„Pogány” kápolnák Szettuföldön
Düledező szakrális épületek, kacsalábon forgó imaházikók. Szettuföld megannyi titkot rejteget...
A jelenlegi finnugor kulturális fővárosnak otthont adó Szettuföldet járva mindenfelé különös épületre figyelhetünk fel. A kis faházikókat könnyen nézhetnénk akár szaunának is, ha nem lenne rajtuk ortodox kereszt. A mai utazónak szerencséje van, mert sok forrás áll a rendelkezésére, ha utána szeretne járni, mire is bukkant szettuföldi kalandozásai során. Csakhogy nem volt ez mindig így.
Bár a szettuk kultúrája már a 19. századi gyűjtőket is vonzotta, a vallási szokásaik iránt nem érdeklődtek. Így volt ezzel például Friedrich Reinhold Kreutzwald, az észtek nemzeti eposzának, a Kalevipoegnek az összeállítója is, aki bár művének számos elemét a szettu hagyományból merítette, a népcsoport vallási életével nem foglalkozott. Ennek az volt a magyarázata, hogy akkoriban a néprajzkutatók és -gyűjtők csak a nem keresztény hagyományokat tartották eredetinek; az ortodox vallási jegyeket orosz hatásnak és ezért érdektelennek tekintették a tradicionális észt kultúra szempontjából. A szettu imaházak történetében pedig számos kereszténység előtti elemet találhattak volna.
(Forrás: Arne Maasik / folklore.ee)
Ez a hozzáállás még a 20. század első felében is jellemző volt. Az 1920-as években egy finn kutató, Ilmari Manninen számos könyvet szentelt a szettu kultúrának, többek között a szettu épületeknek és temetési szokásoknak, a kápolnákról azonban semmit nem ír. Ez más művekben is így volt, a szettuk vallási életével kapcsolatban csak a pogány – vagy annak hitt – elemeket emelték ki, a tájleíró művekben csak az áldozati kövekről és szent fákról volt szó.
(Forrás: Wikimedia Commons / Anvelt / CC BY-SA 3.0 ee )
Az 1930-as években azonban ez a helyzet megváltozni látszott, amikor is a néprajzkutató és vallástörténész, Oskar Loorits behatóbban tanulmányozni kezdte a szettuk vallási életét. Ez alkalommal a második világháború szólt közbe. Mivel a kutató Svédországba menekült, a vasfüggöny mögül nem volt lehetősége a gyűjtést folytatni. A magával vitt anyagok alapján azonban 1959-ben mégis sikerült megjelentetnie egy cikket a szettuk vallási életéről. Azóta sokan kutatták a témát, a szettu kápolnákról való legfontosabb tudnivalókat megtalálhatjuk a 2011-ben megjelent, Setomaa tsässonad (Szettuföld tsässonjai) című vastag albumban.
A „pogány” kápolna
A szettuk vallási életének központját a Pecsori településen található templomokon és kolostoron kívül a falvakban álló kis kápolnaszerű épületek, az úgynevezett tsässonok [cesszon] jelentik, amelyeknek a neve az orosz часовня [csaszovnya] szó elszettusított változata. A часовня szó töve a час [csasz] ’óra’, amely a rövid időtartamú, zsolozsmaszerű imádságokra utal, ugyanis ezekben a kápolnákban nem lehet liturgiát tartani, csak a megadott időpontokban zsolozsmázni. A tsässonok általában szerény, egyszerű fa-, kő- vagy ritkán vályogépületek, sokszor alig nagyobbak, mint egy szauna.
A kápolnákon kívül van még egy nagyon sajátos szettu imahely, az oszlopon álló, kis ikonházikó, amelyben egy meghatározott szent ikonja van elhelyezve. A kutatók szerint ezek a lábasházak a kereszténység előtti idők áldozati helyeinek maradványai lehetnek.
(Forrás: Carl Sarap)
A tsässonok egy adott szentnek (például Migulának, vagyis Szent Miklósnak) vagy egyházi ünnepnek vannak szentelve. A választás a falu „profiljától” is függ: ha például legfőképpen gabonát termeltek a faluban, a termés bőségéért „felelős” szentet választották. (Érdekesség, hogy három tsässonban katolikus szentekhez imádkoznak.)
