Kazárok, zsidók és a tizenharmadik törzs

Arra, hogy a 20. század elején és azt követően egyes hazai szerzők megkíséreltek különbséget tenni „jó zsidók” és „rossz zsidók” közt, már korábban is láthattunk példát. Ennek hátterében a megbélyegzett közösség kirekesztésének szándéka áll. Az alábbiakban azt vizsgáljuk, milyen következtetésre jut zsidó és zsidó megkülönböztetése kapcsán Arthur Koestler.

Sorozatunk előző részeiben láthattuk, hogyan és miért különbözteti meg Bartha Miklós 1901-ben megjelent Kazár földön című írásában az általa „zsidó” és „kazár” néven nevezett közösségeket. Láthattuk, hogy a Bartha által két eltérő néven jelölt közösséget maga az író nem vallási, hanem faji alapon különíti el. S miközben így tesz, látványosan (bár kevéssé meggyőzően) megkísérli elhárítani magáról az antiszemitizmus vádját. Esetében a „kazár” néven nevezett zsidó közösség elkülönítése azt a célt szolgálja, hogy ezt a közösséget – mint idegen, oda nem illő elemet – kirekessze a magyar nemzet közösségéből.

Az alábbiakban azt vizsgáljuk meg, hogyan használja fel ugyanezen fogalmakat (zsidó és kazár) egy másik szerző, a budapesti születésű világhírű író, Arthur Koestler. Koestler askenázi zsidó családban született. Az 1976-ban (magyarul 1990-ben) megjelent A tizenharmadik törzs című kötetében sajátos módon szintén különbséget tesz zsidó és „kazár” között. Bevallott szándéka azonban távolról sem a „kazár” néven nevezett közösség megbélyegzése és kirekesztése, hanem az antiszemitizmus abszurditására való figyelmeztetés, az antiszemitizmus elvi alapjainak megsemmisítése iránti vágy. (Ezzel együtt a könyv nem kevés vitát provokált pro és kontra.) Koestlert ez a szándék vezeti könyve írásakor. Az azonban kérdéses, hogy forráskezelése során e nemesebb cél mennyiben is befolyásolja...

Alapvetés

Koestler alapvetése igen röviden az, hogy a kelet-európai zsidóság nagy része nem közvetlenül Júdeából, hanem a Kazár Birodalomból származó (török nyelvű) népesség. Koestler maga így ír erről A tizenharmadik törzs című kötetében:

Ha ez így van, ez azt jelentené, hogy őseik nem a Jordán folyótól, hanem a Volgától jöttek, nem Kánaánból, hanem a Kaukázusból, amiről egykor azt hitték, hogy az árja fajta bölcsője volt, és hogy genetikailag közelebbi rokonai a hun, ugor, magyar törzseknek, mint Ábrahám, Izsák és Jákob ivadékainak. Ha beigazolódnék, hogy ez a valóság, akkor az olyan kifejezés, mint „antiszemitizmus”, elvesztené az értelmét, mert olyan tévedésen alapszik, amiben egyaránt osztozik a gyilkos és az áldozat.

(12. oldal)

Vásáry István A régi Belső-Ázsia története című művében Koestler elmélete mellett utal Ananiasz Zajączkowski lengyel professzor két világháború közti elméletére is. Eszerint:

„[A] zsidó kazárok nem tűntek el nyomtalanul a történelemben, hanem a mai karaimokban élnek tovább. A karaimok ma Lengyelországban és Litvániában élő pár ezres kis török nyelvű népcsoport, mely a zsidó vallás karaita vagy karaim ágát vallja magáénak (csak a mózesi Ötkönyvet ismerik el hitük vezérfonalának, szemben a rabbinisztikus zsidósággal, melynek tanításai a Talmudban is le vannak fektetve). A karaimok a késő középkorban, a 14. században és azután kerültek jelenlegi lakóhelyeikre a Krímből való betelepítések révén. Azon túlmenően, hogy a kazárok zsidósága valószínűleg a rabbinisztikus irányzathoz tartozott, a kazárok és karaimok közötti időbeli távolság és az adatok hiánya lehetetlenné teszi, hogy ezt az elméletet bizonyítsuk.” (145. oldal)

Michael Scammell, Koestler életrajzírója azt írja, hogy Koestler a kelet-európai zsidóság kazár eredetét (illetve ennek bizonyítását) azért tartotta rendkívül fontosnak, mert ettől remélte a faji alapon álló antiszemitizmus ideológiai hátterének megsemmisítését. Ha ugyanis sikerülne bizonyítani, hogy a kelet-európai zsidóság nem szemita eredetű népcsoport, akkor az antiszemitizmus teljes érvrendszere is értelmét veszítené.

