Morfológiai típusok

A magyar nyelvről sokszor hallhatjuk, hogy mint finnugor nyelv az agglutináló típusba tartozik. De vajon mit jelent ez, és milyen típusok vannak egyáltalán? És mennyiben igaz ez a megállapítás?

Két nyelv közötti hasonlóságnak számos oka lehet: hasonló tulajdonságokat mutathatnak egyrészt azért, mert közös előzményre vezethetők vissza (nyelvrokonság), vagy huzamosabb egymás mellett
élésük során átvettek egymástól különböző nyelvi elemeket, továbbá véletlen egyezések is előfordulnak (magyar birtoktöbbesítő jel:-i, orosz többesjel: -и [i]). A világ nyelveit grammatikai szerkezetük hasonlósásága alapján néhány alapvető típusba lehet sorolni. Ezeket morfológiai típusoknak hívjuk.

Rögtön le kell azonban szögeznünk, hogy egy nyelvben több típusú szerkesztésmód is előfordulhat. Egy-egy nyelvet olyan alapon szoktak valamelyik típusba sorolni, hogy melyik a rá leginkább jellemző morfológiai (alaktani) szerkezet. Ez azonban rendkívül leegyszerűsítő megoldás, egyfelől azért, mert a a különböző típusok különböző arányban lehetnek jelen a nyelvekben (bizonyos esetekben szinte szubjektív kérdés, melyik szerkezettípust tekintjük a nyelvre nézve leginkább jellemzőnek), másfelől az azonos típusok is rendkívül sokféleképpen valósulhatnak meg (az agglutináló nyelvek esetében például különböző lehet a toldalékok sorrendje stb.)

Izolálás

Az izolálás a morfológiai megformálás hiányát jelenti. Arra az esetre alkalmazzuk, amikor egy „tartalmas” szó grammatikai szerepét nem a szó alakja, hanem mondatbeli pozíciója vagy egy másik, kifejezetten e
grammatikai funkcióra specializálódott szó jelzi. Az egyik legtisztábban izoláló nyelv a kínai. A magyarban azt, hogy Péter szereti Marit vagy Mari szereti Pétert, a Péter és a Mari szavak alakja fejezi ki: amelyik az ún. alanyesetben van, az szeret, amelyik pedig az ún. tárgyesetben, azt szeretik. Az angol főneveknek azonban nincs alany- és tárgyesetük, ezért a szavak sorrendje jelöli, ki kit szeret: a Peter loves
Mary azt jelenti, hogy ’Péter szereti Marit’, a Mary loves Peter pedig azt, hogy ’Mari szereti Pétert’. (Ezzel szemben a magyarban a szórend – és a hanglejtés – egészen másféle jelentésárnyalatokat fejez ki, vö. Péter
szereti Marit, Marit szereti Péter, Péter Marit szereti, Szereti Péter Marit stb.)

A magyarnak is vannak izoláló vonásai. Ha az angolt és a magyart összevetjük, azt látjuk, hogy az angol gyakran önálló szavakat használ ott is, ahol a magyar toldalékot. Így pl. magyar iskolá-ban, angol at school. Azonban előfordul, hogy az angolhoz hasonlóan a magyar is önálló szót használ: iskola után. Vannak olyan esetek is, amikor a magyar csak önálló szóval tudja kifejezni azt, amit más nyelvek toldalékkal (is): magyar a ház, román dom-ul, dán hus-et. Sőt, a magyar időnként ugyanazon jelentés kifejezésére is hol toldalékot,
hol önálló szót használ: a feltételes módot jelen időben toldalék (ad : adna), múlt időben önálló szó (adott : adott volna) fejezi ki.

Elszigetelve
(Forrás: Wikimedia Commons / M Nishimoto)

Agglutinálás

Az agglutinálás vagy ragasztás olyan morfológiai megformálás, amelyben a tő és a toldalékok viszonylag jól elkülöníthetőek, és a különböző grammatikai viszonyokat is viszonylag jól elkülöníthető elemek fejezik ki. Jellemzően agglutinálóak a magyar és a finnugor nyelvek többsége mellett a török nyelvek.

