Jelnyelvjárások
A magyar siketek nem egyformán jelelnek, mégis megértik egymást! Ugyanarra a jelentésre néha párhuzamosan több forma is kialakult, mivel a jelnyelvnek több változata létezik (földrajzi terület, életkor, műveltség szerint). Kevés olyan jel van, amit az országban mindenütt egyformán használnak, de van átjárhatóság az egyes változatok között.
Mindenkinek van személyes tapasztalata arról, hogy az ország különböző területein kicsit másképp beszélnek az emberek. Hasonló a helyzet az idősebb és fiatalabb generáció közötti, főleg szóhasználati eltérésekkel – az „öregek” nem értik a szlenget. De a nyelvben ez nem „hiba”, hanem a normál működés velejárója: a beszélők maguk formálják, gazdagítják, maguk számára „méretre szabják” saját kommunikációs kódjukat. A nyelv ettől a változatosságtól gazdagabb, sokszínűbb lesz, és ez magában rejti a változásokat is. Minél többen használnak egy nyelvet, és minél nagyobb az eltérés a beszélőközösség összetételében, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az adott nyelvnek több, különböző nyelvváltozata él párhuzamosan egymás mellett. Ezek a beszélők rétegzettségének megfelelően szűkebb földrajzi területekhez, vagy életkori csoportokhoz, műveltségi körökhöz, vagy éppen szakmákhoz köthetők. Többnyire a kölcsönös érthetőség mint kritérium dönti el, hogy két beszélőközösség azonos nyelv két változatát vagy két külön nyelvet használ-e. Sokszor azonban nehéz meghatározni, hogy mi számít nyelvjárásnak, illetve önálló nyelvnek, hiszen olykor egészen extrém különbségeket tapasztalhatunk két nyelvjárás között (például a kiejtésben teljesen eltérő kínai nyelvváltozatokat csak az írás köti össze), míg máskor két – nyelvtanban és szókészletben is – erősen hasonló nyelvváltozatot önálló nyelvként definiálnak annak használói (például a holland és egyes német nyelvjárások között minimális a különbség). A puszta nyelvi tényeket tehát gyakran felülírják a politikai szempontok.
A magyar jelnyelvnek is több változata létezik, ezekről azonban a mai napig nem készült teljes körű elemzés. Azért a szájhagyomány és az egyéni tapasztalatok mellett vannak dokumentált gyűjtések is, ezek közül van olyan is, amely nyilvánosan is hozzáférhető. A regionális változatokat alapvetően a siketeket oktató intézményekkel lehet összefüggésbe hozni. Ennek elsődlegesen az az oka, hogy ezekben az iskolákban meglehetősen zárt közösségek alakultak, alakulnak ki. Amikor egy gyerek 6 éves kora körül bekerül az iskolai tagozatra (esetleg ugyanide már korábban, az óvodába érkezik), azonnal belecsöppen egy jelelő gyerekközösségbe, ahol rövid időn belül maga is átveszi a többiektől a jelek használatát – akkor is, ha a családjában senki sem használta a jelnyelvet. A jelelő családokból érkező gyerekek valamelyest centrálisabb szerepet töltenek be, hiszen egyfajta mintaadókká válnak. Az iskolában, jellemzően bentlakásos formában eltöltött évtized olyannyira meghatározó, hogy a felnőtt siketek identitásának fontos eleme, ki hová járt iskolába, sőt egymást is aszerint „tartják egymást nyilván”, bemutatkozáskor a név után ez a következő információ, amit mindenképpen megosztanak magukról. Ennek akkor is kiemelt jelentősége van, ha azóta már az ország másik részébe költöztek, más nyelvváltozatot használó siketek között élnek, sőt akár épp élettársukkal már egy sajátos „keverék” jelnyelven érintkeznek egymással.
