Eurovízió, világpolitika, Azerbajdzsán
Azerbajdzsán területének jelentős része Örményország megszállása alatt áll, ám a két állam nemcsak fegyverkezési versenyt folytat, hanem a kultúra területén is viaskodik egymással. Az eurovíziós azeri győzelem most hatalmas elégtételt jelentett. De mennyire európai állam Azerbajdzsán? Miközben a győzelem közelebb hozta az azerieket Európához, a valamikor a demokratikus átalakulások élén álló állam egyre inkább a diktatorikus berendezés felé sodródik. A Wang folyó versei és a Nyelv és Tudomány közös cikke, azeri szerző tollából.
Nem hiszem, hogy két évvel ezelőtt, amikor Willem Dafoe hollywoodi színész és Ashley Jensen színésznő tréfából Azerbajdzsánra szavaztak Graham Norton Eurovision Warm-up comedy show-jában a BBC Two-n, bárki komolyan gondolta volna, hogy egy ilyen kiejthetetlen nevű ország valaha is győztes lehetne Európa legnézettebb dalversenyén, amely több mint 120 millió embert szögezett a képernyők elé az előző, május 14-i hétvégén.
Az olasz Sanremo Zenei Fesztivál által ihletett Eurovíziós Dalfesztivál, amelyet az Európai Műsorsugárzók Uniójának (EBU) tagállamai rendeznek, 1956 óta köti le az európai nézők figyelmét. Az EBU tagállamai szervezik az előválogatást és a nemzeti győztesek kiválasztását. A verseny ezt követően megy át látványos élő TV-showba, amelynek házigazdája többnyire az előző év győztes országa, s amelynek során minden ország szavazhat a többiek jelöltjeire, így választva ki a végső győztest.
(Forrás: Wikimedia commons / JCS, César)
Az Eurovízió, amely a háború utáni Európa országait egymáshoz közelítő „könnyű szórakoztató programként” indult, a Szovjetunió és a keleti blokk széthullását követően 1993 óta az új államokra is kiterjed. A legtöbb fellépőt 1994-ben láthattuk, amikor Magyarország is először képviseltette magát Bayer Friderika Kinek mondjam el vétkeimet? című dalával. A dal a szavazáson a negyedik helyen végzett, s mindmáig ez volt Magyarország legjobb eurovíziós helyezése.
Graham Norton joggal tréfálkozhatott a dolgon, de az új EBU-tagállamokat, amilyen Azerbajdzsán is, az Eurovízió a nemzetközi láthatóság új lehetőségével kínálta meg, ami gyakran nemzeti küldetéssé fokozza a versengést ezekben az országokban. Ez, és az ebből következő tömeges szavazási trükkök további árnyat vetnek az Eurovízió amúgy is erősen átpolitizált és kiszámíthatatlan imázsára. A szomszéd- és diaszpóraszavazatok fölötti viták vezettek végül ahhoz a döntéshez, hogy 2009 óta a szakmai zsűri véleményét 50%-ban veszik figyelembe az eredményhirdetésnél.
„Kiénekeltük szabadságunkat a Szovjetuniótól, most beénekeljük magunkat Európába”, mondta állítólag az észt miniszterelnök a rajongók tömegeinek gratulálva az ország 2001-es fesztiválgyőzelme után. Észtország volt az Eurovízió első posztszovjet győztese, majd őket követte 2002-ben Lettország, 2004-ben Ukrajna, 2008-ban Oroszország, s most, 2011-ben Azerbajdzsán.
Azerbajdzsán volt egyszersmind az új csatlakozási hullám utolsó országa is, minthogy csak 2008-ban csatlakozott a fesztiválhoz. A Day after Day teljesen azerbajdzsáni produkció volt, amelynek zenéjét Govhar Hasanzadə, szövegét Zahra Badalbeyli szerezte. Elnur Hüseynov és Samir Cavadzadə duóját az egymással „nap nap után” harcoló angyal és démon eleven színpadi alakítása tette emlékezetessé. A rock stílusú, ámde operafalsettóval kezdődő és hagyományos azerbajdzsáni mughamként befejeződő kompozíció a maximális 12-es pontszámot kapta Magyarországtól, ám csak a nyolcadik lett a döntőben. Érdekes, hogy a magyar szavazóközönség összesített listáján Azerbajdzsán ezidáig az előkelő negyedik helyen áll.
