Mégis, kinek a problémája?
Van egy módszer, amelyet eredetileg a tanári hatékonyság fejlesztésére találtak ki, ám olyan megoldásokat kínál a konfliktusok kezelésére és megelőzésére, melyek mindenki számára igen hasznosak lehetnek.
Minden ember életében vannak konfliktusok, és az sem ritka, hogy ezek gyökere a másik féllel folytatott kommunikációban bújik meg. „Csukd be a szád!” – nagyon nem mindegy, hogy kinek, mikor, milyen helyzetben és elsősorban hogyan mondjuk. Egy barátunknak szóló örömhír közlése után, egy kedves „még nincs vége” folytatással, kicsi az esély arra, hogy a beszélgetés konfliktust eredményez. Ellenben egy formális (hivatalosabb) szituációban (pl. egy tanórán) ez akár – a közlő szándékától függetlenül – megalázó, sértő és kellemetlen is lehet a befogadónak. És a lehető legrosszabb következménye az ilyen közléseknek, hogy a másik fél a későbbiekben nem meri vagy nem akarja elmondani a gondolatait. Hogy ez ne, vagy legalábbis ritkábban forduljon elő, több mindent tehetünk. Ebben segít az amerikai pszichológus, Thomas Gordon módszere, aminek először az alapjaival – az elfogadhatatlan és elfogadható viselkedés téglalapjával, valamint a probléma tulajdonosnak beazonosításával – ismerkedünk meg.
A Gordon-módszerről általánosságban
Thomas Gordon módszeréről már írtunk egy korábbi cikkünkben, ám részletesen nem fejettük ki annak gyakorlati alkalmazását. Az elméletről dióhéjban annyit, hogy egy olyan kommunikációs technikáról van szó, amely például a gyermek és a szülő (ennek rövidítése a P. E. T., azaz Parent Effectiveness Training [Szülői Hatékonyság Fejlesztése]), vagy a gyermek és a tanár (T. E. T., azaz Teacher Effectiveness Training [Tanári Hatékonyság Fejlesztése]) között fennálló problémák felismerésére, valamint a közöttük lévő konfliktusok kezelésére szolgál. A módszer lényege, hogy az érintett felek közül a konfliktus lezárásakor egyik se érezze magát vesztesnek, sőt mindketten győztesnek érezhessék magukat. Vagyis hogy mindkét fél elégedett legyen az adott problémakezeléssel, ezáltal a konfliktus valóban megoldódjon, ne csak látszatmegoldást érjünk el, ne csupán felületi kezelésről legyen szó.
(Forrás: Wikimedia Commons / Petty Officer 1st Class Carmichael Yepez)
A Gordon-módszer kiindulópontja a tekintélyelv és az engedékenység szembenállása. A tekintélyelven alapuló konfliktuskezelés és kommunikáció feltétlen engedelmességet vár el a másik féltől: ezáltal a hatalmi pozícióban lévő fél lesz a győztes, míg az alárendelt szerepben lévő a vesztes. Ennek ellentéte az engedékenységen alapuló konfliktuskezelés és kommunikáció. Ezzel az a probléma, hogy olyan feltételrendszer jön létre, amiben az egyik fél kihasználja a másik gyengeségét, és visszaél saját erejével. Tipikus példája ennek, amikor a tanár nem tud rendet tartani az óráján, vagy amikor a szülő nem tudja kordában tartani gyermeke agresszív viselkedését.
Az engedékeny és a tekintélyelvű stratégia közös jellemzője, hogy győztes-vesztes felállás jön létre, vagyis az egyik fél mindenképpen veszít. Ám választhatunk egy harmadik utat is, amelynél mindkét fél nyer, és az ember az ereje bevetése nélkül tarthatja fenn a rendet és a tekintélyét. Lássuk mi ennek az alapja!
A mindig változó téglalap
A legtöbb olvasónknak bizonyára volt olyan tanára, aki mindenféle apróságért megdorgálta, leszidta, kritizálta őt és diáktársait. Feltehetőleg az olyan tanártípus sem ismeretlen senki számára, aki az előzővel ellentétesen viselkedik, tehát jóval elfogadóbb, rugalmasabb a szabályokat tekintve. Hogy kinek mi számít elfogadhatónak, illetve hogy mit sorol az elfogadhatatlan viselkedés kategóriájába, több dologtól függ.
(Forrás: Wikimedia Commons / CvaughanCEE / CC BY 3.0)
Gordon a fentiek megértéséhez a következőt javasolja. Először is képzeljünk el egy téglalapot, amely a velünk kapcsolatba kerülő emberek (a T. E. T.-nél: diákok) összes lehetséges viselkedését szimbolizálja! Ezek a viselkedések töltik ki a téglalapunkat, tehát bármi, amit egy másik ember tehet velünk vagy mondhat nekünk, ide kerül. Ezután osszuk két részre a téglalapot: az egyik terület az elfogadható, míg a másik az elfogadhatatlan viselkedéseket jelöli. A két terület nagysága az esetek többségében nem azonos, amit több tényező befolyásol.
