Kell ez nekünk? 2.

Milyen egy gyakorlóiskola – belülről?

Nemrégiben foglalkoztunk azzal, hogy miben különbözik egy gyakorlóiskola egy „normál” iskolától. Ezúttal pedig megszólaltatjuk a főszereplőket: a diákokat, a tanárjelölteket és a tanárokat. Kiderül, milyen ma gyakorlóiskolában dolgozni...

nyest.hu | 2012. október 17.

Az elmúlt szűk egy év során intenzív viták kereszttüzébe kerültek a gyakorlóiskolák. A tanárképzést folytató egyetemek által fenntartott, kiemelt, sokszor elitnek tartott intézmények jövője manapság bizonytalanabb, mint valaha. A finanszírozási problémák mellett elvi kérdések is újból előtérbe kerültek: szükség van-e egyáltalán ezekre az iskolákra? Nemrégiben annak jártunk utána, hogy milyen különleges feladatokat kell ellátniuk ezeknek az intézményeknek. A folytatásban pedig bemerészkedtünk egy gyakorlóiskola falai közé, hogy ott az ügyek főbb szereplőit: a diákokat, a tanárokat és a tanárjelölteket is megkérdezzük arról, hogy mit gondolnak saját munkájukról, és hogyan látják jelenlegi helyzetüket.

Diákszemmel...

Két diákkal beszélgettünk volt iskolájukról, ami történetesen egy gyakorlóiskola volt. Egyikük 2008-ban (tehát négy évvel ezelőtt), másikuk pedig idén, 2012-ben érettségizett.

Elsőként arra voltunk kíváncsiak, hogy mit jelentett számukra az, hogy gyakorlóiskolába jártak. Milyen előnyei és milyen hátrányai voltak a számukra ennek? Egyikük ambivalens érzéseket fogalmazott meg: „Én szerettem is meg nem is. Jó volt néha, hogy új arcok tanítottak minket, viszont nem kevésszer nagyon gyatrán. A jók viszont gyakran lelkesebbek voltak az igazi tanárunknál, ez nagy pozitívum volt.” – Sok függ tehát attól, hogy a tanárjelölt milyen képességű, illetve, hogy mennyire lelkes. A gyakorlóiskolai diák mindenféle tapasztalatnak ki van téve ebből a szempontból.

Másikuk még egy pedagógiailag pozitív szempontot is említ: „Az első években érdekes volt a kistanárokkal dolgozni, mert fontosnak éreztük magunkat, hogy részt vehetünk az »oktatásukban«”. Persze ő is megemlítette a folyamat árnyoldalát: „Később kicsit elkeserítő látni, hogy bár tavasszal és ősszel is rajzanak a jelöltek, az ember csak hébe-hóba botlik bele egy-egy jóba”. Persze minden rosszban van valami jó: „De a rossz kistanároknak megvan az az előnye, hogy az ember utána nagyon tud örülni a saját tanárainak” – teszi hozzá kissé ironikusan.

A volt diákokkal megfogalmaztattuk, hogy ők hogyan látják, hogy miben tér el egy gyakorlóiskola egy sima iskolától. „Évente kétszer árasztják el az iskolát a kistanárok. Ilyenkor sok óra kicsit lazább, nincs annyi elvárás, mint ha a vezetőtanárok tartanák az órákat” – mondja az idén érettségizett diák. És ezzel együtt rámutat egy, a gyakorlóiskolákkal kapcsolatos fontos problémára is: „A gyakorlóiskolás diákoknak elvileg reprezentálniuk kéne egy átlagos iskolai közösséget, de ez persze nem így van. Egyrészt a legtöbb órán benn ül a vezetőtanár, ami nagyon megkönnyíti a fegyelmezést (így ezzel a tényezővel gyakorlatilag nem is nagyon kell foglalkozni), másrészt a diákok hozzáedződtek a gyakorlóiskolás léthez, tudják, hogy »csak« két hetet kell kibírni az adott tanárral, ezért nem éri meg a kikészítésébe energiát feccölni”. – Legyünk erősek, igen, ez is egy szempont...

