Utazás Nyenyecföldre
A téli hidegben nagyon kellemes forró teát kortyolgatva egzotikus tájak útleírását olvasgatni. És ha az egzotikus táj a rének, a fagy és a kétségbeesés hazája? Olev Remsu a nyenyeceknél járt...
Olev Remsu Minu Neenetsimaa (Az én Nyenyecföldem) az Észtországban megjelenő Minu... (Az én...) útikönyvsorozat egyik legkülönlegesebb darabja. (A sorozatból már korábban bemutattuk a Magyarországról, valamint a különböző finnugor népek körében tett utazásokról szóló részt.) A könnyed kalandokkal teli útleírásokhoz szokott olvasó valószínűleg meglepődve, sőt megdöbbenve olvashatja a nyenyecföldi utazásokról szóló sorokat. Olev Remsu könyvében ugyanis a szibériai őslakos nyenyecek életét és az ellenük elkövetett (történelmi) igazságtalanságokat ismerhetjük meg. A könyv mégsem lesz olvashatatlan vagy túlzottan depresszív, a szerző ugyanis jól operál az iróniával és a meseszerűséggel, valamint történetét teleszövi szürrealisztikusnak tűnő anekdotákkal, visszatérő elemek az amerikai kémek, jóslatszerű álmok és hidrogénbomba.
(Forrás: A könyv borítójának részlete / Petrone Print)
Valóságos? Rémálom?
Olev Remsu könyvének utószavában figyelmezteti olvasóit, hogy történetében a valóság és az álom határai elmosódnak, és hogy nagyon szubjektív mindaz, amit elmesél. Sokszor valóban hihetetlennek tűnik, amit leír (például, hogy a repülőgép ajtaját nem lehet jól zárni, és a repülés alatt valakinek végig fogni kell, nehogy kinyíljon stb.). Aki már járt orosz földön, bizonyára megtapasztalta, hogy bármikor történhetnek ehhez hasonló furcsa, olykor igazán kafkai világba illő dolgok, különösen, ha a bürokráciáról van szó. Remsu a Szovjetunió összeomlása előtt indul a nyenyecek földjére egy amerikai fiúval (Johnnal), akinek eltökélt szándéka, hogy jól megtanuljon nyenyecül. Mondanunk sem kell, hogy ezzel kihívja maga ellen a sorsot, és persze az orosz hatóságokat is. Olev Remsu és John először Szalehardba mennek, majd Jar-Saleba és később réntartó nomád nyenyecekhez.
A Rénhíreken már olvashattuk magyarországi nyelvészek nganaszanokhoz tett kutatóútjáról. Ugyanitt alapos áttekintés található a szamojéd nyelvek osztályozásáról, valamint a népek mai helyzetéről. Remsu könyve nem tartalmaz ilyen pontos adatokat, az egész regény inkább egy interjú- és sztorifolyam, amelyben sok szó esik a nyenyec nép története során elszenvedett sérelmekről. A cselekmény a kazimi felkelés és az ún. Cár-bomba felrobbantásának története köré szerveződik, Remsu és amerikai barátja lépésenként szereznek információkat a harmincas években lezajlott felkelésről és annak megtorlásáról, valamint a hidrogénbomba felrobbantásának következményeiről.
(Forrás: Wikimedia Commons / HU 9423)
A kazimi felkelés – ahogy már erről korábban is olvashattunk – a harmincas években robbant ki, a hantik és a nyenyecek vettek benne részt nagyobb számban az őslakosok közül. A felkelést (vagy egyes források szerint háborút) a gyerekek internátusokba kényszerítése és a kolhozok erőszakos létrehozása váltotta ki. Az egyenlőtlen harcban és a megtorlások során nagyon sokan elpusztultak, a férfiak elhurcolása és a lőfegyverek elkobzása számos családnak halálos ítéletet jelentett a tundrán. Remsu könyve azt sugallja, hogy a Novaja Zemlján végzett hidrogénbomba-kísérlet is a megtorlás része volt. A Szovjetunió felbomlása előtt még katonai titoknak számító robbantásról az átlagember semmit sem tudott. Remsu is egy dendrokronológiai kutatásokat végző csoporttól hall arról, milyen természeti katasztrófát okozott a bomba.