Scammell ugyanakkor arra is rávilágít, hogy Koestler tudatában volt annak is, hogy néhány szélsőséges antiszemita és néhány arab politikus azért támogatta a „kazárelméletet”, hogy kiűzzék vagy kiszorítsák a zsidókat a Közel-Keletről. Utóbbiak érvrendszere ugyanis azon alapul, hogy amennyiben a mai zsidóság jelentős része nem júdeai eredetű, akkor sem „faji”, sem történeti, sem egyéb érvek nem támasztják alá a modern Izrael állam jogát jelenlegi területéhez. Tekintve azonban, hogy Koestler szemében Izrael léte 1948 után megkérdőjelezhetetlen realitássá vált, mégis úgy dönt, hogy megírja A tizenharmadik törzs című kötetét. Előnyösebbnek látja az antiszemitizmus ideológiájának megsemmisítését, és kevésbé veszélyesnek azt, hogy a kazár eredet elmélete esetleg újabb fegyvert ad az Izrael állam létét kétségbe vonó politikusok és ideológusok kezébe.

Kazárok és judaizmus

Koestler – ahogy azt fentebb láttuk – ötletével nem az első a kelet-európai zsidóság kazár eredetének bizonyításában: az azonban kétségtelen, hogy műve olvasmányossága és az író személyének ismertsége miatt a lehető legszélesebb körökhöz juthatott el. Hatása így bármely más elődjéhez (vagy utódjához) képest nagyobb.

Vásáry István így ír Koestler A tizenharmadik törzséről:

„A jól megírt, sok érdekes részletet tartalmazó könyv alapgondolata azonban téves: a kelet-európai zsidóság kétségkívül az európai német nyelvterületről kiűzött középkori zsidóság leszármazottaitól származott.” (145. oldal)

A Függelékek című résztől eltekintve a könyv két nagyobb részből áll. Az első részben (A kazárok felemelkedése és bukása) a szerző igen aprólékosan tárja fel a rendelkezésre álló forrásokat, s úgy rakja egymás mellé a történelmi tényeket, hogy azok a kelet-európai zsidóság kazár eredetére mutassanak rá. „A kazárok nevét és eredetét illetően igen sok elmélet látott napvilágot, de megnyugtatóan egyik sem tisztázta a kérdést” – írja Vásáry István A régi Belső-Ázsia története című műve 142. oldalán. Egy azonban tényszerű: a kazárok a 650-es években válhattak az észak-kaukázusi térség meghatározó uraivá. Ehhez képest alig egy évszázadon belül meglepő dolog történik Kazária történetében. Koestler így ír erről:

...talán 740-ben, a király, az udvara és az uralkodó katonai osztály áttért a zsidó hitre és a kazár birodalomban a judaizmus lett az államvallás.

(10. oldal)

Később, a források idézésekor, Koestler egyebek közt idézi a 10. századi arab utazót, Ibn Fadlant is:

A kazárok és királyuk valamennyien zsidók.

(34. oldal)

Egy másik arab forrás szerint:

Kazáriában sok a birka, a méz és a zsidó.

(35. oldal)

Az, hogy az egykori Kazária területén már régóta éltek zsidók, nem vitás. Vásáry István már idézett művében arról is ír, hogy a Kazár Birodalom helyzeténél fogva természetesen egyrészt ismerhette a bizánci kereszténységet, az iszlámot, melyek el is terjedhettek a vidéken, de a hagyományos sztyeppei világkép is tovább élt a birodalom területén. A folytatásban azonban azt írja, hogy valamikor a 8. század közepén valami váratlan dolog történt:

[A] kazár uralkodó és környezete a zsidó vallást vette fel és a judaizmust tette meg államvallásnak. [Olyan] vallásra esett az uralkodó választása, mely lehetővé tette a környező nagyhatalmaktól való elhatárolódást is.