Az első az a tény, hogy nem vagyunk egyformák, mindannyian más-más személyiséggel rendelkezünk. Vannak alapvetően merevebb, kritikusabb személyek, és vannak jóval rugalmasabb, elfogadóbbak. Az előbbinél sokkal több minden fog az „elfogadhatatlan” részbe esni, mivel az ilyen típusú emberek úgy gondolják, hogy a kritikáikkal, a gyengeségekre való rávilágítással segítenek. Csakhogy ennek épp az ellenkezője igaz: a gyengeségekre való rámutatás, a negatív értékelés általában inkább lefékezi, mintsem elősegíti a változást. Ezzel együtt pedig – leginkább tanárok és szülők esetében – gátolják a tanulási-tanítási folyamatot.
A második tényező, hogy nemcsak az egyes emberek különbözőek, hanem egyazon ember viselkedése akár ugyanazon a napon is. Van az úgy, hogy amit még egy-két napja, hete elfogadhatónak tartottunk, azt az adott pillanatban nem vagyunk képesek elviselni. Ez nyilván összefügg az adott környezettel vagy helyzettel. Ha fáradtak vagyunk, rossz napunk volt, másképp reagálunk, mint egy kellemes élmény, például egy sikeres üzlet megkötése után. Mindezek következtében az említett téglalapot elválasztó vonal rendszerint fel és le mozog.
Végül az sem mindegy, hogy kiről van szó az adott helyzetben. Ugyanazt a viselkedést hajlamosak vagyunk egyik embernél a még elfogadható kategóriába sorolni, míg egy másiknál már az elfogadhatatlanba. Egy szélsőséges példa erre: ha egy nagyon kedves barátunk élcelődik velünk, azt másképp kezeljük, mintha ugyanazt a csipkelődést egy általunk kevésbé kedvelt személytől kapnánk. De említhetünk egy klasszikus iskolai példát is. Ha az osztályelső beszélget az órán, az gyakran más megítélés alá esik, mint amikor az osztály bohóca teszi mindezt.
(Forrás: Wikimedia Commons / Pink Sherbet Photography / CC BY 2.0)
Kié a probléma?
Miután megismerkedtünk az elfogadható és elfogadhatatlan viselkedések téglalapjával, illetve az arra ható tényezőkkel, áttérhetünk a következő szempontra, ami közelebb visz minket a hatékonyságunk növeléséhez. Ez nem más, mint annak a felismerése, hogy kié az adott probléma.
Egyrészt lehet az enyém a probléma (pl. mint tanár, szülő, párkapcsolat egyik résztvevője). Az én problémám mindig a téglalapunk „elfogadhatatlan viselkedés” részén helyezkedik el. Firkál a diák a padra, hisztizik a gyerekem, elfelejti a megbeszélt találkozót a párom vagy a barátom – ezek mind-mind az én problémáim. Az én tulajdonomban vannak, én vagyok a tulajdonosuk.
A másik eshetőség, hogy nem az enyém, hanem a másik félé a probléma. Dühös a diák a szüleire, elhagyta a gyerekem a kedvenc játékát, elkeseredett a párom egy rossz hír miatt. A problémát a másik fél tapasztalja, maga a probléma ilyen értelemben független tőlem (persze az nem ritka, hogy kihatással van az én életemre is, ezáltal a kiváltott hatás már az én problémám lesz). Amikor a másik fél a probléma tulajdonosa, akkor általában a téglalap „elfogadható viselkedések” területén mozgunk. A problémáról valójában nem is tudnánk, ha az illető nem beszélne róla, nekünk nem okozna gondot – feltéve, ha nem jelenik meg magatartásbeli jegyekben (pl. verekedés, mogorvaság, sértegetés).
Végül előfordul, hogy egyáltalán nincs probléma. Ilyenkor a másik fél viselkedése nem okoz gondot sem az egyik, sem pedig a másik félnek. A diák csendben végzi a feladatot, a gyerek játszik az udvaron, a párkapcsolatban harmónia uralkodik. Az adott viselkedés nem zavarja egyik felet sem.
Hogy miért fontos mindez? Mert a jó kapcsolatok kialakításának egyik fő akadálya, hogy nem sikerül tisztázni, kié a probléma. Pedig ez elengedhetetlen feltétele lenne a hatékony kommunikációnak és konfliktuskezelésnek. Ugyanis – ezt a sorozat további részeiben fogjuk látni – teljesen eltérő módon kell(ene) viselkedni, ha az enyém, illetve ha a másiké a probléma. A két típus közötti alapvető különbség, hogy van-e kézzelfogható, konkrét, valóságos hatása a problémának. Azért nem fogadom el az adott viselkedést, mert zavar, veszélyeztet, kárt okoz vagy bánt (én problémám)? Vagy azért, mert azt szeretném, hogy a másiknak ne legyen problémája, illetve azt érezze, amit szerintem érezni kell (másik fél problémája)?
Irodalom
Gordon, Thomas (2008): P. E. T. – A gyereknevelés aranykönyve, Gordon Kiadó.
Gordon, Thomas (2010): T. E. T. – A tanári hatékonyság fejlesztése, Gordon Kiadó.