Tehát talán nem alaptalan az a feltétezés, hogy a magyar jelnyelvnek a hét siketiskola szerint hét regionális változata biztosan él egymás mellett. A határok élessége, esetleges további alváltozatok léte még ugyan kérdéses, például azokon a területeken, ahol két vagy több iskola vonzáskörzete összeér. Ilyen terület például Veszprém környéke, mivel az ott élő siketek egy része Kaposvárra, más része Sopronba járt iskolába, kisebb számban pedig máshonnan odatelepült személyek is a szűkebb helyi közösség részévé váltak. Az életkori és műveltségbeli különbségekről is egyelőre csak kevés adattal rendelkezünk. Két éve zajlott egy kísérleti jellegű jelgyűjtési munka, amelynek során 1000 kifejezésre (jelentéses egységre) 7 régióból összesen 8736 jelet sikerült összegyűjteni. Ám ha az egyezéseket is figyelembe vesszük, a tényleges állomány ennél jóval kisebb, ám az ilyesfajta gyűjtéseknek az egyik célja éppen az, hogy kiderüljön, mely kifejezések különböznek, és melyek egyeznek meg – most például konkrétan a magyar jelnyelv tekintetében Magyarország különböző területein.
Vannak jelek, amelyek elterjedtsége szélesebb, akár mind a hét területre kiterjed (pl. TANÍT, BEVÁSÁROL stb.).
A cikkben szereplő fotókat a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány megbízásából a Hallatlan Közhasznú Alapítvány által rögzített videófelvételekből a szerző készítette. A felvételek a TÁMOP 5 4.5. pályázat keretében végzett regionális jelgyűjtés anyagához kapcsolódnak.
Ugyanakkor vannak egészen sajátos, csak egy-egy szűkebb térségre jellemző formák is – talán egészen meglepő módon ebbe az utóbbi körbe tartoznak a rokonsági kifejezések, színnevek, napok nevei. A PIROS szín egyik változata egészen sok régióban azonos, bár bizonyos területeken akadnak eltérések, részben az árnyalatok megkülönböztetése miatt. A leggyakoribb formát ’bordó’ jelentésben használják Sopronban, illetve ’vörös’ jelentésben használják Szegeden, miközben mindkét helyen önálló jel létezik a ’piros’ jelentésre; Egerben viszont két egyenrangú alak használatos egymás mellett ugyanarra a színre.
Azonban a MÁJUS hónapra 6 különféle jel él párhuzamosan egymás mellett az országban.
Bizonyos jelek esetében azonban jelentés-összevonást figyelhetünk meg, azaz ugyanaz a kézmozdulat több különböző (s nem is feltétlenül rokon) jelentést hordoz – pl. BIZTOSÍTÁS / GARANCIA / KAMAT –, ilyen kifejezések esetében, folyamatos jelelés során, a szövegkörnyezeten túl a szájrólolvasási kép nélkülözhetetlen elem az értelmezésben. Ezt a jelet ’kamat’ jelentésben csak néhány régióban használják, erre a jelentésre több más, önálló forma is létezik. Hasonlóképpen a PROTEKCIÓ szélesebb körben használt változata több más jelentést is hordoz (’disznó’, ’pech’), ugyanakkor kialakult két más mozzanatot megragadó forma is, az egyik a cinkos kacsintásra, a másik a lefizetésre mint az előnyszerzés sajátos módszerére utal.
Léteznek olyan kifejezések is, amelyekre többféle jelet is sikerült felgyűjteni, ezek nem teljesen azonos értelműek, mivel használatuk a szövegkörnyezettől függ, finomabb jelentéskülönbségeket fedezhetünk fel közöttük. Ide sorolható például a több régióban is megtalálható kapcsolat-jelcsalád, ezek közt van, amelyik a személyes kapcsolatra vonatkozik, illetve általánosabb értelmű, tárggyal vagy elvont fogalommal való összekapcsolódásra utal. Ezekhez még hozzávehetjük a TARTOZIK (valahová/valakihez), illetve a társ jeleket is, mivel ezek együttesen alkotnak egy kiterjedt jelentésmezőt.
Hasonlóképpen a MEGBESZÉLÉS alakváltozatainál az a döntő, hogy két ember vagy több vesz részt benne, és hivatalos vagy kötetlen formájú társalgásról van-e szó.
Egy-egy területen belül is léteznek egymás mellett élő jelváltozatok, ezeknek több típusa létezik, többféle megoszlást mutatnak. Vannak szűkebb jelentést hordozó elemcsaládok – ilyen például a kukorica, ami lehet élő vagy főtt („ehető”), illetve száraz, morzsolt („morzsolható”).
