Kazár földön 2.

Liberálisok és antiszemiták

A bevándorlás nem új keletű jelenség a világtörténelemben. Két kultúra találkozásakor pedig a kölcsönös meg nem értettség állapota okozhat olyan problémákat, melynek következtében a birtokon belül levők korlátozni kívánják a bevándorlást. A dolog akkor igazán érdekes, ha bevándorlás már nincs, de korlátozás mégis van.

Horváth Krisztián | 2014. május 20.

1899-ben az erdélyi származású jogász, publicista és országgyűlési képviselő Bartha Miklós Kárpátaljára utazik – az úton elkíséri barátja és a hegyvidéki akció kormánybiztosa, Egán Ede. Bartha az út során betekintést nyer a ruszinok nyomorúságos életkörülményeibe s úti élményeiről 1901-ben Kazár földön címmel könyvet ad ki. Egyrészt felismeri, hogy egyéb tényezők mellett a – teljességében megreformálhatatlan – birtokszerkezet a felelős a tarthatatlan és tűrhetetlen körülményekért, de szemében – ahogy erre a kötet címe is utal – az igazi problémát a „kazárok” jelentik a ruszinok (és így Magyarország) életében. De kik is azok a „kazárok”, akikről Bartha ír? És legfőképp: mi a gond velük?

Bartha Miklós (1848–1905)
(Forrás: Wikimedia Commons)

A „kazárok” eredetéről

A „kazár” kifejezés használatát (s ezzel szigorú elhatárolását a zsidótól) Bartha az alábbiakban indokolja. Eközben – tekintve, hogy a kor politikai viszonyai között is szenzitív kérdésről van szó – saját bevallása szerint igyekszik elkerülni azt, hogy bárkit is megsértsen.

Zsidó mindig volt és mindig lesz; mindenütt volt és mindenütt lesz. [...]

De kazár nincs mindenütt. Kazár név alatt lengyelzsidót értek. Ezen általános nevet azért nem használom, mert a szerencsétlen lengyel nemzetet kimélni akarom, hogy neve ilyen összeköttetésben szerepeljen. És nem használom azért sem, mert a zsidó szó vallásfelekezeti fogalom. Már pedig óvakodni akarok annak a vádnak még a szinétől is, mintha vallásfelekezeti szempontok vezetnének.

(83–84. oldal)

A „lengyelzsidó” kifejezésen elmélkedve aztán Bartha nyomon követi a kárpátaljai „kazárok” eredetét. Az egykor Oroszországból kiűzött, majd Galíciából Magyarországra bevándorolt, keletről érkezett zsidókról van itt szó:

Galícia – innen jöttek-mentek a „kazárok”?
(Forrás: Wikimedia Commons)

Mit volt mit tenni: jobb hazát kerestek. Kik? A kik a muszka rostából mint szemét kerültek Galicziába. Itt ujra megrostáltattak. A java ott maradt. A hulladék vándorutra kelt.

Alkalmas talajnak Románia mutatkozott és hazánk. De Románia elzárta kapuit előlük. [...]

Maradt bevándorlási talajnak Magyarország. Kiváló terrenum mindazok számára, kik a szabadsággal vissza akarnak élni. Mert nálunk minden meg van engedve, mihelyt a vétek magára öltheti a szabadság palástját. Más népeknél a szabadság a nemzeti izmok kifejtésére szolgál. Tehát erőforrás. Nálunk a szabadság: gyöngeség. Mások okosan ragaszkodnak a szabadsághoz; mi majom-szeretettel viseltetünk iránta.

Magunkat nem féltjük semmitől. A szabadságot féltjük mindentől.

(92–93. oldal)

Bartha egyrészt különbséget tesz zsidó és „kazár” (tulajdonképpen „jó zsidó” és „rossz zsidó”) közt. (Erre a kérdésre a sorozat későbbi részében még részletesebben is visszatérünk.) Másrészt Bartha szól a „kazárok”, a keletről érkezett zsidók bevándorlásáról is. Vizsgáljuk meg közelebbről a bevándorlás kérdését!

