Bemehet-e a kutya a vízbe a strandon? – Avagy miért van szükség a nyelvészetben kísérletekre?
Most induló sorozatunk első részében a nyelvészeti kísérletek világába kezdjük el bevezetni az olvasókat. Milyen adatokra alapozhatunk egy nyelvészeti általánosítást? Miért nem elég, ha a saját nyelvhasználatunkat figyeljük meg? Miért van szükség a nyelvészetben kísérletekre? Mik az előnyei, és mik a nehézségei? – Ezekre a kérdésekre igyekszünk választ keresni.
A „tudományos kísérlet” kifejezést hallva a legtöbb olvasó először valószínűleg fizikai, kémiai, biológiai (orvosi) vagy esetleg pszichológiai kísérletekre gondol. Galileo Galilei különböző tömegű vasgolyókat ejtett le a pisai ferde toronyból, és azt figyelte meg, hogy ezek a különböző tömegű tárgyak nagyjából ugyanannyi idő alatt érnek földet. Pavlov jól tudta, hogy a kutya nyálelválasztása hevesebbé válik, ha az állat meglátja vagy megérzi a táplálékot. A táplálék jelenléte mint inger minden esetben kiváltja a nyálelválasztást mint választ az adott ingerre. A sokak által ismert kísérletében pedig azt figyelte meg, hogy ha a táplálék jelenlétét egy másik, az előbbitől független inger (mint a csengőszó) követi, akkor egy idő után a nyálelválasztás választ pusztán a csengőszó is ki fogja váltani a táplálék jelenléte nélkül. És még sorolhatnánk a híres példákat a tudományok történetéből… Az alábbiakban azonban nem ezekről a híres tudományos kísérletekről lesz szó, amelyeknek még külön Wikipédia-lapjuk is van, hanem olyasmiről, ami ezekből a listákból egyelőre biztosan kimarad: a nyelvészeti kísérletekről.
Az utóbbi évtizedekben ugyanis egyre népszerűbbé válnak a nyelvhasználat szabályosságainak vizsgálatában a kísérletek. A beszéd az emberi viselkedés jellegzetessége, amely több szinten is mutat szabályosságokat: a hangok, a szóelemek (morfémák) és a mondatok szintjén. Ezeknek a szabályosságoknak az összessége alapján beszélhetünk a nyelvről mint absztrakt rendszerről. De mi a helyzet az egyes nyelvi formák alkalmazásaival egy-egy konkrét kommunikációs helyzetben (kontextusban)? Vannak-e a kontextusnak olyan elemei, amelyek szabályosan összefüggenek bizonyos nyelvi formák alkalmazhatóságával?
Egyetértünk-e abban, hogy hogyan lehet kérdezni?
A # a nyelvtanilag lehetséges, azaz szabályos, de az adott helyzetben nem szerencsés, nem vagy csak elvétve előforduló alakot jelöli.
Lehetséges, hogy az alábbi szituációban a magyar beszélők egységesen az A. alatti kérdést választják inkább, mint a B. alattit?
A helyzet: Zöldapátiban nyaralunk, ahol korábban még nem jártunk. Első nap lementünk a kutyánkkal a tópartra. Szeretnénk fürdeni, és jó lenne, ha az állat is tudna egyet úszni. De nem tudjuk, hogy ezen a helyen ez engedélyezve van-e. Közelebb megyek, és azt látom, hogy bent a strandon több kutya is van. Biztos, ami biztos, megkérdezem a jegyárustól:
A. Bemehet a kutya a vízbe?
B. #Nem mehet be a kutya a vízbe?
Nagy valószínűséggel a legtöbb olvasó egyetértett velünk: az A. jelű kérdés teljesen természetesnek tűnik ebben a helyzetben a B. azonban elég furcsán hangzana, bár nyelvtanilag semmi gond nincs vele. És mi a helyzet, ha a fenti helyzetet egy kicsit módosítjuk?