„For peace we pray”, békéért imádkozunk, hangoztatta a legelső azerbajdzsáni eurovíziós dal első sora. A békére ugyancsak nagy szükség van az 1980-as évek vége óta interetnikus konfliktusok sorozata által szétszaggatott dél-kaukázusi régióban, s mindenekelőtt Azerbajdzsánban, amelynek területe közel 20%-át a Hegyi Karabahért vívott szabályos háború óta a szomszédos Örményország tartja katonai megszállása és ellenőrzése alatt. A harmadik dél-kaukázusi országtól, Grúziától két etnikai régió, Dél-Oszétia és Abházia is elszakadt az 1990-es években, s a dél-kaukázusi konfliktusok gordiuszi csomóján újabb szorítást jelent, hogy 2008 óta Oroszország hivatalosan is elismeri függetlenségüket.
Dalok és politika
A Wang folyó versein
Az Eurovízió mint látványos nemzetközi esemény politikai megnyilvánulások színterévé is vált. Jó példa erre Grúzia visszalépése a Moszkvában rendezett 2009-es Eurovíziótól a 2008-as orosz inváziót követően, miután Oroszország kifogást emelt a grúz döntős We Don't Wanna Put In című dala ellen, amely véleményük szerint Vlagyimir Putyin akkori orosz miniszterelnökre utalt.
A három dél-kaukázusi ország közül Örményország csatlakozott elsőként, 2006-ban az Eurovízióhoz, s ez azonnal újabb feszültséghez vezetett Azerbajdzsánnal, minthogy az énekes Hegyi Karabahot jelölte meg születési országaként. Örményország és Azerbajdzsán az 1994-es tűzszünet óta „sem nem béke, sem nem háború”-állapotban élnek, s ez annyira rányomja bélyegét a verseny ünnepi hangulatára, hogy eurovíziós feszültségeikről külön Wikipedia-bejegyzés született. Ezért robbantott ki különösen nagy felháborodást, amikor a legnépszerűbb orosz talk-show, a Пусть говорят (Beszéljenek csak) eurovíziós különszámában Örményország zászlaját mutatták be mint Azerbajdzsánét.
(Forrás: Wikimedia commons)
Ilyenformán tehát a fegyverkezési versennyel párhuzamosan, amely Azerbajdzsán nemzeti költségvetésének – főként kaspi-tengeri olaj- és gázjövedelmének, amely az elmúlt években jócskán meghaladta az évi kétmilliárd dollárt – egyre nagyobb hányadát emészti fel, s másfelől egyre szorosabb katonai szövetségre kényszeríti Örményországot az orosz hadvezetéssel – amely kaukázusontúli erőinek állandó örményországi állomásoztatásán túl állítólag közel kétmilliárd dollárnyi fegyvert adott át az örményeknek 1996 óta – a két ország egyre hevesebb versenyfutásba bonyolódik az Eurovízió kapcsán is.
Úgy tűnik, hogy eurovíziós részvételének második évétől kezdve Azerbajdzsán úgy döntött, tudatosan amatőrökre hagyja a versenyt, ami hatékonynak bizonyult, hiszen 2009-ben és 2010-ben harmadik, illetve ötödik helyezést ért el. A 2011-es Running Scared dalt, amelyet a Stefan Örn, Sandra Bjurman és Iain Farquharson fémjelezte neves svéd csapat komponált egyszerű, földközeli szöveggel és „nyugatias, middle-of-the-road R&B pop-hangzással”, az Ell/Nikki duó adta elő. A duó két tagja a 21 éves, nemzetközi kapcsolatok szakon tanuló Eldar ‘Ell’ Gasymov és a 30 éves, Londonban élő kétgyermekes háziasszony, Nigar ‘Nikki’ Jamal, akik egyikének sincs semmilyen hivatásos énekesi vagy színpadi tapasztalata. A hazai zsűri példátlanul magas számú, 77 nevező közül választotta ki őket a februári országos döntő során, s a duó minden kétkedés ellenére nyerő párosnak bizonyult.
