Magyar felfedezés: a kémiatörténet elfelejtett pillanata
Egy felfedező senkit nem tájékoztat felfedezéséről, rögtön pénzzé akarja tenni az új anyagot. Egy másik felfedező azt hiszi, hogy egy régen ismert anyagot talált, amikor viszont rájön tévedésére, – egyesek szerint – sértődöttsége motiválja a névadásban. Eközben egy problémás anyag úgy lesz úr, hogy egy istennőről nevezik el.
Az angol William Hyde Wollaston a 19. század hajnalán új elemet fedezett fel. Felfedezését nem a tudományos világban tette közzé, hanem – anyagi érdekeit szem előtt tartva – feladott egy hirdetést, hogy van egy új, eladó fémje. (A „reklámhadjáratát” sajátos módon kézzel írott papírfecnikkel kezdte – egyszerűen falakra, boltajtókra, oszlopokra ragasztotta őket.) Richard Chenevix ír kémikus is vett az anyagból egy mintát, majd megértve, hogy miről van szó, fölvásárolta a teljes készletet.
Palládium Pd
Ami az elnevezést illeti: a fémet még Wollaston nevezte el palládiumnak a másodikként fölfedezett kisbolygóról, a Pallaszról nevezték el. A Pallasz 1802-ben, a palládium 1803-ban vált ismertté. A kisbolygó a nevét a görög mitológiai Pallasz Athéné, a bölcsesség és győzelem istennője után kapta.
Tellúr Te
Szívünkhöz különösen közel állhat ez az elem, hisz ez az egyetlen magyar felfedezésű periódusosrendszer-lakó. A fémet egy erdélyi, ezüstös fényű, palásan hasadó aranyásványban fedezték föl. 1782-ben az osztrák Franz-Joseph Müller von Reichenstein, Erdély fő bányaellenőre jött rá, hogy az általa vizsgálgatott ásvány egy új, ismeretlen elemet tartalmaz. Azonban évekig tartó kísérletei sem hozták meg a várt bizonyító eredményt: nem csoda, hogy a titokzatos leletnek az aurum paradoxium, illetve a metallum problematicum neveket adta… Végül mintát küldött (többek között) Klaprothnak is, aki Müller felfedezése után jó egy évtizeddel, 1798-ban végre bejelenthette, hogy megvan az új fém, ahogy ő fogalmazta: „von der Alten Mutter Erde entlehnten”, azaz körülbelül ’az öreg Földanya kölcsöne’. Ezzel mindjárt a keresztapa szerepét is betöltötte: a Föld-istennő, Tellusz után tellúr lett az anyag neve.
(Forrás: Wikimedia commons)
De nemcsak Erdély miatt magyar vonatkozású ám a tellúr! Kitaibel Pál, a nagy tudós, botanikus (az ő nevét viseli ma is például az egyik középiskolai biológiaversenyünk) a kortársaitól teljesen függetlenül, már 1789-ben rátalált a tellúrra! Sőt, az erről szóló beszámolóját személyesen adta Klaproth kezébe, egy bécsi találkozásukkor. Mielőtt bárki rosszallóan úgy gondolná, hogy velünk, magyarokkal már megint „kiszúrtak”, nézzük a tényeket. Klaproth nem csupán átvette Kitaibel munkáját, de gondosan végig is tanulmányozta, majd adott Kitaibelnek egy elemző, csupa dicsérettel és elismeréssel teli tanúsítványt. Klaproth talpig becsületes úriember volt: az 1798-as akadémiai levelében is külön kiemelte és rendkívüli módon méltányolta például Müller kezdeti munkáját, amellyel elindult a tellúr megtalálásának útján; Klaprothban semmi rossz szándék nem volt – egyszerűen csak tökéletesen kiment a fejéből az egyébként az íróasztalán tornyosuló papírhegyek között megbúvó Kitaibel-tanulmány!
Szelén Se
Az elemet Σεληνη, azaz [Szeléné], a görög Hold-istennő után nevezte el fölfedezője, Berzelius. Sokáig úgy hitte, hogy az általa talált anyag a tellúr. Amikor tévedésére rájött, azt gondolta, méltó név lesz az, ha a Föld örök társáról, a Holdról nevezi el az új elemet. Rossz nyelvek szerint – ahogy arról a korabeli pletykák tanúskodnak – a névadás hátterében valójában Berzelius dühe volt: ha nem a tellúrt találta meg, akkor az ő elemének a neve ne a „lenti” Földre, hanem az égi magasságokban lévő Holdra emlékeztessen!
Irodalom
International Union of Pure and Applied Chemistry. Nomenclature of Inorganic Chemistry, Definitive Rules, 2nd ed., Butterworths: London, 1971.
Jensen, K. A. Dansk kemi, 1985, 5, 149–157.
Crosland, M. P. Historical Studies in the Language of Chemistry; Dover: New York, 1978.
M. Prinz et al. (editors): Simon and Schuster's Guide to Rocks and Minerals, 1978, New York, Simon & Schuster
summerwine.gportal.hu
Ball, D. W.: J. Chem. Educ., 1985, 62, 787–788.
Bates, R.: Geology of the Industrial Rocks and Minerals, New York
wikipedia.org