A helyzet: Zöldapátiban nyaralunk, ahol korábban még nem jártunk. Első nap lementünk a kutyánkkal a tópartra. Szeretnénk fürdeni, és jó lenne, ha az állat is tudna egyet úszni. De nem tudjuk, hogy ezen a helyen ez engedélyezve van-e. Közelebb megyek, és azt látom, hogy a kerítésen van egy régi, rozsdás tábla, amin egy áthúzott kutya-ikon szerepel, ami azt sejteti, hogy tilos kutyát bevinni. Mivel a tábla elég réginek tűnik, biztos, ami biztos, megkérdezem a jegyárustól:
A. #Bemehet a kutya a vízbe?
B. Nem mehet be a kutya a vízbe?
Talán ennél a példánál már inkább megoszlanak a vélemények. Lehet olyan olvasó, aki úgy kérdezné meg a pénztárost, mintha nem is látta volna a táblát, tehát inkább az A. kérdést tenné fel, mert azt semlegesebbnek, udvariasabbnak érezné. Mások viszont hozzánk hasonlóan inkább a B. kérdést tennék fel, esetleg csodálkozó /rosszalló dallammal.
(Forrás: Molnár Cecília Sarolta)
De mitől függ az, hogy melyik helyzetben melyik kérdést érezzük természetesebbnek? – Ha nyelvészek vagyunk, és történetesen éppen erre a kérdésre szeretnénk választ kapni, többféle úton is elindulhatunk: megfigyelhetjük a saját nyelvi viselkedésünket, vagy gyűjthetünk információkat mások nyelvi viselkedésével kapcsolatosan is.
Három út
A legegyszerűbb – és ma is sok nyelvész által alkalmazott – módszer a saját nyelvi viselkedésünk megfigyelése. Noam Chomsky és a generativista nyelvészeti iskola feltételezése alapján kiindulhatunk abból, hogy az anyanyelvi beszélők (legyenek nyelvészek vagy mások) tökéletesen tudják a saját nyelvüket. (Ha hibáznak is néha, az nem azért van, mert nincsenek birtokában ennek a teljes tudásnak, hanem a bakik egyéb, külsődleges körülmények számlájára írhatók.) Így megvan az a képességük, hogy eldöntsék egy adott nyelvi formáról, hogy az elfogadható-e egy adott szituációban vagy sem. Ezt a képességünket Chomsky nyomán anyanyelvi intuíciónak nevezzük. Ez a képessége minden anyanyelvi beszélőnek megvan, és erre hagyatkozhat egyes nyelvi formák megítélésekor. A nyelvésznek is mindig kéznél van az anyanyelvi intuíciója. Erre támaszkodva, az önmegfigyelés, az introspekció módszerével megítélheti, hogy a fent idézett szituációkban ő maga melyik kérdést érzi elfogadhatónak. Ítéleteit lejegyezve, ezekre az adatokra alapozhatja következtetéseit.
A módszer nagy előnye, hogy bárhol, bármikor alkalmazható, elég biztos, és ellentmondásmentes eredményeket hozhat, ráadásul nem kellenek hozzá különleges eszközök, előkészületek – fel se kell hozzá állni az íróasztalunktól. Csakhogy: előfordulhat, hogy más anyanyelvi beszélők másképp ítélik meg ugyanazokat az adatokat, mást tartanak elfogadhatónak, és mást utasítanak el. Kinek van ilyenkor igaza? Kinek az ítéleteire alapozhatjuk a következtetéseinket? A nyelvészére, hiszen ő mégiscsak szakértője a nyelvnek? Vagy éppen ellenkezőleg: éppen a nem nyelvészekére, mivel ők biztosan nem elfogultak, nem befolyásolja őket az a fajta háttértudás, ami a nyelvész intuícióját akár el is torzíthatja, elfogulttá teheti?
(Forrás: Molnár Cecília Sarolta)
Látjuk: ha biztosabb alapokat keresünk, bizony túl kell lépnünk az introspekción! Gyűjthetünk nyelvi adatokat nyelvészeti terepmunka keretében is. Felkeressük az anyanyelvi beszélőket, megfigyeljük nyelvi viselkedésüket, és valamilyen formában rögzítjük az általuk produkált adatokat. Lehet például, hogy diktafonnal, de az is lehet, hogy kérdőívek segítségével dolgozunk, és e kettőt kombinálhatjuk is.