(144. oldal)

Koestler a kazár vezető réteg áttéréséről így ír:

Így, bár az áttérést kétségtelenül opportunista indítékok inspirálták – mint fortélyos politikai manővert agyalták ki – nyomában olyan kulturális fejlődés alakult ki, amit a kezdeményezői nem láthattak előre.

(47. oldal)

S valóban, a judaizmussal megjelent a héber írásbeliség is a kazároknál. A ránk maradt zsidó forrásokat vizsgálva Koestler érdekes megállapításra jut:

Összegezve a kazárokról szóló, reánk maradt zsidó forrásokat, az ember az elragadtatásnak, a szkepticizmusnak és mindenek felett a megrökönyödésnek a kevert reakcióját érzi. A türk zsidók harcos nemzete a rabbik számára olyan különösnek tűnhetett, mint egy körülmetélt orrszarvú. A diaszpóra ezer esztendeje alatt a zsidók elfelejtették, milyen is az, amikor egy népnek országa és királya van. A messiás számukra valóságosabb volt, mint a kagán.

(62. oldal)

A judaizmust államvallásnak megtevő Kazár Birodalom sem marad fenn örökké: 965-ben Szvjatoszlav kijevi fejedelem feldúlja a Don melletti Sarkelt – a kazárok pozíciója ettől kezdve érezhetően egyre gyengébb a térségben. A Koestler által idézett későbbi forrásokban ugyan még a 13. században is megemlítik a kazárokat: egyik legkésőbbi forrásunk róluk Johannes (Giovanni) de Plano Carpini Historia Mongalorum című műve. Emlékük a későbbiek folyamán sem halványul el teljesen: a Krím megnevezésére például évszázadokkal később is általánosan használatos a Gazaria név.

Koestler könyvének második része (Az örökség) azonban még talán a Kazár Birodalom történéténél is érdekesebb részekkel szolgál.

Kazárok és kelet-európai zsidók

A Koestler által itt kifejtett elmélet szerint tehát Sarkel feldúlása és a Kazár Birodalom felbomlása után az ottani zsidó vallású lakosság jó része nyugat felé vándorolt: s ők jelentik a modern kelet-európai zsidóság egykori magvát. Elméletének alátámasztása érdekében Koestler szemügyre veszi Európa innenső felének államait és az ott élő zsidókat. Figyelme – lévén maga is budapesti születésű – nem kerüli el Magyarországot sem. Arról, hogy a középkori magyar állam zsidósága és a kazárok között milyen kapcsolat van, szintén számos forrás bevonásával kívánja meggyőzni az olvasót. Konklúziója így hangzik:

Hogy a magyarországi zsidóságnak a számbelileg és társadalmilag domináló eleme a középkorban kazár eredetű volt, így viszonylag jól dokumentálható. Úgy tűnhetne, hogy Magyarország különleges esetet képez, tekintettel a korai magyar-kazár kapcsolatra; de a valóságban a kazár beáramlás Magyarországra csupán egy része az általános tömegvándorlásnak az eurázsiai steppékről nyugat felé, vagyis Közép- és Kelet-Európába.

(111. oldal)

Magyarországot elhagyva a szerző így figyelmét Lengyelországra és az attól keletre eső területekre irányítja:

Régi helységnevek egész sokasága van Ukrajnában és Lengyelországban, amelyek a „kazár”-ból vagy a „zsid”-ből származnak: Zsidovo, Kozarzevek, Kozara, Kozarov, Zsidovszka Vola, Zsidatice és így tovább. Ezek valamikor falvak lehettek, vagy éppen kazár-zsidó közösségek időleges táborhelyei hosszú vándorlásukon nyugat felé.

(112. oldal)

A kazárok és a kelet-európai zsidók közötti összekötő kapcsot így – egyebek mellett – Koestler a lengyel-litván vidékek tipikus és sehol máshol nem jellemző településformájában is megtalálni véli:

A stetl [...] a településnek egy olyan típusa, amely [...] csak Lengyelországban-Litvániában létezett és sehol máshol a világon. Önálló vidéki város volt, kizárólag vagy túlnyomóan zsidó lakossággal. A stetl eredete talán a tizenharmadik századra megy vissza, és a hiányzó közti láncszemet képviselheti Kazária vásárvárosai és a lengyelországi zsidó települések között.

(119. oldal)

Igazi művészettörténeti kitérőt kapunk itt Koestlertől – ami természetesen szintén a „kazárelmélet” alátámasztását szolgálja.