A tsässonok multifunkcionális épületek. A felhasználási módok egy része a kereszténység előtti természetvallás elemeit őrzi, például a helyiek itt imádkoznak a megfelelő időjárásért, és itt ravatalozzák fel a halottakat. Ezenkívül a kereszteletlen gyerekeket régen sokszor a kápolna alá temették, valamint a falusi bíróság is itt hirdette ki az ítéletet. A tsässon erős közösségszervezői funkciója is a régi, kereszténység előtti világot idézi. A ma is használatos tsässonokat egyedül és közösen is látogatja a falu lakossága, de a hely kiválasztásában, az építésben és díszítésben, valamint későbbi esetleges felújításban az egész faluközösség részt vesz. Az összetartozás érzését erősítik a kápolna körül megrendezett faluünnepek (szettuul kirmased [kirmaszed]) is. Az épület gondozói az úgynevezett „idősek”, „gazdák” vagy „papok”; az utóbbi nem felszentelt papot jelent, hanem a faluközösség egy-egy idősebb tagját. A vasárnapokon és egyéb ünnepeken összegyűlt falusiaknak ők olvasnak fel a Bibliából.
A tsässonokat rendszerint olyan helyre építették, ahol valami csoda történt, vagy ahol elhagyatott kőkeresztet találtak. Ezek általában régi temetők maradványai voltak. Vannak olyan tsässonok is, amelyek ma is temetőben állnak, általában olyan falvakban, ahol nincsen templom. Bár ritkábban, de az is előfordult, hogy a kápolnákat utak mellé építették mintegy tájékozódási pontként. A tsässonok belső tere általában nagyon egyszerű, nincs oltár és kórusrész elkülönítve, az ikonok a hátsó falon található ikonpolc(ok)ra vannak elhelyezve. Az eredeti berendezési tárgyakat a szovjet idők alatt ellopták, vagy megrongálták, ezért a tsässonokban ma új gyertyatartók és ikonok találhatók.
(Forrás: Arne Maasik / folklore.ee)
A tsässonok története
A feljegyzések alapján tudjuk, hogy az első tsässon 1540-ben épült a pecsori kolostor mellett, ez az épület azonban sajnos nem maradt ránk. A legrégebbi, ma is álló kápolna Mikitamäe faluban található, és a dendrokronológiai vizsgálatok, valamint a korabeli feljegyzések alapján megállapítható, hogy 1694-ben épült. A szovjet időkben elhanyagolt és a helyéről elmozdított épület a teljes körű restaurálás előtt meglehetősen rossz állapotban volt, a falusiak már nem tudták használni, ezért építettek egy újat a régi mellé. 2009-ben azonban felújították, és eredeti helyére visszavitték, majd felszentelték a 17. századi épületet.
(Forrás: Arne Maasik / folklore.ee)
Jelenleg tehát két tsässon is van a faluban, mindkettőt Tuumapühapäävä tsässonnak nevezik, mivel a húsvét után egy héttel tartott Tuumapühapäävä (tamásvasárnap) ünnepségnek szentelték őket. A tsässonok erősen szakrális jellegét mutatja az is, hogy a már lebontott vagy összedőlt épület darabkáinak is mágikus erőt tulajdonítanak. Ezenkívül szigorú szabályok vonatkoznak a kápolnában való viselkedésre, a szettuk hite szerint nagy szerencsétlenség éri azt, aki ezeket nem tartja be.
A ma már részben Oroszországban található, korábban azonban egy észtországi megyének számító Pecsori környéki területen 150 ilyen kápolnáról tudunk (ezekből huszonöt a mai Észtország területén található), ami azt jelenti, hogy ha nem is minden faluban volt ilyen épület, azért néhány kilométerenként biztos lehetett találni egy tsässont, bár az is előfordult, hogy egy falu több ilyen kápolnával büszkélkedhetett.
Az észtországi tsässonok történetét már alaposan feltárták a kutatók, az oroszországi részről azonban még mindig nagyon keveset tudunk, mert az ottani levéltárak anyagához nem egyszerű hozzáférni. Ha sikerül ezeket az adatokat elérni, a jövőben még számos érdekes információt tudhatunk meg ezekről az épületekről.
Görögországban az utak mellett látni hasonló, lábon álló oltárokat.
Svédeknél láttam hasonló lábon álló házakat, ott nem annyira a rágcsálók ellen építették ilyen magasra, hanem, hogy a méteres, másfél méteres hóból is kiálljon a ház.