Sok régión belül rajzolódott ki hasonló szóképzési logika, amikor a mozgási komponens vagy a kézforma módosulása jelentésmódosulást fejez ki. Kaposváron a MÉH és a MÉZ jelek a mozgási komponens többszöri, illetve egyszeri kivitelezésében térnek el egymástól. Hasonlóan az összes régióban azonos MEGVÉD jel egyszeri mozgást tartalmaz, és azonos fázisú szimmetrikus kétkezes jelként működik; ezzel szemben a VÉDEKEZIK jelben a mozgás ismétlődik, és váltakozó fázisúra változik. Debrecenben az ESTE és az ÉJSZAKA csak a kézformákban különbözik. Ezekben az esetekben tehát a közösség bizonyos formai különbségeket a szókészletben eltérő jelentésekhez társít, ezek így rögzülnek és terjednek tovább, azaz ilyen módon válnak konvencionális jelekké.
A jelek formai különbségének ez a fajta konvencionalizálódása a kifejezetten képszerűnek tekinthető jeleknél is működik. Hiába azonos az ívelt forma felidézése a kifli, banán, uborka esetében, mindegyiknek a jele kicsit más, ezáltal különülnek el a jelentések. Ezek a megoldásfajták azért fontosak, mert láthatóan a jelnyelvhasználóknak is megvan a természetes igénye arra, hogy a jelentéseket minél finomabban el tudják különíteni – bár ez a régiókon már nem feltétlenül ível át, inkább az jellemző, hogy mindenütt van rá „külön megoldás kicsiben”.
A jelnyelvi szókészlet (azaz a jelkészlet) esetében mindig kulcskérdés, hogy milyen mértékben tekinthető motiváltnak egy bizonyos jel, mennyire erős a kapcsolat a jel formája és annak jelentése (a konkrét entitás vagy tevékenység között). A motivált jelek egyik nagy csoportját az ikonikus jelek adják – pl. az ESZIK/ÉTEL jel úgy néz ki, hogy a szánkhoz emeljük a kezünket, és az evést imitáljuk. Azonban a motiváltság nemcsak képszerűségből fakadhat, hanem – bármennyire is meglepő – egy jelnyelv és egy hangzó nyelv közötti érintkezésből is! Ezekben az esetekben a jelnyelvi jel a hangzó nyelvi szó kezdőbetűjéből alakul ki: vagy a daktil ábécé megfelelő eleme vagy a fonomimikai ábécé adott eleme válik az adott jel kézformájává –, azonban ezek egyike sem azonos a lebetűzéssel! Ezeket a jeleket inicializált („kezdőbetűre épülő”) jeleknek hívják, és a hangzó nyelvekben fellelhető idegen szavakhoz hasonlóan kicsit „kilógnak” a szókészletből.
Az egyik esetben a magyar szó kezdőbetűjének daktil alakja az adott jel egyik legfőbb szerkezeti komponensévé válik. Ezáltal a kézforma tehát egybe fog esni az adott betű formájával, miközben a többi építőelem (artikulációs hely, mozgás, orientáció) is megtalálható a szerkezetben, a képződmény ezáltal tehát hasonló szerkezetű lesz, mint egy hagyományos jelnyelvi jel. Erre példa VÁC város mindhárom jele (amelyek a „v” betű jelét fedezhetjük fel, csak éppen behajtott ujjakkal láthatjuk), illetve az ARANY kaposvári és soproni formái (amikor az aktív kéz az „a” daktil elemet használja).
A másik esetben egy fonomimikai elem válik a jel központi formai elemévé, a magyar szó hangsorának kezdőelemét felhasználva. Mivel a fonomimikai ábécé tagjai többnyire egy-egy hang kiejtését idézik fel, jellemzően az arc környékén jönnek létre. Azoknak az inicializált jeleknek az esetében, amikor egy fonomimikai elem kerül bele a jelbe, az már nem pusztán a kézformát határozza meg, hanem a jel a mozgási komponensét, illetve az artikulációs helyét is az adott fonomimikai elemtől örökli. (A fonomimikai jelekben csak minimális mértékű mozgással tapasztalhatunk, sokszor nincs is bennünk valódi mozgási komponens, a kéz „csak megérkezik” a megfelelő helyre az arc környékén.) A jelelők ilyen módon lényegében egy fonomimika szimbólumhoz rendelnek hozzá egy jelentést, s emelik be ezáltal a lexikonba.
