Büdöskőtől a publikánig:
divatszínek a 16-18. századból
Az idei őszi divatszínek nemcsak hangulatukban, hanem elnevezésükben is változatosak. Csupán a fantázia szab határt annak, hogy milyen képzeteket társítunk az egyes árnyalatokhoz, az így létrejött színnevek pedig felidézhetik a minőségi borokat, a természet szépségét – egyáltalán környezetünk bármely részét. Régen sem volt ez (olyan nagyon) másként. Cikkünkben a nem-alapszínnevek egy csoportját mutatjuk be 16-18. századi magánlevelezések alapján.
Az idei őszi divat vezető színei többek között a tawny port és a navy peony – ha kontextus nélkül találkoznánk ezekkel a megnevezésekkel, valószínűleg nem is jutna eszünkbe, hogy ezek színeket jelölnek. Az első egy borfajtáról, a portói egy bizonyos típusáról, illetőleg annak színéről kapta a nevét. Eleinte a magyar megfelelője egyszerűen bordó volt, újabban egyes internetes források portói lila-ként nevezik meg, bár a lilához nincs sok köze. A navy peony ugyancsak okoz fordításbeli nehézségeket, az eddigi próbálkozások eredménye a bazsarózsakék; ez is egy eléggé különös összetétel, hiszen a bazsarózsa árnyalatai a liláspirostól a fehérig terjednek – ebben az esetben talán már inkább a szó hangulata, a virág szépségével kapcsolatos asszociációk magyarázhatják ezt a megnevezést. Magának a 2017-es évnek a divatszíne pedig a greenery, ami eleinte körülírásos formában, friss, zamatos sárga-zöldként, illetve üde sárga-zöldként jutott el a magyar érdeklődőkhöz, később aztán felváltotta a konvencionálisabb levélzöld, illetve lombzöld.
Szín(név)átmenetek
Nem túl meglepő módon az előbb bemutatott színnevek nem tartoznak az alapszínnevek közé. Szemben az alapszínekkel (melyekről a nyesten is többször jelent meg cikk), a nem-alapszínnevek vagy egyeleműek, de alapszínek alkategóriáit nevezik meg (mint például a bordó, a mahagóni vagy az ekrü), vagy már eleve összetettek (szürkéskék, világoszöld), vagy pedig azért nem tekinthetők alapszínnévnek, mert kontextuálisan korlátozott a használatuk (pl. a szőke leggyakrabban hajszínnévként bukkan fel). A nem-alapszínnevek lehetnek konvencionálisak vagy kreatívak: a konvencionálisak széles körben elterjedtek (türkiz, ibolya, arany), a kreatívak használata korlátozottabb, sokszor részben szaknyelviek – ezekre találhatók példák cikkünk bevezetőjében. A nem-alapszínnevek keletkezésében fontos szerepet játszik a metonímia: növény- és állatneveknek, ásványok megnevezéseinek, étel- és italneveknek, illetve ember alkotta tárgyak (artefaktumok) neveinek – a színük keltette asszociációk, érintkezések alapján – kialakulhat új, színnévi jelentése is. A tégla és a bronz vöröses, a barackvirág halvány rózsás-narancsos, a galamb szürkés, a kávé sötétbarna színe alapján jelenhettek meg színelnevezésként a téglaszín, a bronz és társaik.
A színnév és a szó eredeti jelentése közötti kapcsolat lehet logikus (mint az előbb sorolt esetekben – ez jellemző ugyanis a konvencionális színnevekre), evokatív, vagy homályos: előbbire az édes grenadin vagy a sangria málna lehet példa, utóbbira a forró flamenco vagy a római pajzs – mind a négy árnyalatmegnevezés egy festékmárka piros és rózsaszín árnyalatai közül való.
A Történeti-magánéleti korpusz egy olyan digitális szöveggyűjtemény, amelyben 16-18. századi szövegek találhatók elektronikusan kereshető formában. Részben boszorkányperek tanúvallomásaiból, részben magánlevelekből áll, mert ezek azok a források, amelyek a legjobban megközelítik ennek a korszaknak a mindennapi nyelvhasználatát, bár természetesen ezek sem tudják a maga teljességében visszaadni az akkori beszélt nyelvet. A korpuszépítés során létre kell hozni az eredeti, sokféle helyesírású, illetve sokféle nyelvjárási jelenséget mutató szövegekből egy olyan szövegváltozatot, amely egyfelől hűen tükrözi az eredeti szöveg (történeti) grammatikai jellemzőit, másfelől viszont egy számítógépes elemző számára is kezelhető. Ennek az úgynevezett normalizált szövegváltozatnak az elkészítése elég időigényes, ugyanakkor nagyon érdekes feladat is, mert időnként olyan jelenségre bukkanhat a kutató, ami korábban elkerülte a figyelmet.