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy miben nyilvánul meg az egyetem, jelen esetben az ELTE közelsége, illetve hogy milyen előnyei/hátrányai lehetnek ennek. A 2008-ban érettségizett diák azt mondja, ő iskolás korában ebből semmit sem érzett, és nem is tudott róla sokat. Az csak utólag derült ki számára, hogy az „ELTE gyakorlóiskolája” azt jelenti, hogy az egyetem finanszírozza a sulit, így beleszólása van például a személyi kinevezésekbe. „Ennek a hátrányait (a függést) éppen tapasztaljuk” – teszi hozzá keserűen. A fiatalabbik diák messzebbről közelítette meg a kérdést: „Az ELTE és a gyakorlóiskolák közreműködése egy nagyon jó irány is lehetne. De én úgy veszem észre (jelenleg ELTE-sként, volt gyakorlóiskolásként) , hogy a kompromisszumkészség mindkét oldalról hiányzik. Persze a gyakorlóiskolák alárendelt helyzetben vannak, hiszen pénzügyileg teljesen kiszolgáltatottak. Tavaly ki is derült, mennyire”.

Ugródeszka – Nem mindegy, melyiket választjuk?
(Forrás: Wikimedia Commons / Joel Solomon / CC BY 2.0)

A finanszírozással kapcsolatos kérdésünk úgy szólt, mennyire érezték diákként az iskola működésének mindennapjaiban a pénzhiányt. A 2008-ban végzett diák nem észlelt semmi ilyesmit, az idén elsőéves, volt gyakorlóiskolás diák viszont annál inkább: „A tavalyi évben pénzügyileg drámai helyzet alakult ki, aminek akkor még nem volt hatása az iskola működésére, de természetesen érezhető volt, hiszen a pénzgyűjtési akcióban mindenki igyekezett aktívan részt venni. Mivel a húgom is ebbe az iskolába jár, ezért tudom, hogy ettől a tanévtől a pénzhiány már az órákon is érezhető, néhány csoportbontást meg kellett szüntetni, illetve néhány szerződéses tanártól is meg kellett válnia az iskolának”. Ironikus, de a pénzhiánynak is van pozitív, közösségformáló ereje: „Büszke vagyok arra, hogy része lehettem ennek a közösségnek, akik az iskolájukra akkor se múltként tekintenek, ha az életüknek már egy teljesen más periódusában vannak” – említette utalva arra, hogy az öregdiákok is részt vettek az iskola financiális problémáinak megoldásában.

Végül megkérdeztük a frissen végzetteket, ők íratnák-e majd a gyerekeiket gyakorlóiskolába, illetve, hogy a kistestvérüket járatnák-e oda a szüleik. Egyikük azt mondja, nem az az érdekes, hogy gyakorlóiskola-e egy adott intézmény, hanem az, hogy mennyire jó iskola. Ha egy gyakorlóiskola jó, akkor persze, igen, de nem csak gyakorlóiskola lehet kiváló iskola. Másikuk úgy látja, hogy igen, több esély van a továbbjutásra egy ilyen intézményből, mint máshonnan. Persze ez sem feltétlenül a gyakorlóiskolai berendezkedéssel függ össze.

A tanárjelölt szemével...

Felkerestünk egy tanárjelöltet is, aki a tavalyi tanév folyamán végezte tanítási gyakorlatát egy budapesti gyakorlóiskolában. Első kérdésünk az volt, elégedett volt-e a gyakorlóiskolai munkával, illetve, hogy kapott-e megfelelő támogatást. A megkérdezett friss diplomás magyartanár így emlékszik vissza: „Kifejezetten tartottam a tanítási gyakorlattól, két szemeszteren keresztül halogattam, mire nagy nehezen rászántam magam. Ehhez képest az egyetemi éveim legkellemesebb tapasztalata lett végül az a két hónap, amit az iskolában töltöttem. Ez köszönhető egyrészt annak, hogy az általam kiválasztott gyakorlóiskolába és a szintén általam választott vezetőtanárhoz kerültem. Akinek a támogatását a gyakorlat első lépéseitől az utolsókig (és még a mai napig is) a magaménak tudhattam (tudhatok).” A munka, az együttműködés – ebben az esetben – teljesen pozitívnak mondható.

