Egy magyar utazó Kelet Párizsában, 1932-ben
Kovrig János magyar újságíró 1932 őszén érkezik Kínába, hogy az ott kialakult állapotokról tudósítson. A szerző Dél-Kína bejárása után egyre északabbra halad. Utazását „A sárga kontinensen déltől északig” című kötete alapján követjük.
Sorozatunk előző részeiben láthattuk, ahogy Kovrig János (1899–1962) előbb Hongkongot, majd Kantont bejárva bepillantást nyer a kínai kultúrába, majd Dél-Kína egyéb tájait felfedezve elindul Sanghaj felé.
Kelet Párizsa?
Ahogy azt láttuk, Kovrig János Ámoj (Hsziamen) felől érkezik vonaton Sanghajba. S miközben úton van, beszámolójában így ír:
Százötven mérföldre Sanghájtól délre megváltozik a tenger színe. Előbb csak szőkén csillog, majd mind sárgábbá válik, végül egészen barnásra festi a lebegő iszap, amelyet Kína királyi folyója, a Jangcö hord az óceánba. Tibeti havasok málladéka, Csuánpien, Szecsuán siklaszemcséi, Hupé, Anhui agyagja, Kiangszu homokja vándorol a háromezer mérföldes víziúton és roppant tömegben idezúdul, Sangháj alá.
(65. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Korábban is láthattuk, hogy a szerző hajlamos a filozofikus gondolatmenetekre; ez a képessége most sem hagyja cserben:
A statisztika számon tartja a behozatal, kivitel nagyságát, a hárommilliós város népmozgalmát, a millió köbmétereket, amelyek évente a Jangcö iszapjával a tengerbe ömlenek: az ember mindent megmér, mindent számokba gyűr.
(65. oldal)
Gondolatait tovább szőve Kovrigban kérdés támad: miben és hogyan mérhető a kultúra és annak hatása?
Az a kérdés tolult fel bennem, amely már Hongkong óta kísért: mi az , ami valóban ideér, Kínába a mi kultúránkból, mi kelendő belőle és mi a divatcikk csupán, amit felkapnak és nyomban el is ejtenek?
(66. oldal)
Ha tovább szőnénk a szerző gondolatait, a kérdést – azon túl, hogy ma is feltehetnénk – akár meg is fordíthatnánk: mi jut el Európába, nyugatra a kínai kultúrából, mi kelendő és mi divatcikk csupán? S miközben ezen morfondírozunk, Kovrig János lassan beér Sanghajba...
A sanghaji Király utca
A város kavalkádja azonnal magával ragadja a szerzőt:
A járdát tolongó tömeg foglalta el: sietős európaiak, nagyszakállú, gyerekhangú indiai „sikh”-ek, feketekarikás, álmodozószemű arabok és bizonytalan, őgyelgőjárású kínaiak, akik természetesen az utca közönségének túlnyomó részét adják.
(67. oldal)
Hetekig időzik a városban, bőven van ideje felmérni a terepet. Így bukkan rá a város Király utcájára, a Nanking Roadra.
A Nanking-road, az „International Settlement”, a nemzetközi koncesszió, főutcája, a nagy forgalomhoz képest keskeny, olyasforma, mint a Király-utca Pesten. Általában az egész Settlement szürke piszkos, fátlan házrengeteg, típikus, stílustalan city, vagyis üzleti város.
(67. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
S hogy legyen némi benyomásunk a korabeli Sanghajról, álljon itt egy videó 1937-ből:
Sanghaj éjjel
Sanghaj – akárcsak New York – soha nem alszik: Kovrig János erről számol be 1932-ben:
Sangháj éjjel. Hatalmas transzparensek, fantasztikus tornyokbalendülő, színes lámpasorok, villanyos hirdetőújságok, póklábú, kúsza, kínai betűk lila, piros, zöld színben folydogáló vonalkái, nagy, éjjel-nappal nyitva álló, kínai áruházak tetőkertjeinek számunkra értelmetlen reklámjai, valahol a tizedik emelet magasságában, – ez a kiabáló fény és a boltok előtt harsogó rádiótölcsérek nyektető, kínai zenéje talán legjobban jellemzi az éjjeli Sanghájt.
(68. oldal)
Az 1929-es gazdasági válság persze itt is érezteti hatását, bár a szórakoztatóipar bizonyos szegmensei azért túlélik a helyzetet. S miközben ezt is feltérképezi a szerző, újabb magyarokra bukkan a Távol-Keleten. Az alábbi, „Józsi bácsiról”, a Rabbit Café nevű mulató vezetőjéről szóló rész akár egy Rejtő-regényben is megállná a helyét.
Még az olyan matrózmulatóknak megy a legjobban, mint a „Rabbit Café”, amelynek „Józsi bácsi”, egy szibériai hadifogságból ideszakadt, beremendi sváb atyafi a vezetője. Azért ő is panaszkodik: „Ezek a ruszka lányok gyönnek csak furton Harbin felől, mint a madarak, aztán idejönnek siránkozni, helyezzem el őket.” Hát mondom: „maradjatok csak. De keresni alig tudnak, csak az isten tudja, hogyan élnek”. És ezt olyan őszinte, sváb szomorúsággal mondja, mintha az ő lelkén száradna az egész orosz emigráció.
(69. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Kovrig János összbenyomása a városról pedig az alábbiakban összegezhető:
Hol Európát láttam, hol Japánt, hol Amerikát, Kínát, orosz kisvárost, angol kikötőutcát – csak Párizst nem láttam sehol, amihez Sanghájt hasonlítani szeretik. Igaz, Párizs városa sem az, amit Párizs fogalma kifejez, viszont Sangháj Keleten kétségkívül a legnagyobb, „legvidámabb” város. De nem Párizs – csak éppen Sangháj.
(71. oldal)
A folytatásban még mindig Sanghajban kísérjük útján Kovrig Jánost – múlt és jövő között, 1932-ben.
Felhasznált forrás
Kovrig János: A sárga kontinensen déltől északig. Franklin Társulat, Budapest, é. n.