A környezetszennyezés (amelyet részben a bomba, részben azonban az olajkitermelés okozott, és okoz ma is) az egyik tényező, amely az őslakos népek életterének beszűkülését eredményezi. A másik nagyon fontos tényező, amely a kultúra- és nyelvvesztést idéz elő, az oroszoknak az őslakosokhoz való viszonyulásában keresendő.
Az őslakosok történetei
A könyv gyakorlatilag az őslakos népekre jellemző történetek fűzére. Az egyik főszereplő egy Anna nevű nyenyec nő, akinek a története sok más kisebbségi értelmiségié is lehetne.
(Forrás: Wikimedia Commons / Robert Weemeyer)
Annát hétéves korában elszakították a családjától és bentlakásos intézetbe vitték, ahonnan csak tavasszal engedték haza, mire befejezte az iskolát, teljesen elszakadt a a tundrai élettől és a családjától. A hazalátogatások során egyre több minden miatt volt elégedetlen, és kritizálni kezdte a családját, hogy miért nem beszélnek oroszul, miért nem mosnak fogat stb. Az elhidegülés olyan nagy mértékű volt, hogy a tizennégy éves lány úgy döntött, a messzi Tyumenybe megy gimnáziumba, még azt is vállalva, hogy gyerekotthonban kell laknia a középiskolás évei alatt.
A gyerekotthonban felnőtt gyerekekhez a Szovjetunióban számos sztereotípia kapcsolódott, színjeles bizonyítványával is lehetetlen lett volna bekerülnie az egyetemre. Csak akaraterejének és kitartásának köszönhette, hogy mégis felvették az egyetemre, méghozzá a pétervári egyetemre (akkori nevén a Leningrádi Zsdanov Egyetemre). Az ottani, majd a tartui posztgraduális tanulmányok után Anna rájött arra, hogy nem jó úton jár, súlyos hibát követett el azzal, hogy cserbenhagyta a népét, és elutasította ősei kultúráját. Ekkor visszaköltözött a tundrára, férjhez ment, és a nyenyecek hagyományos életmódját kezdte élni, ugyanakkor a nyenyec nyelvi és kulturális revitalizáció érdekében is harcolt. A történet ismerős lehet a Pudana című filmből is.
Ugyanígy megrázó olvasni a városba költöző emberek sorsáról, akik őslakos származásuk miatt nem kapnak munkát, alkoholisták lesznek, gyermekeiknek pedig nem adják át sem a nyelvet, sem az ősi szokásokat. A hagyományos ruha viselete ráadásul konfliktusokat okoz a helyi oroszokkal. Ugyanis ha valaki népviseletben sétál például Szalehard utcáin, azt megszólják, kinevetik, és szitkozódva visszaküldik a tundrára. Bevett szokás a könyv írója szerint az is, hogy a népviseletbe öltözött nyenyeceket megtámadják az utcán, és lerángatják róluk a bundát, amelyet utána jó áron eladnak a moszkvai piacon.
Mindezek után érthető, hogy a várható élettartam nagyon rövid (45 év), és magas az öngyilkossági ráta ezekben a közösségekben. Remsu leírja, hogyan végeznek magukkal a beteg és öreg (50 év körüli) nyenyecek: beeveznek a folyó közepére, és magukra fordítják a csónakot. Mivel nem tudnak úszni, a felborított csónak biztos halált jelent. (A hideg vízben amúgy is halálra fagynak.) A természeti népek gyakorlatiasságát tükrözi, hogy az öngyilkosok a csónakból úgy ugranak ki, hogy az kisodródjon a partra, mert a csónakra a többieknek még szüksége van.
Talán ezek után nem meglepő, hogy a könyv észtországi fogadtatása meglehetősen ellentmondásos. Olev Remsut hazájában dokumentumfilmjeiről és tényfeltáró könyveiről ismerik. Eddigi munkásságába tehát könnyen beleilleszthető az úti beszámoló, amely azonban nagyon eltér a Minu...-sorozat többi tagjától. A könyv mindenesetre elérte, hogy az őslakosok problémáiról Észtországban is beszélni kezdjenek, illetve hogy olyan rétegek is értesüljenek ezekről a kérdésekről, amelyek eddig nem érdeklődtek különösebben a rokon népek sorsa iránt.