Hol az alany? – nem hagyjuk békén az angol felszólító mondatot
Hol az alany az angol felszólító mondatokban? Királyok, királynők és torták.
A minap esett szó arról, van-e az angol felszólító mondatokban alany, s ha igen, micsoda. Nézzük, le tud-e húzni a nyest erről a rókáról még egy(két) bőrt. Az angol kijelentő mondatok – olvashattuk – többnyire alannyal kezdődnek, az ige ezt követi. Ezzel szemben a felszólító mondatokban az alany „kiejtetlen maradhat”. Itt az ige áll a mondat elején. Mai első példáink: Come here. Eat your carrot.
(Forrás: NY - http://nyphotographic.com/ Creative Commons 3 - CC BY-SA 3.0 /http://www.picserver.org/)
Most akkor van ezekben alany vagy nincs? A „kiejtetlen maradhat” fogalmazás azt sugallja, hogy van, csak valahogy rejtve. Szoktunk (szoktunk még?) magyarórán is mondani olyasmit, hogy „rejtett alany”; ilyenkor persze általában nem felszólító mondatokkal szemléltetünk. A Jön mondat alanya eszerint rejtett: valami ő-féleség. A Jöttök mondaté a ti. Ha úgy hozza a szükség, ki is ejthetjük: Ő jön. Ti jöttök. Mindez persze éppenséggel a felszólító mondatoknál sincs másként: Ő jöjjön! Ti gyertek!
Felszólító mondaton itt most csak a 2. személyt – azaz 2. személyű – felszólító mondatokat értjük. (Ez egyes- és többesszám egyaránt lehet; itt csak az előbbiekkel foglalkozunk, mert gyanítható, hogy a többesszámúak sem viselkednek másként. Ha az Olvasó tud ilyenről, kérjük, írja meg). Megkíméljük tehát az olvasót az afféle okoskodásoktól, mint hogy felszólító mondatok-e a következők (angol megfelelőiket – melyek többen vannak ennél – a leíró nyelvtan mindenesetre nem a felszólító mondatok között tartja számon):
(i) Jöjjön ő is! > She should come too
(ii) Jöjjek én is? > Should/Shall/Do I come too?
(iii) Azt akarta, hogy gyere > She wanted you to come
(iv) Azt akarta, hogy jöjjek > She wanted me to come
Ezek nem a 2. személyhez szólnak, tehát szigorúan véve nem szólítanak, nem is szólíthatnak fel – mint az (i) és a (ii); továbbá kérdő alakúak – mint a (ii); és nem főmondatúak – mint a (iii) és a (iv).
Minderről hallgatunk tehát (bár korábban volt ilyesmiről szó). Csak az olyan egyszerű mondatokat vizsgáljuk, mint a fenti Come here vagy az Eat your carrot, és megpróbáljuk magunkat meggyőzni, hogy igenis van bennük alany.
Legegyszerűbben – talán túl egyszerűen – azzal érvelhetünk, hogy itt valamiféle „odaértett” alanyról van szó: mindenki érzi, hogy ezeknek a címzettje a 2. személy, azaz a beszélgetőtárs, vagyis itt voltaképp egy you alany rejlik. Ahogy pedig a magyar rejtett alany, ugyanúgy meg is jelenhet:
You come here! > Gyere ide!
Don’t you come here! > Ne gyere ide!
(Ezt az alanyt nem mindig könnyű megkülönböztetni a megszólításként funkcionáló – vocative – elemtől: Come here, George!).
Rendben. De valóban van-e akkor is mondattani alany, amikor nincs (jelen)? Vagy ezt csak úgy „levesszük” a szituációból?
Valami kézzelfoghatóbb nem akadna? Hívjuk segítségül a jól ismert ugye-utókérdést. Hogyan jön létre? A mondat, amelyre megerősítést várunk, állító és tagadó is lehet, a szerkezet hasonló lesz:
The weather was bad, wasn’t IT? > Rossz volt az idő, ugye/nem?
The weather wasn’t bad, was IT? > Nem volt rossz az idő, ugye?
The king will come, won’t HE? > Jön a király, ugye/nem?’
The king won’t come, will HE? > Nem jön a király, ugye?