A galíciai bevándorlás mítosza

A Zsidók Kárpátalján... című kötetben egyebek közt ezt olvashatjuk A galíciai bevándorlás mítosza című alfejezetben:

A zsidó bevándorlók elsőként a határ menti, főként német, szlovák vagy ruszin többségű megyékben telepedtek le, zömében falun, mivel a városokban való letelepedésük 1840-ig erősen korlátozott maradt. A zsidók tömeges migrációja a belső, zömében magyarok lakta megyék felé, s ezzel párhuzamosan rohamos urbanizációja csak ezután vette kezdetét, vagyis a kinézetükben „keleti” zsidókkal a magyar társadalom nagy számban csak a 19. század második felétől találkozott, így nem csoda, ha bevándorlást vélt látni ott, ahol mindinkább csupán belső vándorlásról volt szó. Ha hozzáadjuk, hogy az óriási rohamban növekedő, 1910-re majdnem egymillió főt számláló galíciai és bukovinai zsidók bevándorlásának [...] „puszta gondolata még a legliberálisabbak számára is egyfajta <tatárjárás> rémét idézte”, illetve, hogy az északkeleti megyék zsidó népessége, bár természetes szaporodásuknak köszönhetően, mégis látványosan növekedett, a galíciai bevándorlás korabeli mítosza már érthetővé válik.

(116. oldal)

Magyarországi zsidók a számok tükrében
(Forrás: Rubicon)

A kötet – statisztikai adatokra támaszkodva – azt is leszögezi:

Az 1870-es évektől azonban zsidó bevándorlásról lényegében nem beszélhetünk. A nyugati bevándorlás a kiegyezés előtt, a keleti bevándorlás az 1860-as évek végére elapadt. A zsidó népesség természetes szaporodása jóval meghaladta a tényleges szaporodásukat, vagyis a zsidók körében számottevő kivándorlási többlet mutatkozott, míg a zsidó bevándorlás jelentéktelen mivolta is bizonyossá vált.

(115. oldal)

Láthatjuk tehát, hogy amikor Bartha 1899-ben a térségbe látogat, voltaképpen már évtizedek óta nem beszélhetünk tömeges keleti (galíciai) zsidó bevándorlásról. Ennél a pontnál kis kitérőt teszünk: Bartha ugyanis nem csupán a kazárokat ostorozza, hanem a liberális gondolkodást is, mely őket e hazába beengedte.

A liberalizmus ostorozása

A galíciai zsidókat minden korlátozás nélkül Magyarországra beengedő liberális politika kiváltja Bartha felháborodását.

Az Andrássy gróf hires szálló igéje: „az a bajunk, hogy nincs elég zsidónk” – mindenüvé elröpült. Szánakozva néztük azokat a középkorban sinlődő helyeket, a hol nincs zsidó. Zsidó és vasut kellett mindenkinek, hogy pezsgésbe jöjjön a forgalom.

(94. oldal)

A 19. században – ahogy azt fentebb láttuk – valóban volt keleti és nyugati irányból érkező zsidó bevándorlás, ám ez a kiegyezés előtti időben nagyrészt elapadt. Ennek ellenére Bartha nem szűnik meg ostorozni a liberális gondolkodást, mely nem szabott és nem szab gátat a bevándorlásnak:

Az ilyen, liberálisnak nevezett, de voltaképen ostoba, mert a védekezés lehetőségét nélkülöző irányzat apróra megművelt talaj a kazár gazdasági rendszer számára. Hova mentek volna hát, ha nem Magyarországba?

(93–94. oldal)

S hogy felháborodottságát még kevésbé palástolja, Bartha az alábbiakat is leírja:

A kazároknak [...] megnyitották azt a kaput, a mit Kossuth Lajos elől elzártak. Az effélét nálunk liberális politikának hivják. Hontalanná tenni Kossuthot, a ki Nemzetet adott a Honnak: hogyne volna szabadelvűség. [...]

Kossuthtól féltették a hazát; a kazároktól nem féltették.

(96. oldal)

Itt szeretnénk felhívni a figyelmet a Zsidók Kárpátalján... című kötet néhány további megállapítására. Először is arra, hogy a 19. század első felében a bevándorlás korlátozására bizony volt példa:

Hogy a 19. század első felében a magyar törvényhozás két alkalommal is, 1840-ben majd 1849-ben megpróbált gátat vetni a zsidó bevándorlásnak, annyiban „érthető”, hogy ez ekkor még valóban nagy arányokat öltött.

(115. oldal)

Ugyanott azt is olvashatjuk viszont:

„[...] az adózó nép szegénységének veszedelmesebb forrása nem lehet, mint a zsidók szemlátomást való szaporodása.” – Kölcsey Ferenc: A szatmári adózó nép állapotáról (1830?)
(Forrás: Wikimedia Commons)

Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Klauzál Gábor, majd a dualizmus korában Deák Ferenc, Csernátory Lajos, az emigráns Kossuth Lajos, Herman Ottó, Horváth Boldizsár, Ábrányi Kornél, és a neveket még hosszan sorolhatnánk: a reformkortól kezdve alig volt olyan liberális államférfi vagy közéleti szereplő – hogy a konzervatív, illetve a zsidókkal szemben ellenséges politikusokat és publicistákat ne is említsük –, aki ne szorgalmazta volna általában a zsidók, és ezen belül a nyugati bevándorlókhoz képest szegényebb, a keresztény társadalommal szemben zárkózottabb galíciai zsidók bevándorlásának korlátozását.

