Az emberi értékek nyelvi tesztje?
Kosztolányi Dezső egyik írásában nyelvi tesztet ajánl annak eldöntésére, hogy mi számít örök emberi értéknek. A teszt egyszerű, és jónak is tűnik elsőre. Nagy kár, hogy nem működik...
Az, hogy mit tekinthetünk értéknek, elég nehezen definiálható. Kultúrától, hagyománytól és egyéni meggyőződéstől is függ, mely értékeket tartunk fontosnak, mindenek fölött állóknak. Ugyanakkor sokszor teszünk úgy, mintha lenne egy hallgatólagos megegyezés az „örök emberi értékek” felől. Mennyire egyszerű lenne a helyzet, ha nyelvileg kódolva lenne, hogy milyen szó jelöl föltétlen értéket! Persze az egységességhez még az is szükséges lenne, hogy ezeken az értékeket jelölő kifejezéseken mindenki pontosan ugyanazt értse...
Nyelv és lélek című sorozatunk aktuális részében megmutatjuk, hogy Kosztolányi Dezső szerint igen egyszerű nyelvi tesztje van annak, hogy mit is tekinthetünk valódi értéknek. A Pesti Hírlapban 1931. január 11-én megjelent Azt, hogy az életben... című rövid írás elég egyértelműnek mutatja az értékek kérdését. Kosztolányi ötlete elsőre elég jól követkető; azt mondja, hogy az igazi értékek csak a halálhoz való viszonyításban mutatják meg örökkévalóságukat, általánosságukat. Az írás tétele ennek megfelelően a következő:
Azt, hogy az életben micsoda a föltétlen érték, csak úgy tudhatjuk meg, hogyha a halálhoz viszonyítjuk.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Ez jól és egyszerűen hangzik, de rögtön felmerül bennünk a kérdés, hogy a mit is jelent a halálhoz való viszonyítás: azt meg hogyan tudjuk megtenni? Kosztolányi nem marad adósunk a válasszal: nyelvi viszonyításra gondol. Azaz nyelvileg ellenőrizhető – szerinte –, hogy mi számít örök értéknek és mi nem. Íme a teszt:
Tegyünk próbát. Illesszünk a halott szó elé különböző tulajdonságjelzőket. Írjuk ezt: a gazdag halott, a tudós halott, az elmés halott, a bátor halott, a józan halott, a körültekintő, lelkiismeretes, ügybuzgó, erélyes, előrelátó halott stb.
Ezek a kapcsolatok kacagásra ingerelnek bennünket.
A fenti jelzők által jelölt dolgok tehát valószínűleg nem számítanak örök értékeknek, hiszen – legalábbis Kosztolányi szerint – nevetségesek az így megalkotott szókapcsolatok. Az ítéletében egyetértünk: valóban nagyon furcsák, ritkák a fenti szetkezetek. Nehezen tudunk elképzelni olyan nekrológot, amelyben így nyilatkozzanak az elhunytról. De figyeljük meg az ellenpróbát is:
Írjuk azonban ezt: a szomorú halott, a lángeszű halott, a szegény halott, a megbocsátó halott, a jóságos, önfeláldozó, kedves, hű, tiszta halott stb.
Ha ilyesmit olvasunk, meghatódunk.
Az itt idézett jelzős szerkezetek tehát az igazi értékek kifejezései lennének... Ha olvasóink sem látnak nagy különbséget a fenti példák és az utóbbiak között, nincsenek egyedül. A szegény halott és a kedves halott kivételével ezek kifejezések számunkra pont ugyanannyira hangzanak bizarrnak, mint a fentiek. Ennek pedig az lehet az oka, hogy ezek épp ugyanannyira ritkák nekrológokban, temetéseken elhangzó megemlékező beszédekben, mint az előbbiek... Valószínűleg a halott szót igen korlátozottan szoktuk jelőzőkkel ellátni; ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének örök emberi értékek... Igazán nem akarjuk Kosztolányi számlájára írni, de a Halotti beszédben is egyedül a kedves jelző szerepel, de persze nem a halott szó jelzőjeként...
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
(Forrás: Wikimedia Commons / Kancelaria Prezydenta RP / GNU-FDL 1.2)
Kosztolányi azonban mégis biztos szemantikai érzékkel állítja a szembenállást, amely számunkra korántsem ennyire egyértelmű.
Mi következik ebből? Az, hogy a gazdagság, tudás, elmésség, bátorság, józanság, körültekintés, lelkiismeretesség, ügybuzgóság, erély, előrelátás olyan állapot vagy erény, mely esetleges, vitatható, s így mulandó, viszont az utóbbiak, a szomorúság, lángeszűség, szegénység, megbocsátás, jóság, önfeláldozás, kedvesség, hűség, tisztaság olyan értékek, melyek még a halál távlatában se törpülnek el, még azon túl is élnek és világítanak.
A következtetés persze még lehetne igaz attól függetlenül, hogy az alátámasztásául felhozott példák nem egyeznek meg az intuícióinkkal. És persze érezhető, hogy a felhozott példák nem ugyanazon a helyen állnak a mulandóság/állandóság skáláján, de hogy ezek az értékek egyértelműen két pólus köré csoportosulnak, nem tudjuk belátni. Tehát azzal kell, hogy szembesüljünk újra, hogy az értékek hierarchiája mégis csak egyéni előfeltevések kérdése, és még az azonos anyanyelvűek sem fognak tudni nyelvi érvek alapján egyetérteni abban, hogy melyek is az örök értékek.
Forrás
Kosztolányi Dezső: Nyelv és lélek. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 103. oldal