Az fonomimikai elemet tartalmazó inicializált jelek körében jellemző alcsoportot képeznek az újabban elterjedt növények nevei; ilyen például BROKKOLI, PADLIZSÁN. Külön érdekes a BÜKK fafaj jelnyelvi megnevezése, mert egymást követően két fonomimikai komponens tartalmaz, a „b”-t és a „k”-t. Itt is igaz azonban, hogy egyes vidékeken ezekre a növénynevekre már alakultak ki hangzó nyelvi hatást nem mutató, inkább ikonikus jellegű jelek is. Ebbe a körbe tartoznak bizonyos idegenszavak is, amelyek talán még kevésbé váltak elterjedtté, használatuk csak egy-egy szűkebb csoportban jellemző, ahol a jelalkotás még nem teremtett hagyományos szerkezetű jelet az adott jelentéshez. Például a REHABILITÁCIÓ budapesti változata például a ’beillesztés’ mozzanatát idézi fel, de emellett több helyen számos hasonló jelalkotási eredménnyel is találkozhatunk. A PADLIZSÁN és a BROKKOLI egyes területeken pusztán a fonomimikai elemet tartalmazza, másutt viszont az alakját felidéző ikonikus jelet kapott, míg megint más régióban két tagból állnak össze ezek a kifejezések: egy fonomimikai kezdőelemből és egy formára utaló második tagból.
Érdekes képet mutat a felgyűjtött anyagban a daktil, illetve fonomimikai elemeknek ez a fajta alkalmazása, beépítése a jelekbe – volt régió, ahol ennek gyakorisága nagyobb mértékű volt (pl. Kaposvár), és volt olyan terület, ahol szinte alig bukkantak fel ilyen megoldások.
Vannak életkor szerinti használati különbségek – például Debrecenben a fiatalabb generáció már nagyon sok budapesti jelet használ, miközben még párhuzamosan élnek az idősebbek által használt hagyományosabb alakok is. Ide sorolható például: TEA, ZÖLD.
Hasonló életkori különbség tekintetében Egerben nagyon „látványos” a különbség a születésnap jel esetében. A középkorú és idősebb réteg a hagyományos szóösszetételként működő, széles körben elterjedt változatot használja (SZÜLETIK + NAP), bár ez utóbbi összetételben a második, ’nap’ jelentésű elem mutat területi eltéréseket. A másik forma viszont a gyerekek és a fiatalok jele, és egyértelműen a tortán lévő gyertyákra utal.
Az egyes területek közötti átjárhatóság egyre erősödik a közösségek mobilizálódásával, a gyakoribb találkozások révén. Hasonlóképpen a fiatalabb generáció saját jelalkotásának eredménye is kiszoríthat korábbi, hagyományos kifejezéseket. Az is megfigyelhető, hogy egyre nagyobb számú jel kerül be más jelnyelvekből, illetve a nemzetközi jelnyelvből a magyar siketek jelhasználatába – ez utóbbi tendencia elsősorban az újkeletű dolgok nevénél figyelhető meg. Ezek a természetes nyelvi változás velejárói, és ezek révén alakul ki a nyelvi gazdagság is.
@El Vaquero: Nem egészen értem mire gondolsz. Miért különbözne a jelnyelv viselkedése a hangzó nyelvekétől? Egyébiránt első blikkre nagyon úgy tűnik, hogy a jelnyelveknél sokkal több esély van újabb és újabb változatok (nyelvjárások) megjelenésére, mint az egységesülésre, mert a használóik viszonylag kis számú csoportokat alkotnak, földrajzilag nem egységes tömbben, így viszonylag kevés köztük a kommunikáció, s korlátozottabban, kisebb hatókörrel érvényesülnek olyan hatások, amik az egységesülés felé terelnék a nyelvet. Azaz pl. nincs állandó és nagy területet, sok embert lefedő jelnyelvi média vagy oktatás (mint a cikkből is kiderül az iskoláknak van egységesítő hatása, de csak a vonzáskörzetükben). Pont az a helyzet, ami a hangzó nyelveknél is kedvez a széttartó nyelvi áltozásoknak (nagy területen viszonylag kevés ember elszórva, kis csoportokban érintkezve egymással, sokakhoz eljutó egységes média/oktatás nélkül).
Csodálkozom, hogy jelnyelvből nem hoztak még létre egy univerzális, sztenderd nyelvet. Nem jelnyelveknél magyarázzák kultúrával, identitással, országhatárokkal. Jelnyelvnél ezek mind kevésbé játszanak bele. Ott nyugodtan lehetne egy sztenderd, amit halló és nem halló emberek is jobban használhatnának.