A stetl életének legelevenebb felidézése a valóság és a képzelet szürrealista ötvözete Marc Chagall festményein és litográfiáin, ahol bibliai szimbólumok jelennek meg a szakállas fuvaros mellett, aki ostorát fogja, és szomorkás rabbik, kaftánban és jarmolkával.

(122. oldal)

Koestler szól arról is, mely foglalkozásokat űztek a zsidók a középkori Lengyelországban – s az itteni tipikus zsidó tevékenységeket szembeállítja Nyugat-Európával.

Egyes foglalkozások gyakorlatilag zsidó monopóliumok lettek Lengyelországban. Az egyik ilyen szakma volt a kereskedés a fával, ami arra emlékeztetett, hogy a fa volt a fő építőanyag és fontos exportcikk Kazáriában. [...]

Más jellegzetes zsidó foglalkozások voltak: a kocsma, a malom üzeme és a szőrmekereskedés; ezek közül egyik sem volt található Nyugat-Európában.

(120. oldal)

Elmélete bizonyítása során Koestler számos oldalról keres támogatást mondandója alátámasztásához. Így jut el pl. az építészethez is:

Ezekhez a jellegzetes vonásokhoz még hozzá kell adni a legrégibb fennmaradt, a tizenötödik és tizenhatodik századból származó stetl-zsinagógák „pagodastílusát”, ami teljesen különbözik mind az ottani helyi építészeti stílustól, mind pedig attól az építkezési stílustól, amelyet a nyugati zsidóság alkalmazott és azután megismételt Lengyelország gettóiban. A legrégebbi stetl-zsinagógák belső dekorációja is tökéletesen különbözik a nyugati zsinagógákétól: a stetl-zsinagógák falait mór arabeszkek fedték és perzsa befolyásra jellemző állatfigurák, amilyeneket a magyar-kazár leleteken és abban a diszítőstílusban látni, amelyet örmény bevándorlók hoztak Lengyelországba.

(121. oldal)

Keleti elemeket nem csak az építészetben fedez fel a szerző. A keleti zsidóság hagyományos ruházata mellett sem megy el szó nélkül:

A lengyel zsidóság hagyományos öltözéke is félreismerhetetlenül keleti eredetű. A tipikus hosszú selyemkaftán utánzása lehetett annak a köpenynek, amit a lengyel nemesség hordott, ezt viszont az Arany Horda mongoljainak a ruházatáról másolták; a divatok politikai határokon át terjednek. De azt tudjuk, hogy a kaftánokat már ezt sokkal megelőzően hordták a sztyeppe nomádjai. A kis kerek sapkát (jarmolka) mind a mai napig hordják az ortodox zsidók – és az üzbégek és a Szovjetunió más török népei. A kis kerek sapka felett hordták a férfiak a streimelt, egy választékos kerek kalapot rókaprém peremmel, amelyet a kazárok a kazahoktól másoltak – vagy fordítva.

(121. oldal)

Az élet legszélesebb spektrumán végigtekintve Koestler az elmélet alátámasztásához még a gasztronómiát is segítségül hívja:

Ebben az összefüggésben az ember megemlítené – ha valamelyes kétségekkel is – a lengyel zsidók különös szenvedélyét a gefillte fisch (töltött hal) iránt; ez olyan nemzeti eledel, amit a nem zsidó lengyelek is átvettek. „Hal nélkül” szólt a régi mondás „nincs szombat”. Távoli emlékezés volt-e ez a Káspi-tenger melletti életre, ahol a hal a legfőbb táplálék volt?

(121. oldal)

Mindezekkel – és számos mással – Koestler azt igyekszik alátámasztani, hogy a kelet-európai zsidóság kazár eredete több mint valószínű. Koestler szól a vércsoportok szerinti kutatásokról is. Szerinte két különböző országban (pl. Oroszországban és Hollandiában) élő zsidó népesség antropológiai sajátságait illetően adott esetben jobban hasonlít az adott országokban élő nem zsidó népességhez, mint egymáshoz. A fejtípusok kapcsán pedig ezt olvashatjuk Koestlernél:

Meg kell jegyezni, hogy a különbözőség a szefárd és a askenázi zsidók között a legkifejezettebb.