A Running Scared 12 pontot kapott Máltától, Oroszországtól és Törökországtól, 10 pontot Horvátországtól, Moldovától, Romániától, San Marinótól és Ukrajnától, és „nem rossz”-nak számító 7 pontot Magyarországtól a további 30 ország közül, akik 1-től 8 ponttal szavaztak rájuk. Ezzel a pontszámmal Ell és Nikki lettek a 2011-es düsseldorfi eurovíziós fesztivál győztesei a 42 ország résztvevői közül, és Baku nyerte el a jövő évi verseny rendezésének jogát.
Azeri témájú posztok
A Wang folyó versein
A Google Maps-t valószínűleg túlterhelték aznap éjjel azok a tévénézők, akik azt kutatták, hol az ördögben lehet Azerbajdzsán. Az internetet „valóban Európa?”-típusú kérdésekkel elárasztó szkeptikusoknak azonban be kellett látniuk, hogy Azerbajdzsán 2001 óta tagja az Európai Tanácsnak. Amellett az EBU-tagság nem korlátozódik Európa földrajzi határaira, például már Izrael is három ízben rendezett Eurovízió-bajnokságot, utoljára 1999-ben. A tüstént felmerülő másik kérdés az volt, vajon Örményország részt vesz-e a jövő évi versenyen. De Baku már korábban is szervezett számos tekintélyes nemzetközi versenyt Örményország küldötteinek részvételével, például a Birkózó Világkupát.
Természetesen számos pozitív megnyilvánulásra és gratulációra is sor került. A britek azonnal maguknak követlték a dicsőség egy részét, hiszen Nikki 2005 óta az észak-londoni Enfieldben él férjével, Luke-kal és két lányával, Jasmine-nal és Saidával. A német közönséget Ell folyékony némettudása bűvölte el, s miután megtudták, hogy 2004 és 2008 között cserediákként tanult náluk, ők is a magukénak tekintették őt. A svédeknek sem kellett a színfalak mögött zúgolódniuk honfitársaik ellen, akiknek dala elvitte előlük a pálmát, hiszen az ő produkciójuk nyerte idén a harmadik díjat. S természetesen az Azerbajdzsánhoz kulturálisan igen közel álló török közönség is tombolva fogadta, hogy Nikki a győzelem eufóriájában – valószínűleg nem szántszándékkal – a török zászlóval a kezében lépett fel a színpadra a díj átvételére. Törökország folyamatosan maximális 12-es pontszámot szavaz Azerbajdzsánnak, s idén, amikor a török énekesek nem jutottak a végső döntőbe, valószínűleg az ő közönségük is az Ell/Nikki párosra szavazott.
Az azerbajdzsáni csapat düsseldorfi örömujjongása valóságos népünnepély visszhangját keltette Bakuban, ahol a fiatalság nagy tömegben tódult ki az utcákra. S a spontán ünneplés egyik fő színtere a Szabadság tér volt, amely 1988-ban hónapokon át tartó félmilliós szovjetellenes tüntetésnek adott otthont.
Úgy tűnik azonban, hogy Azerbajdzsán népe, amely annak idején drága árat fizetett a szovjet totalitárius rendszertől való megszabadulásért, nem tudta egészen levetkőzni nyomasztó örökségét. Az ország, amely 1918-ban a muszlim Kelet első parlamenti demokráciája volt, s szatirikus lapja, a Mollah Nasreddin a „felvilágosodás fáklyáját” hordozta sok szomszédja számára, mára odáig süllyedt, hogy a legkorruptabb és legkevésbé szabad országok között tartják számon, s a jelenlegi uralkodó rezsim nemigen tartja szem előtt az első köztársaság alapítóinak emlékét és eszméit.
