Még egyszer a pityókásról
Házi szakértőnk fenntartásokkal kezelte a szakirodalom állításait – a lelkes kommentelők csatlakoznak hozzá, és záporoznak az ötletek. A tények azonban kijózanítóak.
Olvasónk nemrégiben a pityókás szó eredete iránt érdeklődött, és Kálmán László válaszolt is neki. Kálmán László hosszan és meggyőzően fejtegeti, miért nem találja meggyőzőnek A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (TESz.) által vázolt eredetet. Ennek során megjegyzi, hogy
A TESz. kurtán-furcsán „tévesnek” nevezi a szócsalád szláv származtatását, ki tudja, miért.
Kálmán László minden bizonnyal tudja, miért, de nem írja le. Egyébként feltehető, hogy a TESz. nem is általában a szláv származtatást zárja ki, hanem azokat a próbálkozásokat tartja tévesnek, melyek korábban a szlávból igyekeztek a szót magyarázni. Az általuk hivatkozott szakirodalom átböngészésére lenne szükség ahhoz, hogy pontosan megmondjuk, mivel is nem értenek egyet. Ennek hiányában csak azt mondhatjuk el, hogy általában mi miatt nem tarthatjuk valószínűnek a szláv eredetet.
A kommentelőknek persze tetszik a szakirodalom kritikája, van, aki látni véli a megoldást:
Nem kell a ty hangot sem sokáig keresni: a főnévi igenév (az oroszban mindenképpen, de emlékeim szerint más szláv nyelvekben is) ty-re végződik.
A helyzet nem ilyen egyszerű, a főnévi igenév nem minden szláv nyelvben végződik [ty]-re, de ez nem is fontos, hiszen a szó származhatna olyan szláv nyelvből (ill. olyan korszakból), ahol a főnévi igenév végződése valóban [ty]. Egy másik olvasó szintén értetlenkedik, igaz, említ olyan kritériumot, aminek következtében akár ki is lenne zárható az eredeztetés:
Ez a gondom nekem is. Főleg, amikor van egy dokumentált, jelentésben is hasonló, másik szó másik nyelvből, ami helyett egy nem dokumentált, hangtanilag nehezebben levezethető alakból vezetik le. Bár ilyenkor arra szoktak hivatkozni, hogy időben nem stimmel az átvétel, vagy egyéb más apróságra.
Egy harmadik olvasó egyszerűen bízik abban, hogy erre a kizárásra van ésszerű magyarázat:
Ja, horvátul is piti az iszik. De jó lenne tudni mire alapozták azt, hogy a szláv eredeztetés téves, valami okuk csak volt...
Nos, a szláv eredet kizárására van ok, méghozzá alapos ok. Ezt már akkor megsejthetjük, ha megnézzük, milyen szláv igéket vett át a magyar (a bizonytalanokkal együtt):
bérmál, csinál, esztergál, gázol, kalapál, kapál, keresztel, korhol, kulcsol, kuruzsol, parancsol, párol, pazarol, povedál, rombol, rongál, szentel, tisztel, vádol, verbuvál, zabál, zabrál
Feltűnő, hogy a felsorolásban szereplő összes ige l-re végződik. Ez nem véletlen: a magyarban létezik egy -l igeképző, a szláv nyelvekben pedig az egyes számú hímnemű múlt idejű igealak l-re végződik (legalábbis ahol ez még nem változott meg – történetileg mindenesetre mindenképpen igaz). A két alakot az igék átvevői könnyen azonosíthatták, így a magyar szavak l-képzősnek tűnnek. Annyira, hogy esetenként el is vontak belőle egy főnévi tövet (kapa, parancs, vád); más esetekben vitatott, hogy a névszói tövet vette-e át a magyar, és abból képezte az igét, vagy fordítva (szent – szentel); de van olyan is, ahol a főnévi tő jelentésétől már a szlávban eltávolodott az ige jelentése, de a két tő összetartozása a magyarban is nyilvánvaló, bár párhuzamos átvételről van szó (kereszt – keresztel, kulcs – kulcsol).
Számunkra itt az az igazán fontos, hogy a szláv eredetű igéink minden esetben -l képzősnek tűnnek, de a tövük él a szlávban is: [pityiza-] vagy hasonló szláv tő azonban nem mutatható ki. Éppen ezért nagyon is jól érthető, hogy a TESz. szerzői miért tartják valószínűtlennek, hogy szláv igéből származna.
Abban természetesen Kálmán Lászlónak igaza van, hogy csupán ezért kár teljesen kizárni a szláv származtatás lehetőséget. Előfordulhat, hogy ebben az esetben éppen másképp vettük át a szláv igét (a főnévi igenévi alakhoz a -z, illetve az -l képzőt tapasztva? a latini eredetű -izál igei végződést használva?), vagy az is lehet, hogy annak valamilyen névszói formáját vettük át. A probléma ott van, hogy ez adatokkal, párhuzamokkal nem támasztható alá. Azt mondani, hogy ha hasonlít a szláv tőre, akkor biztos valahogyan a szlávból származik, semmivel nem jobb megoldás, mint amit egy másik olvasónk vet fel:
Az a lehetőség nem merült fel, h. ez a pity- valami hangutánzó szó, amely az ivásra - kortyolásra - utalt ( csak mondjuk mára önálló elemként kihalt ) ?
Az ilyen találgatásoknak csak a fantázia szab határt. Például felvethetjük, hogy az ide tartozó szavak a pityereg igével kapcsolhatóak össze: jól tudjuk, hogy az alkohol képes érzelgőssé tenni az embert, az elfogyasztott ital hatása alatt az ember könnyebben fakad könnyekre saját sorsa felett. (A pityereg egyébként a TESz. szerint hangutánzó eredetű, a picsog, pettyeget, pötyög, pityeg igékkel függ össze.)
A probléma az, hogy a hasonló lehetőségek egyaránt elképzelhetőnek tűnnek: azaz egyik mellett sincs semmilyen komoly bizonyíték, megmaradnak a találgatások szintjén. Hipotézisnek, igazolandó vagy cáfolandó elképzeléseknek lehetnek jók, de további bevonható adatok híján mindkét lehetőség reménytelennek tűnik. Így pedig tudományos szempontból egyik elképzelés sem vehető komolyan.
Nem értem ezt a makacs ragaszkodást az igéhez. A főnevet vettük át pityó (jelentése ital) formában. Szlovákul piť (kiejtve pity), horvátul piće (kiejtve pitye).