Jól hangzott is volna,
ha nem így mondtam volna
A múlt idejű feltételes módúnak nevezett igealakok kilógnak a magyar igeragozás rendszeréből abban a tekintetben, hogy ezek az alakok az egyetlenek, amelyeknek nem a legvégén van az alany személyére és számára utaló toldalék (vagyis a személyrag).
Egy magát nem megnevező olvasónk egészen rövid kérdést intézett hozzánk:
Feláldoztam-e volna vagy feláldoztam volna-e a telefonvásárlást a kaland érdekében?
(Forrás: Wikimedai Commons / Helmut Spudich (ojour) / CC BY-SA 2.0)
Az -e szócska helyéről már többször volt szó a nyesten. Például Schirm Anita „nem sztenderd” alaknak tekinti névtelen olvasónk első változatát (feláldoztam-e volna). De a rövid kérdés nemcsak az -e szócska sokat vitatott helyéhez kapcsolódik (amiről például Fejes László is írt már a nyest hasábjain), hanem a feláldoztam volna-szerű igealakok szerkezeti felépítésének problémájához is. Hiszen joggal mondhatnánk, hogy a feláldoztam volna szerkezetben a voltaképpeni igealak a feláldoztam. A beszélőknek ez az indokolt érzése húzódik meg amögött, hogy az -e szócskát is sokszor a személyragozott igealak és a volna elé helyezik.
Kétségtelen, hogy a hivatalosan múlt idejű feltételes módúnak nevezett igealakok kilógnak a magyar igeragozás rendszeréből abban a tekintetben, hogy ezek az alakok az egyetlenek, amelyeknek nem a legvégén van az alany személyére és számára utaló toldalék (vagyis a személyrag). A régebbi magyar nyelvváltozatokban több ilyen alak is létezett: a folyamatos múlt idejű alakok (látok vala) és a régmúlt (plusquamperfectum) alakok (láttam vala). Ezekben az igealakokban a vala vagy a volna nem tekinthető külön szónak, csak a ragozott igealakhoz hangsúlytalanul tapadó klitikumnak, amilyen például az orosz visszaható igék végén álló -ся [szja], -сь [szj], ami szintén a személyrag után áll: боюсь [bojuszj] ’félek’, боишься [bojisszja] ’félsz’, боится [bojitszja] ’fél’ és így tovább.
Azzal azonban, hogy a többi klitikumvégű igealak kihalt a magyar nyelvből, a „múlt idejű feltételes módú” alakok egyedül maradtak, és ezzel meggyengült a helyzetük. Ma már nincs párhuzamuk, még a leginkább a névszó és a létigék kapcsolatához hasonlítanak (bár azokban a létige viseli a személyragot), vagyis az olyanokhoz, mint boldog lenne, őrült volnék, száraz maradt. Igaz, hogy az -e szócska ezeknek a szerkezeteknek a belsejébe nemigen hatolhat be, de más szempontokból ezek nyilvánvalóan kétszavas szerkezeteknek számítanak, például fókusz vagy tagadószó jelenlétében: akkor lenne boldog, nem volnék őrült stb. És különösen természetes az is beférkőzése ezekbe a szerkezetekbe: boldog is lenne, őrült is volnék, száraz is maradt. A „múlt idejű feltételes módú” igealakok esetében is az is beférkőzése a legelfogadhatóbb: hoztam is volna, ha lenne nekem – ez nekem elég természetesnek hangzik. Ha pedig már az is megjelenhet a klitikum előtt, akkor nyitva az út az -e szócska előtt is.
@kisbuddha: Miközben két perccel korábban pont ugyanúgy kijavítottad, hogy "helyesen ... »meg nem nevező«".
És miközben te pedig bátran megmondod, hogy egy másik ember családjában mi a normális, és mi nem...
De szuper, hogy "normális emberi közegbe" csöppentem!... :-/
(Ha velem van a baj, mert nem értettem az öniróniát, akkor elnézést.)
@szigetva: De igen, az is egy lehetőség.
@kisbuddha: Az nem opció, hogy vannak dolgok, amiket így is, meg úgy is lehet mondani? Merthogy van, aki így, van, aki meg úgy mondja? Mindenképp úgy van, hogy te tudod jól, és a másik meg rosszul?
@Sultanus Constantinus: Ha a családban kijavítnak érte, akkor ott az embrekkel baj van. Normális emberi közegben ilyet nem szoktak tenni :)
Helyesen: "Egy magát meg nem nevező olvasónk...", hibás: "Egy magát nem megnevező olvasónk...". (Helyes: megnevezem - nem nevezem meg; hibás: megnevezem - nem megnevezem). Még ha meg is fogtok kövezni érte :)
@Fejes László (nyest.hu): Ja elnézést, ez névszó+létige.
Viccelődésre még egy gyakori példa: "el-e mentél-e volna-e?" Nem ok nélkül született...
@lcsaszar: „Ha a fenti logika szerint” Pontosan mi is lenne az a fenti logika?
Ha a fenti logika szerint képezzük a múlt idejú feltételes mondatot: "Helyes-e volna?", azért mégis kicsit furcsán hangzik az ilyen kérdés analóg múlt időbe ültetése: "Helyes-e?" > "Helyes-e volt?". Nekem szimpatikusabb a "helyes volt-e?", "helyes volna-e?".
A nyelvi bizonytalansággal szoktak is viccelődni az ehhez hasonló szerkezetekkel: "Helyes-e volt-e?"
Ez nagyon érdekes, az ilyesmivel én is bajban vagyok: a spontán beszédben sokszor kicsúsznak olyanok a számon, hogy pl. "Nem csináltam meg volna" (és persze a családban mindig kijavítanak, hogy ez úgy helyes, hogy "Nem csináltam volna meg"...)