(144. oldal)

A kötet megjelenése óta természetesen a tudomány is sokat haladt előre. Az érdeklődőnek néhány további művet ajánlanánk. Az egyik Yaakov Kleiman könyve, mely genetikai alapon igyekszik cáfolni Koestler „kazárelméletét”. A másik Eran Elhaik cikke, mely részben alátámasztani látszik a kazár eredetet. 2010-ben magyarul is megjelent Shlomo Sand kötete (Hogyan alkották meg a zsidó népet?), ami – egyebek mellett – szintén a kazár eredet lehetőségét veti fel. Legutóbb pedig a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, Shaul Stampfer cikkében áll ki a kazár eredet elmélete ellen.

Konklúzió

Koestler tehát az általa felhozott adatokból az alábbiakat olvassa ki:

Két alapvető tény merül fel vizsgálatunkból: a kazár nép eltűnése történelmi otthonából és ezzel egy időben zsidók legnagyobb tömörülésének megjelenése a diaszpóra kezdete óta a szomszédos északnyugati tájakon. Miután a kettő között nyilvánvaló összefüggés van, a történészek egyetértenek abban, hogy a bevándorlásnak Kazáriából hozzá kellett járulnia a lengyel zsidóság számának növekedéséhez […]. De már ennél kisebb biztonsággal vélekednek ennek a hozzájárulásnak a mértékéről, a kazár bevándorlás nagyságáról, összevetve a nyugati zsidók beáramlásával és részarányukal a jelenkori zsidóság genetikai összetételében.

(123. oldal)

Koestler ugyanakkor szemügyre veszi az alternatív – és ezúttal a mainstream kutatások szerint igaznak elfogadott – másik eredettörténetet is a kelet-európai zsidóság származására vonatkozólag: a nyugati, úgynevezett rajnai eredet kérdését. Az általa felhozott példák alapján azonban (szemben például azzal az állítással, melyet fentebb Vásáry Istvántól idéztünk), Koestler elutasítja a rajnai eredet elméletét:

Mindebből biztonsággal következtethetünk arra, hogy a nyugati zsidóság tömeges exodusának a hagyományos gondolata a Rajna vidékéről Lengyelországba Németországon – egy ellenséges, a zsidók nem lakta területen – át történelmileg tarthatatlan. Összeegyeztethetetlen a rajnai közösség csekély méreteivel, a vonakodásukkal, hogy kivonuljanak a Rajna völgyéből keletre, a sztereotip magatartásukkal a szerencsétlenségben, az utalások hiányával a vándorló mozgalmakról a krónikákban.

(130. oldal)

Így nem marad más hátra, mint hogy levonja a számára kézenfekvő végső következtetést:

A zsidó vándorlás fő árama nem a Földközi-tengertől folyt Franciaországon és Németországon keresztül kelet felé és azóta ismét onnan vissza. Az áramlás folyamatosan nyugati irányban mozgott, a Kaukázustól Ukrajnán át Lengyelországba és onnan Közép-Európába. Amikor a példa nélkül álló tömeges letelepedés Lengyelországban létrejött, egyszerűen nem volt elég zsidó nyugaton, hogy azt arra lehetne visszavezetni, miközben keleten egy egész nemzet volt mozgásban új határok felé.

(139. oldal)

S ha mindez igaz, Koestler reményei szerint az antiszemitizmus elveszti létjogosultságát. Bár az anticionizmus számára – ahogy azt fentebb láthattuk – csak újabb muníció a kazár elmélet...

A folytatásban az is kiderül, milyen nyelvi vonatkozásai vannak a kazár eredet koestleri elméletének – és a jiddis nyelv kapcsán ismét előkerülnek a krími gótok.

Felhasznált források

Arthur Koestler: A tizenharmadik törzs. A kazár birodalom öröksége. Kabala Kft., 1990.

Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Szeged, 1993.

Michael Scammell: The Literary and Political Odyssey of a Twentieth-Century Skeptic. Random House, 2009.

Kapcsolódó tartalmak:

• Kazárok, zsidók és antiszemiták
• Liberálisok és antiszemiták
• Magyarok és rutének
• A gyarmat neve: Kárpátalja
• A gyarmat neve: Podkarpatská Rus

Hasonló tartalmak:

• Egy (ön)kritikus cseh Kárpátalján
• Egy választás margójára
• Kárpátalja 1914–1945
• Kazár, jiddis, krími gót
• Zsidók a csehszlovák Kárpátalján

Hozzászólások (6):

Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)