Az igazi nemzeti konzultáció

A „magyar nyelvet” – ahogy minden más nyelvet – sokféleképpen beszélik a beszélői. Ez ellen felesleges és káros fellépni. Amit megtehetünk a nyelv egységességéért, azt folyamatosan megtesszük azzal, hogy beszélünk.

Több hozzászólónknál is kiverte a biztosítékot az az állítás, hogy a „magyar nyelv” nem létezik, az csak egy absztrakció. Van, akinek ez az állítás az érzéseit sérti – ezzel nem nagyon lehet mit kezdeni, de azért megpróbáljuk megérteni –, van, akinek elvi kifogása van. Nézzük, hogyan kell érteni ezt.

Érzelmileg viszonyulni

Az ember máshogy viszonyul a szüleihez, a társához, ha van, a gyerekéhez, mint más emberekhez. Ez velük szemben elfogulttá teszi, ezért nem köteles például tanúskodni ellenük, ezért nem kezeli alapesetben egy orvos a hozzátartozóit.

A nyelvész viszont vizsgálhatja az anyanyelvét, a történész is az országa, népe történelmét. De eközben muszáj elnyomnia az elfogultságait, ha az akarja, hogy a szakmájában komolyan vegyék. Aki csak elfogultan tud szemlélni olyasmit, amihez érzelmileg közel áll, az másról is csak azt tudja feltételezni, hogy így látja a dolgokat. Ezért azt gondolja, hogy a nyelvet elfogulatlanul vizsgáló nyelvészt nem is izgatja saját anyanyelve, de még olyan vádat is hallani, hogy tönkre akarná tenni. Ez természetesen butaság.

Egy történész nem gondolhatja komolyan, hogy a kurucok alapból a jó ügy mellett állnak, a labancok meg nem. Se a történelem, se a nyelv nem focimeccs, ahol drukkolni kéne a hazai csapatnak. Egy nyelvész sem gondolhatja, hogy magyarul mindent jobban ki lehet fejezni, mint tetszőleges más nyelven. Még akkor sem, ha ez történetesen neki, akinek az anyanyelve a magyar, tényleg jobban megy. Azt sem gondolhatja, hogy a magyar „ősnyelv”, minden nyelv őse, alfája és ómegája. Egyrészt azért nem, mert ha elfogulatlanul vizsgáljuk az emberi nyelveket, kiderül, hogy a magyar is csak egy a világ több ezer nyelve közül, van, amiben hasonlít rájuk, van, amiben nem. De legfőképpen azért, mert az „ősnyelv” kifejezés a nyelvtudományban semmit nem jelent, azaz a nyelvész ezt nem tudja értelmezni. (Persze ha valakinek ez a hit kell a boldogságához, hiheti ezt, de fontos tudni, hogy ez nem több, mint egy alátámasztatlan hiedelem.)

Változatokban tobzódni

A nyelv változatos dolog. Ugyanazt a dolgot meglepően sokféleképpen lehet mondani. Használhatunk különböző szavakat: nadrág vagy gatya. Az ugyanarra a dologra használt különböző szavak a legtöbbször valamiben elkülönülnek, a példánkbeliek közül az elsőt formálisabb helyzetekben használjuk, a másodikat közvetlenebbekben: egy ruhaüzletben például nem számíthatunk férfi gatyák feliratra. Egy másik különbség, hogy ’alsónadrág’ értelemben csak az utóbbi fordul elő.

Az is előfordulhat, hogy „ugyanazt” a szót így vagy úgy ejtjük: fel vagy föl. Ezeket csak azért tartjuk ugyanannak a szónak, mert szinte mindig felcserélhetőek egymással, de valójában még ez sem teljesen igaz. A szeg és a szög esetében ez jól látható is: a mérd le a szöget mondat kétértelmű – kellhet hozzá szögmérő vagy collstok –, a mérd le a szegethez viszont sok beszélőnek csak az utóbbi alkalmas eszköz. Összetételekben pedig legtöbbször vagy az egyik, vagy a másik fordul csak elő, pl. szegfű, de háromszög.

Szegek szögben
(Forrás: okokchina.com)

Abban is különbözhetünk, hogy egy-egy szót milyennek kezelünk, melyik kategóriába teszünk. Van, aki a férfi főnevet bizonyos toldalékok előtt úgy kezeli, mint a évdíjt (férfinak, évdíjnak), más pedig úgy, mint a fétist (férfinek, fétisnek). Van, aki a karéjt, karéjok mintájára a tányért, tányérok alakokat használja, mások a maghéjat, maghéjak mintájára a tányérat, tányérak alakokat. Továbbá van, aki a nyit mintájára az iszik esetében is megkülönbözteti a tárgy határozottsága szerint az igei toldalékot (nyitom a sort, nyitok egy sort, iszom a sört, iszok egy sört), van, aki ezt csak a nyitnál teszi meg, az iszik esetében viszont összemossa a két kategóriát (iszom a sört, iszom egy sört), ahogy egyébként múlt időben szinte mindenki (ittam a sört, ittam egy sört).