A korpusz a tmk.nytud.hu címen bárki számára elérhető, fejlesztése az 116217.sz. OTKA-projektum keretében zajlik.
A történeti szövegekben előforduló nem-alapszínnevek gyakran tűnnek első ránézésre homályosnak, de más okból: sokszor meg kell fejteni, mi a kiindulópont, ami a metonímia alapjául szolgál. Márpedig az ilyen nem-alapszínneveknek igazi kincsesbányája a TMK egyik forráscsoportja, a magánlevelezés. A hadakozás, illetve a politikai feladatok miatt egymástól hosszú időre elszakadó házaspárok sűrűn írnak arról egymásnak, hogy milyen színű textíliákra, illetve ruhadarabokra lenne szükségük, ezeknek megnevezésére pedig gyakran használnak nem-alapszínneveket.
A levelek tanúsága szerint a 18. században is divatos volt a téglaszín, a gyöngyszín, vagy a barackvirágszín. Ma már talán kevésbé használatos a szekfűszín megnevezés, ráadásul ez nem is volt a beszerzéssel megbízott férj számára elég precíz megnevezés: mint Nádasdy Tamás írta, „szekfűszínű selyem is kétféle vagyon, egyik sötétebb, a másik világosabb” (1558). Szintén fejtörést okozott számára, hogy pontosan mit érthetett Kanizsai Orsolya oroszlánszín alatt:
„Balázs deák pedig azt mondja, hogy oroszlánszínű selymet kérsz a gomboknak, osztán igen szép vöröset. Mi legyen az oroszlánszínű, azt sem értők [=értettük]” (1558).
Zöldséget beszéltek?
Meglepetéssel a ma is ismertnek gondolt színnevek is tudnak szolgálni. A karmazsin akkor sem tűnne rejtélyesnek, ha nem tudnánk azonosítani egy levélbeli körülírás alapján: „pomagránátfákat is láttam, mellyek a virágjáért igen becsesek, igen szép karmazsin színű a virágja” (Pápai Páriz Ferenc, 1713).
(Forrás: Wikimedia Commons / H. Zell / GNU-FDL 1.2)
Csakhogy a levelekben előfordul sárga karmazsin, egyéb forrásokban pedig veres karmazsin és szederjes karmazsin is. Bizonytalan, hogy a magyarba közvetlenül melyik nyelvből került, de eredeti forrása az európai nyelvek karmazsinjának az arab ’karmazsinvörös’ jelentésű szó, tehát ez a forrásnyelvben és az átadó nyelvben egyaránt színnév. Hogy áll elő akkor a sárga karmazsin és a szederjes karmazsin, és miért kell hozzátenni, hogy vörös, ha egyszer amúgy is az? Feltehetően szintén érintkezésen alapuló névátvitel a magyarázat: a karmazsin ugyanis a magyarban jelenthetett sötétvörös színű bőrt vagy textíliát is. Két irányban is változott tehát a szó használata: anyagnévi előfordulásaiban kaphatott különféle, a színárnyalatot megnevező jelzőket, színárnyalatot jelölő előfordulásaiban viszont maga a karmazsin nevezi meg más kelmék árnyalatát (karmazsin bársony, karmazsin selyem). S ha már felbukkant a szederjes mint jelző, a TMK-ban is szerepel szederjes mente, az Erdélyi magyar szótörténeti tárban pedig szederjes bársony szoknya, szederjes francia posztó nadrág, szederjes palást – mindez mutatja, hogy ez a színárnyalat a középmagyarban nem csak emberi bőr színének megnevezésére szolgált. A szederjes töve a szeder, az általa jelölt szín tehát eredetileg a kék, esetleg a kékeslila egy nagyon sötét árnyalata.
Feltehetően szintén a kék egyik árnyalatát jelöli a királyszín: „Az fiamuram övét királyszínre meg nem festhetvén, itt vagyon, le nem küldhetem, más színre jó lesz-e, tudósíts, Szívem” (Károlyi Sándor, 1720), bár ad némi bizonytalanságra okot, hogy a mai színelnevezések között a királykék mellett van királysárga is. Ezzel szemben a franciakék esetében legalább egyértelmű, hogy itt a kék egyik árnyalatáról ír Barkóczy Krisztina, amikor így instruálja férjét, Károlyi Sándort: „Franciakék anglia Debrecenben nem lévén, oda kerestessék kegyelmed, mert másra nem szeretem a cafrangot” (1703; az anglia egy textíliafajta, a cafrang jelentése pedig eredetileg ’nyeregtakaró’, de a cafrangos egyik jelentése ’szalagokkal díszített’).