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy a jelölt korábbi tapasztalataihoz képest milyennek találta a gyakorlóiskolai diákokat. Tényleg mások? Ha igen, miben? – A válasz szintén pozitívnak mondható: „Korábbi tapasztalataimhoz képest a gyakorlóiskolai diákok magasan az elvárt fölött teljesítettek; mind a szociális kompetenciák, mind pedig a tudás és az intelligencia terén”. Ez persze nem minden esetben könnyebbség – derült ki hamarosan: „A legnagyobb kihívást pont emiatt az jelentette, hogy előre át kellett gondolni a lehetséges kérdéseiket, ötleteiket, hozzáfűznivalójukat a még el sem hangozott témákhoz. Abban ugyanis minden alkalommal biztos lehettem, hogy nem hagyják majd szó nélkül (konstruktív hozzászólás nélkül) az elhangzott új információkat, megközelítési módokat”.

Egy hullámhosszon...
(Forrás: Wikimedia Comnmons / Amy Snyder / GNU-FDL 1.2)

A következő kérdés logikusan következett az előzőből: mennyiben mások a gyakorlóiskolai vezetőtanárok, mint a „normál” tanárok. „Elsősorban a saját vezetőtanáromra koncentráltam. Nem véletlenül választottam őt, így minden érdekelt, amit mond vagy csinál. A hospitálások során persze találkoztam másokkal is, és végig világos volt, hogy egy jó gimnáziumban, egy jó pedagógus óráján ülök.” A jó óra azonban nem jelenti azt, hogy tökéletes: „A kritikai észrevételek megvitatására az órák után mindig volt lehetőség, és örültek is neki az tanárok. Egy pillanatra se volt soha olyan érzésem, hogy csak le akarnák tudni ezt a szükséges hülyeséget, és ez a hozzáállás alapvetően motivált engem a gyakorlat teljes időtartama alatt. A saját vezetőtanárom pedig, mindezeken felül, képes volt egy abszolút legitim, hiteles tekintélyszemély pozíciójának betöltésre. Ez pedig számomra nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy komolyan tudjam venni a gyakorlatot”.

Végül – az abszolút pozitív tapasztalatok ellenére is – rákérdeztünk arra, hogy elvben, általánosságban szükség van-e ilyen típusú intézményekre. A válasz az adott esetben cseppet sem volt meglepő: „Egyértelmű a véleményem: igen, szükség van ezekre az intézményekre. Nem tudom elképzelni, hogyan máshogy készülhetne fel egy leendő pedagógus a rá váró alapfeladatokra, ha még ez a másfél két hónap se állna rendelkezésére egy, a »betanítására« képes intézményben, az erre képes oktatókkal. És bár azt magam sem gondolom, hogy a rendelkezésre álló szűk időintervallum teljes körű felkészítésre volna képes – ez mondjuk nem is lehet cél –, de abban biztos vagyok, hogy a vezetőtanár-gyakorlótanár kapcsolat meghatározó a kezdő pedagógus további munkájában”. Tanárjelöltünktől tehát nagyon pozitív képet kaptunk.

És a tanár szemével...

A tanári munkával kapcsolatosan talán az egyik legfontosabb kérdésünk az volt, hogy mennyiben jelent többletfeladatot a vezetőtanárság. Sokan talán irigykedve veszik tudomásul, hogy a vezetőtanároknak órakedvezményük van – heti 22 kötelező óra helyett csupán fele ennyit kell tanítaniuk –, de azt sem szabad elfelejteni, hogy a különleges státusz pluszmunkával is jár. Az egyik fővárosi gyakorlóiskola vezetőtanára kérdésünkre elmondta, hogy természetesen több a feladat: a tanárjelölttel minden óra előtt és után is foglalkozni kell – függetlenül attól, hogy ki tartja az órát (a tanár vagy a jelölt). Ez azt is jelenti – tette hozzá –, hogy tudatosabban, pontosabban kell előre tervezni. A tanárjelölt személyiségétől, tudásától, képességeitől függően nem egy-egy órát vagy témát kell végiggondolni, hanem folyamatosan több utat, több lehetséges módot kell átlátni, és ha szükség van rá, akkor ajánlani. A tanárjelölt munkáját is folyamatosan ellenőrizni kell: az óravázlatokat átnézni, megbeszélni. A saját órák természetesen hasonlóan zajlanak, egy „normál” iskoláéhoz, azzal a különbséggel, hogy figyelni kell a módszertani sokféleségre, hogy a hospitáló jelöltek minél több mindent láthassanak a gyakorlatban – teszi hozzá a megkérdezett vezetőtanár.

