Elhunyt Joshua Fishman
Elhunyt Joshua Fishman, a szociolingvisztika (egyik) atyjának tartott amerikai nyelvész. Fishman kutatásai fontos támpontot adnak a finnugor nyelvek revitalizációjához is. De mit jelent a revitalizáció, és milyen szerepe volt a folyamatban Fishman munkáinak?
2015. március 1-jén elhunyt Joshua Fishman, akinek művei megkerülhetetlenek a nyelvi tervezéssel, revitalizációval és a kétnyelvű oktatással kapcsolatos kutatásokban, eredményei alapvető fontosságúak. Jelen írás a finnugor nyelvek revitalizációja szempontjából vizsgálja Fishman munkásságát, és nem törekszik a teljes életmű bemutatására. Mindenekelőtt ismerkedjünk meg Fishman legjelentősebb gondolataival, valamint nézzük meg, hogyan hasznosíthatók Fishman eredményei a gyakorlatban.
(Forrás: Wikimedia Commons / El bes / CC BY-SA 3.0)
Mit tettél ma a jiddis nyelvért?
Fishman írásaiban számos kisebbségi nyelv helyzetét elemezte, kutatásainak legfontosabb iránya azonban mindvégig a jiddis nyelv maradt. Fishman jiddis iránti elkötelezettsége gyerekkorában alakult ki. Bár az Amerikai Egyesült Államokban, Philadelphiában született, az európai zsidók nyelve, a jiddis lett az egyik anyanyelve. Apja fontosnak tartotta, hogy a jiddis nyelvet gyermekei megtanulják. De nemcsak a nyelv elsajátítására fektetett hangsúlyt, hanem minden adandó alkalommal biztatta is utódait a jiddis nyelv használatára. Állítólag nem nagyon múlt el úgy családi vacsora, hogy Fishman apja ne kérdezte volna meg: „Mit tettél ma a jiddis nyelvért?”
(Forrás: Wikimedia Coomons)
Fishman nemcsak a jiddis nyelv iránti elkötelezettséget hozta von Haus aus, de valószínűleg azt a gondolatot is, hogy a családnak kulcsszerepe van a kis nyelvek fennmaradásában. Önmagában nem elég tehát, ha a nyelvet iskolában tanítják, mivel pusztán egy felülről jövő kezdeményezéssel nem lehet eredményesen belenyúlni a nyelvcsere folyamatába. Az oktatásnak ugyanakkor fontos szerepe van a nyelvmegőrzésben, de csak akkor, ha az iskolának kiegészítő funkciója lesz, vagyis a családi környezetben elsajátított nyelvet erősíti, annak presztízsét növeli.
Ha a családban nem valósul meg a kisebbségi nyelv továbbadása, a közösség a fokozatos nyelvcsere és végül a nyelvhalál irányába halad. Ahhoz, hogy ezt a helyzetet meg lehessen változtatni, át kell alakítani azokat a hatalmi viszonyokat és gyakorlatokat, amelyek ehhez a szituációhoz vezettek. Fishmannek konkrét elképzelései voltak arról, hogyan lehet mindezt a gyakorlatban megvalósítani.
Hogyan fordítsuk vissza a nyelvcserét?
Fishman egyik leghíresebb munkája, az 1991-ben kiadott Reversing Language Shift (A nyelvcsere visszafordítása) jól tükrözi azt a szemléletváltást, amely a kilencvenes években a nyelvi érintkezések kutatásában bekövetkezett. Míg a nyelvészek korábban a nyelvcsere iránt pusztán tudományos szempontból érdeklődtek, és a folyamatoknak minél adekvátabb leírását igyekeztek elkészíteni, addig a kilencvenes évektől kezdve egyre gyakrabban merült fel, hogy a nyelvészek felelősséggel tartoznak a vizsgált közösségért. Ezzel párhuzamosan felmerült az igény az aktívabb társadalmi szerepvállalásra. Megindultak a nyelvi dokumentációs projektek, amelyeknek célja nem pusztán a kihalófélben lévő, veszélyeztetett nyelvek leírása volt. Azt is célul tűzték ki, hogy az eredményeket „vissza kell forgatni”, vagyis a gyűjtött anyagot valamilyen, a nyelv beszélői számára hasznos módon vissza is kell juttatni a közösséghez. Bár nem minden dokumentációs projekt egy az egyben revitalizációs (a nyelv élénkítésére, használati körének kiszélesítésére irányuló) vállalkozás is, mégis ezek a projektek gyakran járnak kéz a kézben.