Színvallatás
A krispánszín jelentése a forrásából válik érthetővé: a grünspan egy zöld, esetleg zöldeskék színű, rézalapú festék megnevezése, a krispánszín tehát a zöld egyik árnyalata: „A krispánszín posztóból való köntösre jó lenne-e, szívem, skófiummal s apró klárissal valamit formálni, s arannyal illenék talán?” (Barkóczy Krisztina, 1706). A büdöskőszín értelmezéséhez azt kellett kideríteni, mi az a büdöskő: ez egy kéntartalmú ásványt jelöl, tehát feltehetően a sárga egy árnyalata az egyik választási lehetőség ebben az esetben: „Tudósítson kegyelmed, szívem, a nyestbéléshez melyikből szabassak, a büdöskőszínből-e, mely nekem inkább tetszik, vagy a gyöngyszínből?” (Barkóczy Krisztina, 1706). Az olajszín esetében is elképzelhető, hogy ez egy sárgás (zöldessárga) árnyalat (így értelmezi szótárában Czuczor Gergely és Fogarasi János), de ugyanez előfordul népi növénynévben a barna egyik árnyalataként is.
(Forrás: the-big-bang-theory.com)
Szintén a sárga egyik jellegzetes árnyalata lehet a korszakban a publikánszín, a publikán ugyanis a pelikán egyik alakváltozata: „A pablikánszín övet bontattam el, s annak az aranyával végeztettem el a zöld dolmányt” (Barkóczy Krisztina, 1706). További kérdéseket vet fel azonban, milyen színű posztó ellen tiltakozott Barkóczy Krisztina, amikor a következőket írta: „Az matériáért Kegyelmed, Klárával, énnekem hajszín posztót ne vegyen Kegyelmetek, mert a matériát is alig bírom” (1707). A levélkiadás ’hamuszín’-ként magyarázza, a történeti szótárak azonban ’barna’, illetőleg ’gesztenyeszín’-ként határozzák meg, bár az ősz hajszínű is címszóként szerepel (NySz.)
Különösen rejtélyes lehet a mai olvasó számára a tecin (a forrásokban tetzin, tetszin és tecin) formában leírt szóalak: „Az tecin selyemmel zománcos cifrázat kitelik most az új posztóra, Szívem, csak készüljön az vásárfia”(Barkóczy Krisztina, 1708); „Ez a tecin bagazsia senki-semmi bélleni [bélelni], hanem más színűt is kerestetek” (Barkóczy Krisztina, 1706). A kiadás egy textilfajta megnevezéseként értelmezi ezt a szóalakot, azonban a kontextus alapján a TMK-ban testszínre normalizáltuk. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára is megerősíti döntésünket: „A testszín összetétel néhányszor előfordul tetszín alakban”. Emellett számos szöveges példával szolgál számunkra az Erdélyi magyar szótörténeti tár 13. kötete. Itt a testszín a címszó, a meghatározása pedig a következő: ’halvány rózsaszín, a fehér ember bőrének színéhez hasonló’. Az adatok főként a ruházkodással kapcsolatosak: „posztot egyikett tetszint, mást rosa szint”; „kamukat, tetczint”; „Tettzin Angliai szoknya”; „Egy pár teczin sellyem lábra való alias strinfli”. Az öltözködés közös témaköre ellenére a textília megnevezése formailag is eltérő a korszakban (a Szótörténeti tárban külön címszóként is szerepel), a példákban általában utalnak a szövet színére is: tercella/ tercellán ’háromnyüstös vászon’: „Egy karmasin szin terczella”; valamint a tercenella ’aranyszálakból szőtt kelmefajta’: „kökörcsén szin ezüstös Terczenella”; „Zóld Arannyas Terczinilla”. A tecin > testszín tehát valóban önálló árnyalat neve a korszakban, ahogy ma is, bár manapság a magyarban is terjed – inkább a szakszókincs részeként – a nude.
A nem-alapszínnevek sokszor kérészéletűek, nem terjednek el a beszélőközösségben, eltűnnek azzal a divathullámmal, amellyel érkeztek. Ma már aligha találkozunk büdöskőszínnel vagy publikánszínnel, de a portói lila és a babarózsakék sem része a hétköznapi kommunikációnak – a nem-alapszínnevek jól mutatják, hogy a szókészlet bizonyos részei akár generációról generációra jelentős változásokon mehetnek keresztül.
Források
Benkő Loránd (főszerk.) 1967–1984. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára.
Biggam, Carole Patricia 2012. The Semantics of Colour: A Historical Approach.
Czuczor Gergely–Fogarasi János 1862. A magyar nyelv szótára.
Erdélyi magyar szótörténeti tár. Főszerk. [1–7.] Szabó T. Attila, [8–11.] Vámszer Márta, [12.] Kósa Ferenc, [13–14.] Fazakas Emese. [1–4.] 1975–2014.
Szarvas Gábor–Simonyi Zsigmond 1890–1893. Magyar nyelvtörténeti szótár.
Szathmáry László (kézirat). A grünspan egykori előállítói.