(Forrás: Wikimedia commons)
„A győzelem ereje! Gyülekezési szabadságot Azerbajdzsánban, MOST! Tömegek az utcákon és mindenütt… MOST!” írta Facebook-státuszában Emin Milli, a két fiatal aktivista egyike, akiket még 2009 júliusában tartóztattak le és feltételesen helyeztek szabadlábra a múlt novemberben erőteljes nemzetközi nyomásra. Egy másik fiatal értelmiségit, a korábbi parlamenti képviselőjelölt Baxtiyar Hajiyevet most márciusban tartóztatták le, s épp a múlt héten, május 18-án ítéltek két év börtönre olyan váddal, amely teljes mértékben koholtnak látszik.
„Nem kétséges, hogy az Igazság felragyog majd egy napon, s a szabadság, az Egyesült Nemzetek és az emberi jogok hívei győzni fognak. E győzelem napja felkél majd drága szülőföldünk fölött, amely most a vörös zsarnokság elnyomása alatt szenved, éppúgy, ahogy felkélt 1918. május 28-án. Ne legyen kétségetek efelől, drága honfitársaim!” visszhangozták a tiltott felvételek évtizedeken át Məhəmməd Əmin Rəsulzadə, az első Azerbajdzsáni Demokratikus Köztársaság egyik alapítója 1953-as rádióinterjúját, aki száműzetésben halt meg két évvel e nyilatkozat után. Most, 93 évvel a függetlenség 1918. május 28-i kikiáltása után egyetlen, Bakutól jó húsz kilométerre álló azerbajdzsáni szobrát csupán ellenzéki csoportok keresték fel, s az országban szinte sehol nem emlékeztek meg hivatalos ünnepségekkel vagy tűzijátékkal az évfordulóról.
Nem tudom, hogy Graham Norton, aki már harmadik éve vezeti az Eurovízió BBC-adását, emlékszik-e még a 2009-es „warm-up comedy show”-ra. De csak néhány nappal ezelőtt, május 12-én ütött meg egy másik brit Graham éppilyen szarkasztikus, noha nem ennyire komikus hangot Azerbajdzsánról szólva az Európai Parlamentben az országról folytatott vita kapcsán Graham Watson, 1994 óta Délnyugat-Anglia európai parlamenti képviselője azt hangoztatta a vita során: „Az azerbajdzsáni média nem szabad. Választásai nem tiszták. Népe a hivatalnokok önkényes és gyakran erőszakos bánásmódjától szenved. Az elmúlt hetek békés tüntetéseit inkább arab, semmint európai országra jellemző módon nyomta el az a rezsim, amely 18 éves regnálása alatt a haladás minden reményét elfojtotta.”
(Forrás: Wikimedia commons)
„Vajon Baku a haladó Európához vagy a maradi Kelethez tartozik?” teszi fel az egész regényen átvonuló kérdést a világhírű azerbajdzsáni regény, Ali és Nino: Egy szerelem története főszereplője a 19. század végi bakui első olajboom elbűvölő virágkorának idején. Úgy tűnik, az első köztársaság alapítói a maguk részéről megválaszolták a kérdést a valóban működő parlament létrehozásával, egyenlő jogok biztosításával minden etnikai és vallási csoport számára, a nők választhatósági és választójogának megadásával jóval a legtöbb modern demokráciát – például az Egyesült Államokat vagy Franciaországot – megelőzően. Az ég kékje – a török gyökerek jelképe – és az iszlám hagyományok tiszteletére utaló zöld között ragyogó vörös szín a nemzeti zászlón, amely több mint hét évtized után ismét szabadon lobog, a szabadság, egyenlőség és demokrácia európai értékeinek szimbóluma kellene legyen. Csak remélni tudjuk, hogy jövőre, ha az Eurovízió Bakuba jön, ezeket az értékeket is magával hozza a második olajboom korszakát élő országba.