Az ugye-utókérdést (leggyakrabban, akár a fenti esetben) tehát a segédige fordított polaritású (+ ill.–) alakjából (esetünkben: won’t/will), valamint az alany névmási alakjából (itt: HE) jön létre. Az eredeti alany mellesleg nem maradhat meg: névmásodnia kell. A lehetetlen mondatot áthúztuk: The king will come, won’t the king.
Ha (állító) mondatunkban nincs segédige, az utókérdésben a do segédige jelenik meg. (A tagadásban persze már eleve a do szerepel.)
The king came, didn’t HE? > Jött a király, ugye?
The weather soon improved, didn’t IT? > Hamar javult az idő, ugye/nem?
Mármost: mi történik a felszólító mondatok ugye-utókérdéseiben?
Come some other time, can YOU? > Gyere máskor, jó?
Shut up, will YOU? > Hallgass már el, légy szíves!
Go and see them, can’t YOU? > Menj, nézd meg őket, jó?
(Segédigéből – mint látjuk – több is szóba jöhet.) A lényeg az, hogy ilyenkor az utókérdésben a you szerepel: megnyugodhatunk tehát, hogy a mondatban eleve volt valamiféle „rejtett” alany, s most ez jelenik meg. Ez már azért több, mint afféle intuícióra alapozott érvelés: elvégre itt kemény mondattani tényekről van szó.
Nézzük most egy igazán ütős igazolását tételünknek, mely szerint a felszólító mondatnak nem csupán lehet, de nyelvtani értelemben mindig ott is van az alanya. Igaz, ehhez két kerülőt is kell tennünk.
Először: az angol -self ‘maga’ szavaknak mindig kell, hogy legyen egy úgynevezett antecedense – olyan névszói kifejezés, amely bizonyos feltételeknek megfelel. Nyilván nem jó a
Ann saw himself in the mirror > Ann látta magáthímnemű vkit [t.i. önmagát] a tükörben’;
ugyanígy (és hasonló okból) lehetetlen a
They saw herself in the mirror > ‘Látták magát [t.i. önmagát] a tükörben’.
A -self-nek ugyanis az előzménnyel számban és nemben ugyanis egyeznie kell: They saw themselves…
De miért hibás a
The queen thinks that the king saw herself
mondat? Azért, mert nemcsak a the king, de a the queen sem lehet a herself antecedense (előzménye). Hogy a the king miért, az világos. A the queen pedig azért, mert (noha szám és nem dolgában megfelel), nem ugyanabban a tagmondatban van: The queen thinks [tárgyi mellékmthat the king…]. Leszögezhetjük: egy -self elemnek ugyanazon a tagmondaton belül kell, hogy megfelelő antecedense legyen.
Másodszor: nézzük például az eat igét. Az evés két entitást feltételez: aki/ami és akit/amit esznek; nélkülük nincs evés. Ezek az eat úgynevezett argumentumai. Az egyiket a tárgy, a másikat az alany fogja kifejezni: az eat mellett lehet tehát tárgy és alany. Nem van mellette tárgy, csak lehet: hisz az evés olyankor is evés, az eat olyankor is tárgyas, ha nincs éppen tárgya. (A go például ezzel szemben nem tárgyas, mert nem enged tárgyat, csak alanyt.) Hasznos magyarázattal igazít el az ilyesmiben az immár könnyen hozzáférhető magyar mondattan.
Ha tehát azt mondjuk:
The King ate the cake
akkor mindkét argumentum – az eat megengedte mindkét elem – jelen van. Ott, hogy
The King ate ___
csak az egyik argumentum (a cselekvő) van jelen.
Ott, hogy
___ Eat the cake!
csak a másik argumentum (az étel) szerepel. Mindkettő kihagyható:
___ Eat___!
Azt azonban nem állítjuk, hogy ilyenkor a fenti The King ate mondatban valóban van is tárgy. Miért bizonykodunk akkor, hogy alany viszont van benne? Ne csak bizonykodjunk, bizonyítsunk végre! Nézzük a
The King ate the cake by itself ‘A Király magában [pl. pezsgő nélkül] ette a tortát’
mondatot. Az itself itt rendben van, hisz antecedense (the cake) egy élettelen, egyesszámú kifejezés, egyazon tagmondatban.