A magyar labdá-i-tok-ról szóban a tőhöz (labdá- kapcsolódó toldalékok a szó egy-egy grammatikai tulajdonságát jelölik: az -i- a többes számot, a -tok- azt, hogy a birtokos többes szám második személyű (ti),
a -ról pedig az eset jelölője. Az angolban viszonylag kevés az így megformált szerkezetek száma, de ilyennek tekinthető a szabályos múlt idő megformálása (wait : waited ’vár : várt’) vagy a szabályos többes
szám (car : cars ’autó : autók’) – igaz, az angol esetében, ha a képzőktől eltekintünk, egyszerre csak egyetlen toldalék kapcsolható ilyen módon egy szóhoz.

Agglutinálás: szorosan összetapadó, mégis jól elkülöníthető elemek
(Forrás: Wikimedia Commons)

Flektálás

Flektálásról vagy hajlításról akkor beszélünk, ha a tő különböző grammatikai funkciók kifejezésére különböző alakban jelenik meg, vagy  ha a több különböző grammatikai tartalmat egy oszthatatlan elem
jelöl.

Az elsőre jó példa az angol drink : drank ’iszik (jelen és múlt időben)’ pár. Hasonlót figyelhetünk meg a magyarban is: megy : ment. Ilyenkor a tő alakja is részt vesz a nyelvtani szerep jelölésében.

A másodikat illusztrálja a cseh. A předsed-ům ’elnököknek’ szóban az -ům a magyar -eknek elemének felel meg, de míg a magyar felbontható -ek ’többes szám’ és -nek ’részére, számára’ elemekre, addig a cseh -ům
nem. Az ’elnökök’ csehül předsed-ové, az ’elnöknek’ pedig předsed-ovi.

A spanyol ’fut’ ige ragozása. Némely pontján agglutinálásnak tűnő flektálás
(Forrás: Wikimedia Commons / Serg!o / CC BY 3.0)

Poliszintézis és inkorporálás

Polisztintetikus nyelvek jellemzője, hogy egyetlen morfémasorba sűrítenek be olyan tartalmakat, amelyeket a más nyelvtípusba tartozó nyelvek szószerkezetekkel vagy olykor még hosszabb egységekkel fejeznek ki. Inkorporáló (bekebelező) nyelveknek általában azokat nevezik, melyek több tartalmas tövet is egy szóba tudnak sűríteni. A poliszintézis és az inkorporálás tehát lényegében az agglutinálás extrém válfaja, bár az ilyen szerkezetekben megjelenhetnek flektáló vonások (azaz több nyelvtani funkciót is kifejező oszthatatlan szóelemek) is.

A toldalékok sora határozó- és módosítószókat is tartalmazhat, így egyetlen szó, akár egy teljes mondatnak is megfelelhet, pl. eszkimó ayaqaqucuaryuumiitqapiallruyugnarquq-qaa A magyar Wikipédián szereplő eszkimó: illujuaraalummuuttuviniugaluaqpungalittauq ’de én is egyike vagyok azoknak, akik még a nagyon nagy házhoz mentek el’ szó kissé gyanús, hogy forrása nincs megnevezve, és  a neten kizárólag magyar oldalakon bukkan fel – ugyanakkor az elemei ellenőrizhetően léteznek, és talán más írásmódban a neten is fellelhető. (A mi példánk Marianne Mithun The Native Languages of North America című művének 407–408. oldaláról származik.) ’valószínűleg nem igazán akart elmenni azokra a rövid utazásokra, ugye?’ (ayaq- ’utazás’, -qaqu- ’időnként’ -cuar- ’kicsi’, -yuumiite- ’nem akar’, -qapiar- ’nagyon’, -llru- múlt idő, -yugnarq- ’valószínűleg’, -u- kijentő mód, -q- egyes szám harmadik személy, -qaa kérdés). Így például azt a magyar mondatot, hogy én ajánlom őt neked egy szóban tudják kifejezni. Ez a szerkesztésmód az európai nyelvekre nem jellemző. Tipikusan inkorporáló nyelveket az eszkimó és az amerikai indián nyelvek között találunk.

