Eljutni a nganaszanok közé...
Pénz, türelem, lelkierő. Várt és nem várt nehézségek. Mit érdemes összegyűjteni, ha az ember nganaszanokhoz indul rokonlátogatóba?
A napokban szokatlan kérdést kaptunk Sándor nevű olvasónktól:
Az a kérdésem lenne: hogyan lehet kijutni szamojéd nyelvterületre, elsősorban nganaszanok közé?
A válaszra Szeverényi Sándort, az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársát, a Szegedi Tudományegyetem oktatóját kértük fel. Ő azon kevesek közé tartozik, akiknek sikerült eljutniuk a nganaszanok közé: 2008 nyarán Wagner-Nagy Beátával és orosz kollégájukkal, Marina Brikinával Uszty-Avamban, a nganaszanok között járt nyelvészeti terepmunkán. Nganaszan faluba azóta sem jutott magyar kutató, előtte is csak egy, Wagner-Nagy Beáta.
Mielőtt megosztanám saját élményeimet, tisztáznunk kell Sándor kérdésében két fogalmat, amelyek innen, Európából nézve tán egyértelműek, de Szibéria (Amazónia, Ausztrália stb.) bizonyos területein más értelmet nyernek, sőt, adott helyzetben akár teljesen értelmetlenek is lehetnek.
„Szamojéd nyelvterület”
A szamojéd nyelvterület fogalmát mind tartalmilag, mind földrajzilag nehéz meghatározni és behatárolni. A szamojéd nyelvi egység mintegy kétezer évvel ezelőtt felbomlott, tehát nincs szamojéd nyelv, csak szamojéd nyelvek. Szamojéd nyelvterület alatt tehát olyan területet érthetünk, ahol valamelyik szamojéd nyelvet beszélik: ilyen ma az erdei és tundrai nyenyec, a még éppen beszélt erdei vagy a talán már kihalt tundrai enyec nyelvek, illetve a nganaszan nyelv és a szölkup nyelv számos – de napjainkra, napjainkban javarészt eltűnő – nyelvjárása. Legszívesebben azt mondanám, hogy szölkup, enyec, nganaszan nyelvterület a nyelvet beszélők hiányában már nem létezik. Kivéve persze a lexikonokat, térképeket, ahol azokat a területeket jelölik, ahol valaha e nyelveket beszélték.
(Forrás: Wikimedia Commons / fremantleboy, Minami Himemiya / CC BY 2.5)
Tundrai nyenyecül beszélő közösségeket még lehet találni, az ő számuk a többi szamojéd nyelv beszélőihez képest olyan, mintha magunkat, magyarokat vetnénk össze a kínaiakkal. Ugyan a nyenyecek alig vannak többen 40 000-nél, és ez az adat is csak a magukat nyenyeceknek vallók számukat tükrözi, tán a felük sem beszél jól nyenyecül. A többi nép esetében még rosszabb a helyzet. Szemináriumi óráimon szoktam mondani, hogy vagyunk annyian a teremben, mint a legjobb nganaszan és enyec beszélők összesen. Ennek ellenére az a terület, ahol még több-kevésbé élnek olyanok, akik többé-kevésbé beszélik még valamely szamojéd nyelvet, még mindig hatalmas. Az elmondottakból következik, hogy ez a hatalmas terület nagyrészt a (tundrai) nyenyeceknek köszönhető, s közülük is elsősorban a legészakabbra élő, még hagyományos életmódot folytató csoportjaiknak. Egy biztos: ha ötven év múlva még lesz élő szamojéd nyelv, az a tundrai nyenyec lesz. Minden más a meglepetés vagy csoda kategóriájába tartozik.
