A harc, amit nem mi választunk
Kate Granger a The Guardian szerzője, 29 éves és végstádiumú rákja van. Legutóbbi cikkében arról ír, miért nem tudja harcként, küzdelemként megélni a betegségét.
„Hősiesen küzd a rákkal”, „végül hosszú harcban legyőzte a rákot”, „végül elvesztette éveken át vívott háborúját a kegyetlen ellenséggel, a rákkal szemben” – ismerős mondatok ezek, amelyeket gyakran hallunk. Közös bennük, hogy a betegséget ellenségként, a lefolyását pedig küzdelemként írják le metaforikusan. Sok emberre biztosan jó hatással van ez a harcos szóhasználat; vannak azonban olyanok is, akiket zavar. Például azokat, akik viszonylag biztosra vehetik harcuk kudarcát, azaz tudják, hogy gyógyíthatatlanok.
Kate Granger, a The Guardian szerzője 29 éves és végstádiumú daganatot diagnosztizáltak nála. Legutóbbi cikkében hívja föl a rákos betegséggel kapcsolatos harcos retorikára a figyelmet. „Sajnos elveszítette bátor harcát a betegséggel szemben! – Ha valaki a halálom után így emlékszik majd rám, bárhol leszek is, biztosan elátkozom majd” – írja. Szerinte az lenne a fontos, hogy az emberre úgy emlékezzenek, hogy milyen pozitív dolgokat vitt véghez; ebbe pedig nem fér bele, hogy automatikusan vesztesnek titulálják.
Ráadásul sok ember esetében – ahogy az övében is – nem igaz az elveszett küzdelem képe, hiszen ha valakinél olyan betegséget diagnosztizálnak, amellyel szemben esélye sincs, akkor nem mondható kudarcot vallott. Ebben az esetben nem arról van szó, hogy valaki nem küzdött elég keményen, és ezért elbukott, hanem arról, hogy egy olyan folyamat indult el a szervezetében, amely kontrollálhatatlan az ember számára. Akinek nem adatik meg az esély arra, hogy győzzön a betegsége fölött, az nem szívesen szembesül azzal, hogy ő egy elkerülhetetlenül bukásra ítélt harcos. Sőt, ez a retorika akár frusztráló is lehet a számára, mivel irreális elvárásokat és hamis képet sugall.
Persze a harci metaforika érthető is: sok ember számára ez pozitív üzenetet hordoz. Ráadásul az orvostudomány egésze a betegségek elleni harcról, a kórok és végső soron a halál legyőzéséről szól. Csakhogy egy végstádiumú, haldokló beteg esetében, amikor nem lehet túlélésről, győzelemről beszélni, csak elfogadni a halál közeledtét, ilyesminek nincs értelme.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Rengeteg díjat és sajtónyilvánosságot kapott az utóbbi időben a The Battle we didn't chose – My wife's fight with breast cancer (A harc, amit nem mi választunk – a feleségem küzdelme a mellrákkal) című fotóblog. Jennifer története szintén fölhívja a figyelmet a harcos metaforika problémáira.
Kate Granger fölhívja a figyelmet arra is, hogy a beteget „bátor harcosként” föltüntetni szintén hamis. „Én nem érzem úgy, hogy bátor lennék. A bátorsághoz számomra hozzátartozik az, hogy van választásom. Ha például egy nehéz vagy veszélyes helyzetet választanék azért, hogy megmentsek valakit, akkor lennék bátor. Én ezt a betegséget nem választottam, ahogyan azt sem, hogy hogyan folytathatom vele együtt az életemet. Fölösleges és hamis tehát azt gondolni, hogy aki beteg, az nem hibázik, az bátor, az hős” – írja.
(Forrás: Wikimedia Commons / XVIII Airborne Corps History Office photograph by PFC John F. Freund, DS-F-096-11)
„Az én életemben a rák nem egy küzdelem, hanem sokkal inkább szimbiózis. Nincs választásom: együtt kell vele élnek nap mint nap. Néha a ráknak van jó napja, máskor nekem. De ez nem harc. Végső soron ezek a daganatos sejtek az enyémek, az enyéimből lettek, az én szervezetemben élnek; ha harcolnék ellenük, magam ellen kéne harcolnom. A kemoterápiát sem harcnak fogtam fel, hanem inkább szelíden és kissé vonakodva vetettem alá magam” – írja a 29 éves beteg.
Kate Granger szerint az életnek – akármilyen közel is van a vége – nem a harcról, hanem az életről kellene szólnia: a megbirkózásról (coping), az elfogadásról, a pozitív dolgokról, a rövid távon elérhető célokról és a hozzánk legközelebb állók támogatásáról.
Forrás