkal jobban kell figyelnie a játékostársaira. Ez érdekében is áll, ugyanis ha mindenki kitalálja, hogy melyik volt a mesélő kártyája, vagy senki sem találja ki, akkor minden játékos kap pontot, kivéve a mesélőt. Ha viszont csak páran találják ki, a mesélő is kap pontot, és a helyesen tippelő játékosok is, sőt, azok is, akiknek a kártyája szintén kapott szavazatot.
Jól ki van ez találva, és ha belegondolunk, nem is olyan könnyű olyasvalamivel előrukkolni, amire a játékosok egy része biztosan rájön, de nem mindenki, sőt még a saját kártyáik között is találnak odaillőt. A játékosok aztán egy patakokkal és kövekkel szegélyezett mezőn haladnak körbe nyulacskáikkal, egészen addig, amíg el nem fogytak a kártyák, és elvileg az győz, aki legelöl áll, de talán már az eddigiekből is kitűnik, hogy ebben a játékban majdhogynem édesmindegy, hogy ki a győztes.
A játék ötlete egyébként Jean-Louis Roubira francia gyermekpszichiátertől ered, aki a játékot tanulási és beilleszkedési gondokkal küzdő tizenévesekkel tesztelte, akiknek a játékterápia során jelentősen nőtt az önbizalmuk. A játék ugyanis olyan különleges légkört teremt, amelyben nem kapunk büntetést – azaz nem kell például 10 mezőt visszalépni – de empátiával kell fordulnunk a többi játékos felé. A játék ezen felül kimondottan vicces, hiszen mások olyanokra is asszociálnak, amire mi nem is gondolnánk. Éppen ezért a játékot igazán megunni sem lehet, hiszen minden társaság, minden hangulat más és más, így ugyanaz a kártya merőben más értelmezést nyerhet egy másik kontextusban.
A játék 2008-ban jelent meg, és 2010-ben – első francia játékként – az év játéka lett Németországban. A nagy népszerűségre való tekintettel két év után Marie Cardouat, a kártyák tervezője nyolcvannégy új kártyát alkotott, amelyek a játék kiegészítéseként szintén kaphatóak, és azóta további kiegészítések is megjelentek. Az egyik 12 főre bővíti a játékosok számát, így a Dixit már nem csak kisebb baráti társaságokban vagy szűk családi körben játszható, hanem nagyobb családi összejöveteleken vagy akár házibulikon is feldobhatja a hangulatot.
Forrás
Ha már szó esett a játék nemzetközi megítéléséről, szeretném megemlíteni, hogy a Magyar Társasjátékos Egyesület által 2010-ben alapított Magyar Társasjátékdíj első nyertese is a Dixit lett.
jatekdij.hu/2010/tarsasjatek/dixit/
Ennek semmi jelentősége a cikk és a játék szempontjából. De beleírtam.
Bocsánat, de nem bírom ki, hogy ne jegyezzem meg, itt is:
"A játék neve Dixit, ami annyit tesz, ‘mondta’."
Lehet, hogy a nyelvészeknek és akik tudnak latinul, ez nyilvánvaló, de egy egyszerű laikus érdeklődő nem biztos, hogy tudja, hogy LATINUL jelenti ezt. Mennyiből állt volna odaírni? Lehet, hogy kekeckedésnek hangzik, én csupán az átlagolvasó fejével gondolkodom. Merem feltételezni, hogy egy társasjátékról szóló cikket nem csak nyelvészek és bölcsészek olvasnak. Köszönöm.