„Nganaszanok közé”
Kérdés, hogy vannak-e még nganaszanok, akik pedig vannak, azok beszélik-e a nyelvet, az ő nganaszanságukban fontos szerepet játszik-e az, hogy beszélnek-e nganaszanul. Mivel már nagyon kevesen vannak, így a közé is sajátos értelmet nyer. „Hivatalosan” a nganaszan a világ legészakabbra élő őshonos népe, nagy versenyben a grönlandi inuitokkal. Otthonuk mindig is a Tajmir-félsziget volt, Szibéria legészakibb területe, az északi sarkkörtől még néhány száz kilométerrel északra. Lapos, tundraterület. Tíz hónapig hó, az év jelentős részében sötétség, de legalábbis félhomály.
A 2010-es oroszországi népszámlálás szerint kb. 800 fő vallotta magát nganaszannak, közülük 125 nyilatkozott úgy, hogy beszéli még a nyelvet. Ezen belül azok száma, akik még jól beszélnek nganaszanul valószínűleg 10 és 50 fő között lehet, és ők sem egy helyen élnek. Egyik csoportjuk, az avami nganaszanok Uszty-Avam és Volocsanka nevű településeken él, számuk mintegy 700 főre tehető. A másik csoportról, azaz a félsziget keleti részén élőkről viszont alig-alig van megbízható információnk. Tudomásom szerint az elmúlt években nem járt arra kutató, oda még nehezebb eljutni, mint Uszty-Avamba vagy Volocsankába.
Türelem, pénz
Ha mindezek ellenére Sándor mégis nekivágna az utazás szervezéséhez, akkor két dologra lesz szüksége: türelemre és pénzre. (Ez egyébként többé-kevésbé mindenkire vonatkozik, aki az Urálon túlra készül.) Ha ez a kettő rendelkezésre áll (főleg az első…), akkor akár még ki is juthat. Konkrét esetünk ezt remekül szemlélteti.
Ami a papírmunkát illeti: az Oroszországba történő belépéshez vízum kell. Ezt megfelelő meghívólevél birtokában viszonylag könnyen meg lehet szerezni. Továbbá kell repülőjegy természetesen, egészen Norilszkig. Ez sem okozhat gondot. Nekünk gondot a harmadik dokumentum okozott: mivel a tajmíri terület zártnak számít, ezért belépési engedély szükséges a helyi szervektől, ehhez szintén meghívólevél kell.
(Forrás: Szeverényi Sándor)
Tehát: az ember pályázik, pénzt szerez. Megkapja a vízumot (miután kapcsolatai révén meghívólevélhez jutott), megveszi a repülőjegyet, majd vár, várja a belépési engedélyt (a szervezés és felkészülés egyéb részleteit most nem ismertetem). De a belépési engedély csak nem akar megérkezni. Az ember érdeklődik. Ahol csak tud. Kétféle választ kapunk: 1. nem tudjuk, 2. ne tessék érdeklődni.
Közben közeledik a tervezett indulás napja. Az engedély nem jön. Közben elmúik az indulás napja is. Mi 2008 februárjában indultunk volna, buktuk a repülőjegyet, lejárt a vízum. Majd hirtelen, valamikor március közepén megjött az engedély: egy héten belül mondjuk meg, hogy pontosan mikor megyünk. Az engedély augusztus végéig volt érvényes. Rapid újratervezés következett. Egyeztettünk az orosz kollégákkal: indulás júliusban. Új meghívólevél, új vízum, új repülőjegy. Pár százezer forint mínusz.
Fel és le
2008. július 13-án elindultunk. Bécs, Moszkva. A moszkvai repülőtéren aztán természetesen újra „becsekkol” az ember a belföldi járatra. Lejelentetik érkezésünket a norilszki hatóságoknak. Már várnak. Leszállás a norilszki repülőtéren. (Hivatalosan norilszki, gyakorlatilag a terület két városát, Norilszkot és Dugyinkát összekötő 90 km-es közúton található, félúton. Tegyük hozzá, hogy a kb. egymillió négyzetkilométernyi terület szinte teljes közúthálózatáról beszélünk.) A repülőgépről még le sem szállunk, a hatóságok azonnal megtalálnak minket. Elkérik az útleveleket, aztán eltűnnek. Egy óra múlva visszaadják, mehetünk tovább Dugyinkába. Útlevél a kézben, csomagokkal ki a reptér elé. Innen két lehetőség kínálkozik: a rendszeresen közlekedő kisbusz vagy a taxi, jellemzően azeri(!) vezetővel. A jóval olcsóbb kisbuszt választjuk, a negyven kilométeres utat jó egy óra alatt tettük meg. Ez egyszerre mutatja az út és a kisbusz minőségét.