És a
The King ate the cake by himself
mondat?
Ennek magyar fordítása ugyanaz: ‘A Király magában [pl. az ünneplők nélkül] ette a tortát’. (Vegyük észre, hogy a két mondat fordítása ugyanaz – A Király magában ette a tortát – kétértelmű. Szeretik is a nyelvészek az ilyen kétértelműségeket, mert mindig valami turpisságra mutatnak rá – ebbe az irányba azonban most nem megyünk el.) Nos, ez a mondat is rendben van: a himself antecedense (the King) élettelen, egyesszámú kifejezés, egyazon tagmondatban.
És melyik a jó az alábbi két felszólító mondat közül?
__ Eat __by itself!
__ Eat __ by yourself!
Nyilván az, amelyikben a -self elem megfelelő antecedenst talál. És az a rossz, amelyikben a -self-nek nincs antecedense: ez az Eat by itself! Az Eat by yourself! viszont helyes mondat, mivel ebben a -self-nek akad antecedense: az alany tudniillik. Van tehát benne alany – és nincs is annyira rejtve, hogy a -self ne találná meg.
QED.
U.I. Arról a furcsaságról, hogy az egyesszámú Ő jöjjön! és a többesszámú Ti gyertek! mondatnak más az igéje, holott ugyanarról a cselekedetről van szó, talán szó lesz egy másik alkalommal.
Irodalom
Mark Newson et al. Basic English Syntax with Exercises. HEFOP, Budapest, http://mek.oszk.hu/05400/05476/05476.pdf
@lap: Én kifejezetten a felszólító mondatok utókérdéseiről beszéltem, hiszen ott van eltérés a segédigék között. Ezek a mondatok pedig nem felszólítók.
Másfelől ezek a mondatok azok, amelyek a legkevésbé mondanak valamit: hiszen ezekben pont arról van szó, hogy az alany helye szemantikailag kitöltetlen, és egy „default alany” jelenik meg helyettük – ehhez semmiképpen sem kell egyeztetés.
@Fejes László (nyest.hu):
Talán még egy apróságot megéri elővenni az utókérdés bizonyító vagy nem-bizonyító ereje kérdésében.
A nem-argumentum (expletívum) alanyok szépen mutatják, hogy nem (csupán) referenciális egyezésről van szó, hisz az itt fel sem merül.
A
There was a doctor present, wasn’t *there*
illetve
It was hot in the morning, wasn’t *it*
utókérdéses mondatokat - amelyek esetében amellett is könnyebb érvelni, hogy anya-mondatukkal egybetartoznak - bizonyára meggyőzőbbnek tekinted.
@lap: Nem igazán derül ki számomra a hozzászólásodból, hogy akkor most egyetértesz-e a megállapításommal, vagy sem. Mindenesetre még egyszer: azt senki nem vitatja, hogy szemantikailag második személyű az alany az ilyen mondatokban. Ebből következik, hogy később értelemszerűen olyan mondat kapcsolódhat hozzá az általad mutatott példákhoz hasonlóan, melyben az alany második személyű. Viszont ezek semmit nem mondanak arról, hogy szintaktikailag jelen van-e az alany a felszólító mondatban.
Tegyük hozzá: erősen modellfüggő, hogy hogyan definiáljuk pl. az alanyt. Sőt, már egyáltalán az, hogy felvetjük, hogy ott van valahol a mondatban, ami szegmentumként nincs jelen, csak olyan modellben vethető fel, amely szerint a mondatnak van olyan szerkezete is, mely nem csak a felszínen elhatárolható elemeket tartalmazza. Ugyanakkor nem csak ilyen mondattani keretekben dolgozhatunk. Lehet olyan elméletünk is, ami azt mondja, hogy az „Olvas” és az „Ő olvas” két különböző mondat, ami semmit nem mond a másik szerkezetéről. Magyarul ez a kérdés inkább szól az általunk alkalmazott elméletről, mint magáról a nyelvről.
@Fejes László (nyest.hu):
(a) Az utókérdés valóban lazán kapcsolódik a mondathoz, az sem biztos, hogy ugyanazon mondat része. Bár hogy az-e avagy sem, azt épp ilyen -- gyengébb-erősebb, néha ellentmondó -- érvekkel szoktuk bizonyítani próbálni). Ha persze van szintaxis a mondat fölött is (és ebben sem ért egyet mindenki, de az ana- és katafora-viszonyok erre utalnak), akkor lehet, hogy ez mindegy is.