Fishman kutatásai során azt állapította meg, hogy a nyelvcsere vagy a nyelvhalál már csak utózöngéje a korábban lezajló kulturális asszimilációnak, amely alapvető változásokat okoz a nyelvi attitűdökben és a (kisebbségi) nyelv státuszát tekintve is. Ez különösen igaz azokban az esetekben, amelyekben egy írott formában nem használt nyelv kerül kapcsolatba egy magasabb státuszú nyelvvel, amelyet különböző színtereken használnak a beszélőik (például az oktatásban, a közigazgatásban és a médiában).
A színterek megosztottságáról szólva meg kell említeni Fishman diglossziával kapcsolatos kutatásait is. A diglossziát Ferguson kezdte nyelvészeti szakszóként használni, azt a helyzetet értette rajta, amely például az arab nyelvű országokban jellemző: egy nyelv két változatát használják párhuzamosan a beszélők, az egyik az írásbeli érintkezés nyelve, és nagyobb presztízzsel rendelkezik, valamint szabályozottabb, mint a másik, informálisabb, csak szóbeli kommunikációban alkalmazott változat. Fishman kitágította a diglosszia szó jelentését, olyan szituációkat is diglossziaként határozott meg, amelyekben a beszélők nem egy nyelv két változatát használják párhuzamosan, hanem két különböző nyelvet, és a két nyelv státusza, nyelvhasználati színterei különböznek egymástól, a megosztottság hasonló a fergusoni egynyelvű diglossziás helyzethez
Az újabb kutatások szerint ez a helyzet például az oroszországi finnugor kisebbségek esetében. Még az úgynevezett tituláris köztársaságokban (például Udmurtiában) is, ahol az orosz mellett az udmurt is a köztársaság hivatalos nyelve, a törvény megfogalmazása miatt az udmurt alacsonyabb státuszba kerül. Mind az orosz, mind az udmurt államnyelvek, és a közigazgatásban kötelező valamelyik államnyelvet használni, viszont az nincs kikötve, hogy melyiket, így az orosz „kiüti” az udmurtot, mivel ez szélesebb körű megértést biztosít, és az egynyelvű orosz beszélők számára semmilyen erőfeszítést nem jelent.
Skálák
Fishman egy nyolclépcsős skálát (GIDS, vagyis Graded Intergenerational Disruption Scale – a korosztályok közötti kommunikációs töréspontok skálája) alakított ki, amelynek segítségével megállapítható, hogy egy adott nyelv mennyire veszélyeztetett, valamint hogy mi a teendő, milyen stratégiát kell kidolgozni a nyelvcsere visszafordítására. A nem veszélyeztetett nyelvek, mint például az államnyelvek, nem tehetők rá a skálára. A GIDS a nyelvi veszélyeztetettség Richter-skálája.
A GIDS első szintjén olyan nyelvek találhatók, amelyeket használnak például a közigazgatásban, a felsőoktatásban és a médiában. Ebben az esetben a nyelv biztonságos státuszához politikai függetlenségre lenne még szükség. Ezzel szemben a skála másik végén, az utolsó (8.) szintre sorolt nyelvek esetében már csak néhány, idős, egymástól elszigetelt anyanyelvi beszélője van a nyelvnek, és ők is inkább csak emlékeznek a nyelvre, vagy már csak imádkozásra használják aktívan, a nemzedékek közötti nyelvátadás teljesen megszűnt.
A GIDS nem az egyetlen skála, amelyet a nyelvi veszélyeztetettség és a nyelvi vitalitás (életképesség) felmérésére alkalmazni lehet. Az ELDIA (European Language Diversity for All – Európai Nyelvi Diverzitást Mindenkinek) a finnugor nyelvek helyzetét vizsgáló, „interdiszciplináris kutatási projekt az egyéni és a közösségi többnyelvűség fejlesztésére, újraértékelésére és koncepciójának új kidolgozására”.
(Forrás: http://www.eldia-project.org/)
A projekt során egy olyan eszköztárat alakítottak ki a résztvevő kutatók, amelynek segítségével megállapítható, egy adott közösségben mennyire valósul meg a nyelvmegőrzés. Az EuLaViBar (European Language Vitality Barometer – Európai Nyelvi Vitalitási Barométer) megmutatja, hogy mely területeken lenne szüksége a kisebbségi csoportnak támogatásra, ezáltal a forrásokat hatékonyabban lehet felhasználni, ami a nyelvi revitalizációt is eredményesebbé tehetné.