(Forrás: Wagner-Nagy Beáta)
Dugyinka, szálloda. Két napot töltünk a terület központjában. Innen 300 kilométerre fekszik végcélunk, Uszty-Avam, ahova azonban nem vezet út. Nyáron szinte az egyetlen utazási lehetőség a helikopter. Helikopterjárat minden szerdán indul, kivéve a hónap utolsó hetét, amikor nem. Azaz jó esetben három járat havonta, és még mindig közbeszólhat az időjárás, ami ugye van. Esetünkben, július közepén, 10 fok, köd és eső. A helikopterre előzetesen fel kell jelentkezni a városi irodában. Mása, moszkvai kollégánk és útitársunk, aki pár nappal előttünk már Dugyinkába repült, regisztrált minket is. Szerda reggel, még mindig esik, fúj a szél. Három hetet szeretnénk Uszty-Avamban eltölteni. Ha nem száll fel a helikopter, akkor szinte feleslegesen utaztunk és költöttünk ennyit. A menetrend szerinti időpontban még nem tudják megmondani, hogy elindul-e a helikopter. Aztán mégiscsak jön a telefon, indulhatunk a szállodából.
(Forrás: Wagner-Nagy Beáta)
A helikopter-állomás egy mesterséges szigetre épült. Bonyolultan megközelíthető. Először taxi a hajóig. Hajóra fel. 10 perc út. Hajóról le. Kisbuszba be. Kisbusz megy kb. 200 métert. Kisbuszról le. Az állomás egyik oldalán be. Jegyellenőrzés és poggyászellenőrzés. Állomás másik oldalán ki. Kisbuszba be. Kisbusz megy 100 métert. Kisbuszról le. Helikopterbe be. Helikopter fel. Térerő el. Másfél óra múlva helikopter le. Bemegyünk a hivatalba (elöljáró, rendőr). Kérdezzük a rendőrt, mutassuk-e a papírjainkat. Legyint: ha idáig eljutottak, biztosan rendben van minden.
(Forrás: Szeverényi Sándor)
A faluban eltöltött három hétről bővebben most nem írok. Sándor még arra készüljön fel, hogy nem biztos, hogy megy érte a helikopter. Vagy nem pont akkor, amikor szeretné és a menetrend szerint kellene, mert – újabb fontos információ – a faluból nem tudtunk kapcsolatot létesíteni a külvilággal. Tehát az, hogy jön-e a helikopter, akkor derül ki, amikor jön. A sort lehetne még folytatni, a nálam rutinosabb, tapasztaltabb Szibéria-járóknak is megvannak a maguk tapasztalatai, élményei.
Mi értelme?
Végezetül még egy adat. 2008 nyarán Uszty-Avamban hat olyan idős nénivel tudtunk dolgozni, akinek a nganaszan nyelvtudása még megbízhatónak számított, és akit munkára is lehetett fogni. Tudomásom szerint közülük három már nem él. Egy finn nyelvészkutató tavaly járt a faluban, utána kérdeztem tőle, hogy mikor készül legközelebb. Azt mondta, hogy nincs értelme.
(Forrás: Szeverényi Sándor)
Ez természetesen túlzás, mégis sokat elmond a nganaszan nyelv és kultúra állapotáról. Kollégámmal, Wagner-Nagy Beátával szoktunk beszélgetni arról, hogy esetleg új kutatóutat kellene tervezni. Az érzés mindkettőnkben ugyanaz: menni kell, de nem vágyunk oda. Komoly lelkierő kell ahhoz, hogy az ember saját szemével lásson eltűnni egy népet, nyelvével és kultúrájával együtt, miközben ehhez legfeljebb csak asszisztálni tud.