(115. oldal)

Végső konklúzióként a kötet még mindig 115. oldalán azonban az alábbi érdekes megállapítást olvashatjuk a bevándorlás esetleges korlátozása kapcsán:

A Habsburg Birodalmon belüli szabad mozgást a magyar törvények azonban nem korlátozhatták. A magyar hatóságok a közjogi értelemben a dualizmus korában sem létező galíciai-magyar határon átkelőket nem tartózhatták fel. Egyszóval: bevándorlási törvényt a magyar parlament nem hozhatott.

A – statisztikailag és a valóságban nem létező, de a közvélemény szemében élénk problémaként létező – galíciai zsidó bevándorlás korlátozására Széll Kálmán kormánya mégis vállalkozik 1903-ban. Fenti okok miatt azonban hivatalosan ez a törvény a „külföldieknek a magyar korona országai területén való lakhatásáról” rendelkezett.

Széll Kálmán – 1903-ban az ő neve alatt rendelkezett a magyar országgyűlés a „külföldieknek a magyar korona országai területén való lakhatásáról”
(Forrás: Wikimedia Commons)

Az 1903. évi V. tc. és a kazárkérdés utóélete

A nép szava isten szava – a politikus pedig bölcsen jár el, ha hallgat rá. Ahogy azt láthattuk, a közvéleményben élesen benne volt a századfordulón a galíciai zsidó bevándorlás mítosza, annak ellenére, hogy a statisztikák egészen másról szóltak. Talán nem véletlen, ha a törvény szövegezése is kevésbé a nem kívánatos bevándorlás ellen irányult, hanem inkább a már Magyarországon letelepedett, de honosságot nem szerzett, vagyis galíciai illetőségű zsidók kitoloncolását kívánta megkönnyíteni.

Mindehhez azonban további adminisztratív intézkedések voltak szükségesek, melyek már a Széll-kormány után léptek életbe: 1906-ban megkezdi működését a határrendőrség (az 1903. évi VIII. tc. alapján, melyet viszont még a Széll-kormány alatt hozott meg a parlament). A Monarchia idejében ezek az intézkedések azonban alig hoztak a bevándorlást ellenző, a kitoloncolást pártoló tábor szempontjából számszerű és kézzelfogható eredményt.

Ami viszont a kazárkérdés továbbélése szempontjából érdekesebb, arról a Zsidók Kárpátalján... című kötet így ír:

A „bevándorlási” törvény, illetve a határrendőrség felállítása a tekintetben sem hozott változást, hogy az antiszemiták, amiként 1903, illetve 1906 előtt, úgy azután is szüntelenül kirohantak az országot kisajátító és romba döntő „kazárok” szerintük továbbra is óriási méretű bevándorlása ellen. A keleti zsidók bevándorlása és az általuk tönkre juttatott magyarok kivándorlása közötti párhuzam az antiszemita vitairatok kötelező passzusa maradt. A vulgár-antiszemitákon kívül a galíciai bevándorlás mítoszának fenntartása végül azon, immár a két világháború között író szerzőknek is kapóra jött, akik Egan [Egán] Edét és Bartha Miklóst követve és modernizálva, a magyarországi zsidókat két élesen elkülönített csoportra: a régebben (nyugatról) letelepedett és lelkükben magyarrá vált izraelita honfitársakra, illetve az újabban bevándorolt, formális elmagyarosodásuk ellenére lelkükben idegen maradt s a forradalmakban élenjáró szerepet játszó galíciaiakra kívánták felosztani.

(118–119. oldal)

Arról azonban már csak sorozatunk következő részében fogunk szólni, hogy hogyan is jelenik meg ez a kettősség Bartha Miklós Kazár földön című művében.

Felhasznált források

Bartha Miklós: Kazár földön. Ellenzék Könyvnyomda, Kolozsvár, 1901.

Bányai Viktória – Fedinec Csilla – Komoróczy Szonja Ráhel (szerk.): Zsidók Kárpátalján. Történelem és örökség. A dualizmus korától napjainkig. Aposztróf Kiadó, Budapest, 2013.

Judapesti Buleváron

A magyarországi zsidók a számok tükrében

Egy magyar kísérlet az alpesi gazdálkodás megvalósítására – a hegyvidéki akció

Mit kíván(t) a magyar nemzet a zsidóktól?

„A zsidók polgáritásáról a nemzetgyűlés által törvény alkottatott.”

Az 1903. évi V. törvénycikk