Van, aki a távolra mutató névmást és a határozott névelőt minden esetben megkülönbözteti, mert az elsőre csak az azt, a másodikra csak az at használja (a lány az magas, a lány az alacsony, de a magas lány, a alacsony lány), mások a határozott névelőt magánhangzóval kezdődő szó előtt összemossák a távolra mutató névmással (az alacsony lány).

A alacsony sarka magas
(Forrás: Wikimedia Commons / Dominic Alves / CC BY 2.0)

Az eddig sorolt és még rengeteg más nyelvi változat különböző kombinációkban létezik a magyar anyanyelvűek beszélők nyelvhasználatában. Azonban egymás megértésének ez a változatosság csak nagyon ritkán akadálya.

Változatokat üldözni

Mindannyiunkban megvan az érzés, hogy ahogy mi csináljuk a dolgokat, az úgy jó. Hisz épp azért csináljuk úgy. Ezt a nyelvvel kapcsolatban is érezzük: ahogy mi beszélünk, úgy kell beszélni. „Már az ókori görögök is” barbárnak, azaz ’érthetetlen beszédű’-nek neveztek mindenkit, aki nem görög volt, vagyis nem görögül beszélt. A szlávok ugyanígy ’beszélni nem tudó’-nak, németnek nevezték a közelükben élő nem szlávokat (a népnév tehát a néma szóval azonos eredetű). (Itt azonban bizonytalan az etimológia, lehet, hogy egy kelta népnév él a szóban tovább.)

De nemcsak akkor érezzük a másik ember beszédét a miénknél kevésbé értékesnek, ha számunkra érthetetlen nyelvet beszél, hanem akkor is, ha értjük, amit mond, de más változatokat használ bizonyos dolgokra, mint mi. Ilyen esetben a nagyobb hatalommal rendelkező beszélő stigmatizálhatja az övétől eltérő nyelvváltozat bizonyos jelenségeit. Fontos látnunk, hogy a stigmatizáció alapja sohasem az, hogy a másik nyelvváltozat rosszabb volna, hogy mit stigmatizálunk, az tulajdonképpen esetleges. A föl nincs stigmatizálva, a mög viszont igen. Aki stigmatizál, néha arra hivatkozik, hogy a másik nyelvváltozatban összemosódnak olyan alakok, amiket ő különbözőképpen mond (pl. osztjuk az ételt, osszuk az ételt), máskor viszont – természetesen olyankor, amikor épp az ő nyelvváltozata mos össze olyasmit, ami a másikéban különböző – nem hivatkozik erre. Példáink közt ilyen az iszom a sört megkülönböztetése az iszok egy sörttől, vagy a mutató névmásként és névelőként egyaránt használt az.

Azt kikényszeríteni, hogy mások az én nyelvemet vagy nyelvváltozatomat használják, épp olyan visszatetsző, mint ha mondjuk az általam preferált ruha- vagy hajviseletet tenném kötelezővé. Ha annak nem örülünk, amikor ezt a szlovák vasutak vagy a marosvásárhelyi városvezetés csinálja, akkor magunk se tegyük.

Egyenfrizura
(Forrás: imgur.com)

Hasonlóan beszélni

A más nyelvváltozatokkal szembeni türelmetlenségben a nyelv egységének eltűnésétől való félelem is szerepet játszhat. Egy nyelv egységessége akkor szűnik meg, ha nincs rá szükség. Akkor nincs rá szükség, ha a beszélőközösség tagjai már nem beszélnek egymással. Amíg beszélnek, addig folyamatos nemzeti konzultáció zajlik, ahol a különböző változatokat átveszik egymástól a beszélők, ami tetszik nekik azt terjesztik, ami nem, azt nem. Így tehát a „kérdésekre” adott „válaszokat” nem is kell összegezni. Ezek a válaszok minden nap spontán megszületnek a beszélők nyelvhasználatában.

Ennek a konzultációnak az eredménye pedig a nyelv folyamatos változása, ami – lássuk be – a lehető legdemokratikusabb módon történik. Mindenki kiveheti belőle a részét azzal, hogy úgy beszél, ahogy tetszik neki.

Kapcsolódó tartalmak:

• „Értsd jól!”
• Rettegés a szabadságtól
• Tévhitek a nyelvhelyességről
• Ha kell, elmagyarázzuk ezredszer is...
• A nap kommentje

Hasonló tartalmak:

• Nyelvi ismeretterjesztésnek álcázott lingvicizmus
• 100 rokokó nyelvi ismeretterjesztő cikk
• A finn nyelv szuperhősei
• A korai nyelvújítókról
• A köznyelv és az ő diadala

Hozzászólások (14):