Szokták emlegetni, hogy a magyar mennyire „tömör” nyelv, mert míg egy szóban tudja mondani, hogy szeretlek, azt más nyelvek csak háromban (pl. angol I love you). Ez azonban messze nem jelenti, hogy a
magyar poliszintetikus nyelv lenne, hiszen csak a második személyű tárgyat tudja jelölni (a számát már nem), azt is csak akkor, ha az alany egyes vagy többes szám első személyű.

Bekebelezés
(Forrás: Wikimedia Commons / Rpm911 / GNU-FDL 1.2)

Szintetikus és analitikus szerkesztés

A fenti típusokat egy másik megközelítésben aszerint szokták felosztani, mennyire szintetikusak, illetve analitikusak. Az analitikus szerkezetekre az elemek nagyfokú elkülöníthetősége, a szintetikusra egybeolvadása jellemző. Az izoláló szerkezet a leganalitikusabb: itt a legtipikusabb esetben egy önálló jelentésű szónak (lexikális elemnek) vagy nyelvtani elemnek egy szó felel meg. A legszintetikusabb a flektáló: itt egy-egy szóelem is hordozhat több lexikális és nyelvtani információt. Az agglutináló szerkezet átmeneti: itt egy-egy lexikális vagy nyelvtani információt egy-egy szóelem hordoz, de egy-egy szóba több ilyen elem is kerül.

Az analitikus-szintetikus felosztás könnyebben számszerűsíthető. Egy adott szöveg különböző nyelvű fordításait megvizsgálhatjuk aszerint, hogy egy szó vagy szóelem átlagosan hány lexikális vagy nyelvtani információt fejez ki. Ezek segítségével a nyelveket már nem csak élesen elkülöníthető kategóriákba sorolhatjuk, hanem számértékek segítségével egy skálán is elhelyezhetjük. (Sőt, két skálán is: a szavak és a szóelemek átlagos „információsűrűsége” alapján is.)

Ám ezek az értékek sem tekinthetőek objektívnek, hiszen az eredmény attól is függ, mit hogyan számolunk. Például a magyar meglátogatom a barátom mondat esetében számolhatunk úgy is, hogy a barátom szó nem fejezi ki a tárgyesetet; úgy is, hogy az -om toldalék együtt fejezi ki a birtokost és a tárgyesetet; de úgy is, hogy az -om toldalékot egy „üres” (testetlen, zéró) toldalék követi, és ez fejezi ki a tárgyesetet. A maga helyén mindegyik elemzés indokolt lehet, de befolyásolhatja a magyar nyelvre kapott végeredményt.

A típusok változása

A nyelvek története során a grammatikai szerkezetek változnak, idővel a nyelvre leginkább jellemző típusok más típusú szerkezetekké alakulhatnak. Az indeurópai alapnyelv leginkább agglutináló volt, de a latin már flektáló, a mai újlatin nyelvek pedig (különösen, ha a névszókat nézzük) többségükben izolálók. A rokon nyelvek között is lehet jelentős eltérés: a szláv nyelvek többsége flektáló, de a macedón és a bolgár izoláló (szintén főképp a névszókat nézve). A finn és az észt nagyon közel áll egymáshoz, de az észt sokkal több flektáló vonást mutat, mint a finn. Mivel a nyelvek morfológiai típusa változhat, nem tekinthetjük a
nyelvrokonság bizonyítékának, ha két nyelv azonos morfológiai típusba tartozik; valamint az sem zárja ki a nyelvrokonságot, ha két nyelv más morfológiai típusba tartozik.

Kapcsolódó tartalmak:

• Nincs is tárgyas ragozás a finnugor nyelvekben?
• Milyen lesz az „újmagyar”?
• Én gazdagok és szépek, és te?
• A nyelvek összehasonlíthatóságáról
• Hamis beszéd

Hasonló tartalmak:

• Hogy mondják finnül, hogy „Jóska autója”?
• Bevezetés a mordvin nyelvészetbe
• Fura finn mondatok
• Hibát hibára halmoz az OFFI
• Mi bizonyítja, hogy a magyar nyelv finnugor?

Hozzászólások (31):