De a (1) Steve went to Malta (2) Did he? (két személy szájából) vagy a (3) Steve went to Malta (4) Or did he? (egyetlen beszélő szájából) mondatpárok ugyanúgy megmutatnak valamit a *Steve* és a *he* legalábbis koreferenciális voltából, mint az utókérdéses (5) Steve went to Malta, didn't he? mondat (vagy mondatok).
Egy olyan pár, mint a (6) I don't like it (7) Do *you*? (nyilvánvalóan egy ember szájából) nem utókérdés. Ám hogy egy mondat-e, az szerintem nem megmondható, hisz ez (az utókérdés-ügy pedig még inkább) a pragmatika, a megnyilatkozások, a performancia területéhez tartozik. (6)-(7) lehet egy megnyilatkozás, és lehet kettő. Hogy persze hány (töredék)másodperc szünetnek kell eltelnie közöttük, hogy már kettőnek tekintsük, arra nem szeretnék válaszolni. Amellett is bizonyára lehet érvelni, hogy a kompetencia -- szemben a performanciával (ismét csak ha léteznek ilyenek) – nem ismer olyat, hogy utókérdés.
A válaszként adott (8) Yes, it was, wasn’t it? utókérdéses mondat (nem-anyanyelvi intuícióm szerint) egy prozódiai egység, szünet nélkül; feltehetően egyetlen megnyilatkozás tehát. Következik-e ebből, hogy egyetlen mondat? (Már ha van ilyen mondat, lásd fentebb…) És ebből következik-e, hogy egyetlen mondat, vagy épp fordítva?
A múltkor kiderült a Nyesten, hogy a *let's* és a *let us* bizony (lehet) nagyon más. A következő két mondatnak az alanyai (amelyek ugye nem látszanak, tehát valami ravaszsággal kell azokat -- egyben eltérő voltukat - kimutatnunk) szintén mások:
(9) Let's go out tonight, shall we? 'menjünk'
(10) Let us go out tonight, will you? ('engedj bennünket...')
A cikk érvelése szerint a (9) mondat alanya a *we*, a (10) mondaté a *you*.
Persze szigorú értelemben ismét nem erről, csak referenciális azonosságról van szó - arról azonban beszélhetünk. Ettől „keményebb” a harmadik érv.
(b) A cikkbéli "bizonyítás" a lájtostól (a diszpreferált, jelentés-alapútól) halad előre, egészen a *self*-ig. (Ez utóbbi is alighanem elméletfüggő, hisz bizonyosan akad, aki a *self*-kifejezésekkel történő érvelésen is kacag.)
(c) Az írás a nyelvészetben használható érvelés-féleségek három szintjét kívánta megmutatni, eközben (szükséges háttérként) pár fogalommal megismertetni. A három érvelésből -- mint ki is derül -- csak az utolsó "igazán ütős". Viszont ami kevés kézzelfogható kapaszkodót (a jelentés-alapúnál konkrétabbat) találunk, véleményem szerint ilyen pedagógiai célokra mindenképp használjuk ki.
@Fejes László (nyest.hu): El Cabezudo mostan jól vakerol, mert épp ezt akartam írni. Az utókérdés csak lazán kapcsolódik a mondathoz, nem bizonyíték semmire.
„ A lényeg az, hogy ilyenkor az utókérdésben a you szerepel: megnyugodhatunk tehát, hogy a mondatban eleve volt valamiféle „rejtett” alany, s most ez jelenik meg.”
Ez azért harmatgyenge érvecske. Éppen az, hogy a segédige nemhogy nem felszólító (nem is lehetne), sőt szabadon változtatható, azt mutatja, hogy az ’ugye?’ mondat grammatikailag független az előzménytől, csak szemantikailag kapcsolódik hozzá. Ha pedig így van, akkor arról sem mond semmit, hogy van-e alanya a megelőző mondatnak.
@Törzsmókus: Kösz, jav.
van egy hibás link a cikkben, az URL helyesen:
www.nyest.hu/hirek/az-ero-legyen-veled