Négy évbe tellett, hogy Azerbajdzsán „beénekelte magát” az Eurovízió álmába. A kérdés most az, hány évbe telik még, hogy kiénekelje magának az európai álom megvalósulását.
A cikket Araz a Nyelv és Tudomány számára írta, de A Wang folyó versein is olvasható, méghozzá magyarul és angolul.
@maxval: Karabah ügyében nagyon fontosak az árnyalatok, hiszen épp ezek miatt húzódik olyan makacsul a konfliktus. Örmény értelmezésben Hegyi Karabah mindig autonóm terület volt az Azerbajdzsáni SzSzK-n belül, s ilyenformán joga volt kikiáltani a függetlenséget, amelyet aztán meg kellett védenie az azeri aggresszióval szemben. Azerbajdzsáni értelmezésben az SzSzK része volt, még ha autonóm is, tehát nem volt joga – és persze az örmény beavatkozás az aggresszió. Már csak azért is, mert százezernyi azerinek menekülnie kellett emiatt a tartományból – ahogy persze fordított esetben az örményeknek kellett volna menekülniük onnan, ugyanúgy, ahogy Azerbajdzsán többi részéből is.
Az ősi Karabah – Artsakh – déli része („Alföldi-Karabah”) valóban továbbra is Azerbajdzsánhoz tartozik. Az SzSzK-k határainak 1920-as megvonásakor ugyanis csak Hegyi-Karabah kapott autonómiát.
A dolgot többek között az teszi annyira megoldhatatlanná, hogy mind a két ország úgy tekint erre a kicsi területre, mint saját hagyományainak valamifajta archaikus őrzőjére, mondjuk mint kis örmény illetve azeri Erdélyre, ezért érzelmileg borzasztó nehéz lemondaniuk róla. És persze főleg az, hogy a karabahi konfliktus istenadta ürügyet jelent a vezető rétegnek mindkét országban a népesség mozgósítására maga mellett és a hatalom megőrzésére.
@Szajci:
Valójában az eredeti Karabah egy része ma azeri ellenőrzés alatt áll, viszont a Karabah és Örményország közti terület (ugyanis a kettő nem volt határos egymással eredetileg) pedig a karabahi kormány ellenőrzése alatt van.
Azaz az eredeti autonóm Karabah és a jelenlegi Karabahi Köztársaság területe nem teljesen azonos.
Egyébként pedig megszállás? Nagyon nem. A terület SOSEM volt azeri szuverenitás alatt, azaz nem volt mit megszállni. Egyszerűen az történt, hogy amikor a szovjet szuverenitás megszűnt, Karabah nem csatlakozott Azerbajdzsánhoz, hanem kikiáltotta függetlenségét, majd megvédre azt az azeri agresszió ellenében.
köszönöm a választ :D
Így van, mivel Karabah közigazgatási határait tekintve elszigetelten áll Örményországtól, ezért a kettő közötti, nem Karabahhoz tartozó terület is örmény ellenőrzés alatt áll.
Azerbajdzsán északi, kaukázusi részét az 1813-as gulisztáni békeszerződésben szerezte meg Oroszország Perzsiától, amelynek az ókori perzsa birodalom óta része. Személyes tapasztalatom, hogy elégedetlenség van ugyan az iráni nyelvpolitika miatt (a közel 20 milliós azeri kisebbség nem tanulhat saját nyelvén), de messze nem forradalmi a hangulat. És ami különös, de igaz: az ottani azeri és örmény kisebbség kifejezetten jó viszonyban van egymással.
Az első mondathoz szólnék hozzá: Ugye jól tudom, hogy nemcsak Hegyi karabah, de a környező vidék is megszállás alatt van! Mert a térképek ezt nem mutatják, csak, hogy Hegyi-karabah autonóm (persze tudjuk, hogy örmény megszállást jelent).
A másik hogy 1810-es években kettévágták az azerieket és ugye Irán nagy azeri területet birtokol. Azok az azeriek viszont nem háborognak. Legalább is én így tudom