Arra a kérdésünkre, hogy miért lehet vonzó karrier egy tanár számára a vezetőtanárság, a megkérdezett pedagógus elsőként azt emelte ki, hogy a munka többféle: nemcsak diákokat kell tanítani, hanem leendő kollégákat is, ez pedig változatosabb, tágabb tevékenységet jelent. Előnye a pályának az is, hogy folyamatos készenlétet, szakmai és módszertani naprakészséget, a módszertani megújulásra való hajlandóságot ösztönzi. Talán sokak számára meglepő lehet, de – ahogy megkérdezett szakértőnk elmondta – a tanárjelöltektől is sokat lehet tanulni: könnyebb úgy lépést tartani a szakmával, hogy az egyetemről frissen kikerülőkkel kerül egy tanár napi kapcsolatba. Ugyanakkor a megkérdezett vezetőtanár úgy érzi, magának a vezetőtanárságnak nincs különösebb presztízse, az inkább a gyakorlóiskoláknak van. Végül pedig ott van a már fentebb említett órakedvezmény is, ami vonzóvá teheti ezt a pályát.

Megújuló erőforrás – vagy szélmalomharc?
(Forrás: Wikimedia Commons / Jamie R Mathlin / CC BY-SA 2.0)

A kulcskérdés persze továbbra is az, miért is van szükség a különleges intézményekre, miért nem elégséges, ha bármely iskolában lehet vezetőtanár segédletével végezni a tanítási gyakorlatot. Erre a gyakorló pedagógus több érvet is említett. Első érve az volt, hogy a jelölt egy olyan intézménybe kerül, amely egészében az ő fogadására és képzésére van berendezkedve. Ennek rengeteg előnye van: a jelölt nem elszigetelt tanáregyéniségeket ismer meg, hanem egy egész tantestületet, egy egész iskolát és annak a működését. Az együttműködés könnyebben, egyszerűbben létrejöhet diák, tanár és tanárjelölt között. Egy gyakorlóiskolában a pedagógusok többsége vezetőtanár, nekik kötelességük nyitott órákat tartani, egy nem vezetőtanár bármikor mondhatja az a jelöltnek, hogy „erre az órára most, kérem, ne üljön be”. Fontos szempont, hogy egy gyakorlóiskolában a jelöltek jelenléte a diákok számára is egy természetes, mindennapi helyzet, nem különleges alkalom.

Persze mindennek megvan a másik oldala is – mondja szakértőnk –: azt lehet mondani, hogy így „laboratóriumi körülményeket” teremtünk, nem a természetes pedagógiai helyzetbe kerül a jelölt. Ez persze igaz, de nem feltétlenül baj: akit bedobnak a mély vízbe, nem biztos, hogy gyorsabban tanul meg úszni, mint ha valakit fokozatosan tanítanak meg rá. Egyébként – teszi hozzá – a gyakorlóiskolában igaz, hogy a diákok átlagos intellektuális képességei jobbak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy nincsen az ilyen iskolákban pedagógiai probléma.

Végül arra a kínos kérdésre is ki kellett térnünk, hogy az utóbbi hónapok változásai mennyiben érezhetőek az iskola mindennapjaiban. Természetesen a finanszírozási nehézségek mindenhol érződnek – mondja a megkérdezett vezetőtanár: korlátozódik az eszközhasználat, megszűnnek a csoportbontások. A diákok pedig tapasztalják, érzik ezt. Míg egy önkormányzati iskolát az önkormányzatokat érintő változások befolyásolják, addig a gyakorlóiskolára kihatnak a felsőoktatást érintő financiális változások, megszorítások. De ezek a problémák a közoktatás egészét érintik, nem csak ezeket a speciális intézményeket.