Nagy előnye a terepmunkának, hogy több beszélőtől, nagyobb mennyiségű adatot tudunk összegyűjteni, és a beszélőknek a (megközelítőleg) természetes nyelvi tevékenységéről kaphatunk képet, ha körültekintően tervezzük meg az adatgyűjtést. Nehézséget jelenthet viszont, hogy még a nagy korpuszban (szövegmennyiségben) sem teljesen biztos, hogy kellő számban fog előfordulni az a jelenség, amit éppen vizsgálni szeretnénk. Ha például a fenti példákhoz hasonló eldöntendő kérdések használatára vagyunk kíváncsiak, akkor nem biztos, hogy jó nekünk, ha az adatközlő sokat mesél, mert abban valószínűleg spontán módon igen kevés eldöntendő kérdés fog elhangzani. Ráadásul abból, hogy egy adott formát egy vagy több beszélő éppen nem használ, nem következtethetünk annak a formának az elfogadhatatlanságára.
(Forrás: Molnár Cecília Sarolta )
Olyan módszerre lenne inkább szükségünk, amelynek segítségével irányított módon tudnánk a beszélőknek az eldöntendő kérdő mondati formákra vonatkozó tudását előcsalni. Egy előre megtervezett nyelvészeti kísérlet éppen erre ad lehetőséget! Ebben az esetben, akárcsak a pszichológiában, egy valóságos helyzetet modelláló kísérleti helyzetben figyeljük meg és rögzítjük a kísérleti személyek viselkedését. Lehetséges, hogy a kísérleti személyeknek valamilyen nyelvi formát produkálniuk kell, például eléjük tárjuk a fenti helyzeteket, és megkérjük őket, hogy tegyenek fel egy, a szituációba illő kérdést. Az is lehet, hogy úgy tervezzük meg a kísérletet, hogy lehetséges formák közül kell választaniuk, mint például fent az A. és a B. lehetőség közül. (Ezeket produkciós kísérleteknek nevezzük.) Ha pedig egy adott helyzetben elhangzó nyelvi formával kapcsolatosan a beszélő ítéletére, értékelésére vagyunk kíváncsiak, akkor percepciós kísérletet terveztünk. Ilyen lenne, ha a fenti szituációban csak az A. vagy csak a B. kérdés hangozna el, és azt kérnénk a kísérletben részt vevő személyektől, hogy ítéljék meg egy skálán, mondjuk 1-től 7-ig, hogy mennyire tartják természetesnek, jól hangzónak az adott helyzetben az adott kérdést (úgy, hogy az 1-es jelenti azt, hogy „egyáltalán nem természetes”, a 7-es pedig azt, hogy „teljesen természetes”).
Nagy előnye a kísérletes módszernek, hogy célzottan és akár statisztikailag is elemezhető mennyiségben és minőségben tudunk adatokat gyűjteni. Nagy nehézsége azonban, hogy olyan kísérleti helyzetet teremtsünk, amely megfelelően modellezi a valóságos helyzeteket, ugyanakkor a kísérleti személyek számára nem természetellenes.
Kísérletezni: menő!
A kutatást a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH támogatta, a K115922 nyilvántartási számú támogatási szerződés alapján. Azt, hogy a kísérletes módszer ígéretes, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2017-ben Kölnben több száz fő részvételével háromnapos konferenciát rendeztek olyan kutatók számára, akik az úgynevezett kísérletes pragmatikával foglalkoznak. Pragmatika: a nyelvhasználat szabályosságait kutató ága a nyelvészetnek. Ez az esemény egyébként már-már szokásosnak mondható, két évente rendezik meg, 2019-ben Edinburgh-ben lesz. Az xPrag.de kutatóhálózata 45 rendes tagot számlál, de még kétszer ennyien vannak azok a kutatók, akik valamilyen módon részt vettek kísérletes pragmatikai kutatásokban.
Sorozatunk következő részében olyan nyelvészeti problémákat fogunk bemutatni, amelyek kísérletes módszerekkel is vizsgálhatóak.
Források
Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXIX. kötet. Szerkesztette: Bánréti Zoltán. Akadémiai Kiadó, 2017.
Ira Noveck – Dan Sperber (szerk.): Experimental Pragmatics. Palgrave, 2004.