Túl jón és rosszon –
a Trónok harca és Nietzsche
Valószínűleg nem a 19. századi német filozófia az első, amire George R. R. Martin A tűz és jég dala című regényfolyama kapcsán asszociálunk, pedig számos párhuzam vonható Nietzsche filozófiája és Martin fantasysorozata között.
A tűz és jég dala eddig megjelent kötetei:
- Trónok harca (Game of Thrones) – 1996
- Királyok csatája (A Clash of Kings) – 1998
- Kardok vihara (A Storm of Swords) – 2000
- Varjak lakomája (A Feast for Crows) – 2005
- Sárkányok tánca (A Dance with Dragons) – 2011
Előkészületben: The Winds of Winter, A Dream of Spring
Gyakran az első kötet címét használják a filmsorozat mellett A tűz és jég dala egészének megjelölésére is.
Jóllehet A tűz és jég dala első kötete, a Trónok harca már 1996-ban megjelent, George R. R. Martin fantasy regényfolyama csak az utóbbi években vált igazán népszerűvé. A regény a zsáner rajongóinak körében a kezdetektől fogva nagy olvasótáborral bír, népszerűsége A gyűrűk uráéval vetekszik, A trónok harca című tévésorozat 2011-es elindulása óta azonban sok millióan olvassák a sorozat részeit azok közül is, akik egyébként nem tartoznak a fantasy rajongói közé.
(Forrás: Wikimedia Commons / Gage Skidmore / CC BY-SA 2.0)
A hét kötetesre tervezett regénysorozat egy képzeletbeli világban játszódik, amely leginkább az európai középkor feudális társadalmára hasonlít. A középpontban kilenc nemesi család története áll, az ő harcaik, intrikáik alkotják a regények cselekményét. Egy 2012-es interjú szerint a sztori alapötletét a szerző gyerekkori házi kedvencként tartott teknőseinek megfigyelése adta. A nem túl ideális környezetben tartott állatok mindegyike sajátos karakterrel bírt, és ádáz küzdelmet folytattak a túlélésért. Időnként egymást sem kímélték, olykor pedig megszöktek, hogy aztán hónapokkal később találják meg élettelen tetemüket a hűtőszekrény alatt… A teknőcök Martin fantáziájában lovagok és királyok lettek, a róluk írt történetekből csírázott ki aztán az új évezred egyik legszórakoztatóbb regénysorozata.
Természetesen nem tudhatjuk, hol nyeri majd el A tűz és jég dala végleges helyét a világ kulturális emlékezetében, és ahogyan arról már egy korábbi cikkben is szóltunk, nem látjuk túl sok hasznát a szépirodalom vs. szórakoztató irodalom polémiának sem. Különösen nehéz volna valamiféle summázott ítéletet mondani Martin sorozatáról, tekintve, hogy az utolsó két rész még várat magára. Azon viszont talán érdemes elgondolkodnunk, milyen hatásmechanizmusok állhatnak a Trónok harca és folytatásai által nyújtott sajátos olvasmányélmény mögött, mely (a kiemelkedő színvonalú tévés adaptáció mellett) a sorozat töretlen népszerűségének kulcsa lehet.
Mese hab nélkül
Először is George R. R. Martin nagyon jó mesélő. A cselekmény izgalmas, váratlan fordulatokkal teli, történetmondása ugyanakkor egyszerű. Minden fejezet egy-egy főszereplőt állít a középpontba, ily módon bontakoznak ki az események az olvasó előtt.
A regény narrátorának egyik legfőbb erénye az arányérzék: sem többet, sem kevesebbet nem mond annál, mint ami a gördülékeny történetmondáshoz kell, és pár szóval is érzékletes jellemzéseket nyújt, legyen szó emberről, helyszínről vagy valamilyen tárgyról. Ez a fajta hűvös tárgyilagosság megmarad a gyakran megjelenő fizikai brutalitás vagy a szexualitás ábrázolásában is.
Mindemellett annak ellenére, hogy az összes fantasytoposzt felsorakoztatja (sárkányok, lovagok, zombik, különböző csodás képességekkel bíró lények stb.), Martin regényeinek különlegessége éppen abban rejlik, ahogyan szétfeszíti a fantasy irodalom kliséit. A tűz és jég dala ugyanis felnőtteknek szóló mese, melyben nemcsak hogy nem győz a jó a rossz felett, de nem is jelölhető ki olyan viszonyítási pont, ahonnan jó és rossz egymástól élesen elkülöníthető lenne.
A hatalom akarása
Friedrich Nietzschével kapcsolatban még azoknak is beugorhat néhány gyakran hangoztatott idézet, akik nem járatosak különösebben a filozófia világában. Az „Isten halott” és az „ami nem öl meg, az megerősít” német filozófusa a 19. század második felében élt, és az individualista filozófia egyik legexcentrikusabb alakjaként tartják számon. Szövegei legtöbbször inkább emlékeztetnek prózában írt költeményekre, mint módszeres értekezésekre, lendületes stílusának, pikírt humorának köszönhetően a legolvasmányosabb filozófusok közé tartozik. Legismertebb műve a nehezen behatárolható műfajú Im-ígyen szóla Zarathustra, melynek nem sok köze van a címében szereplő perzsa vallásalapítóhoz – ennek motívumai A tűz és jég dalában is felfedezhetőek.
(Forrás: Wikimedia Commons / Dinebehi.com / CC BY-SA 4.0)
Nietzsche filozófiájának egyik központi eleme a hagyományos etikák és a vallás meghaladása. Munkásságának utolsó szakaszában írott Túl jón és rosszon című művében nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy megalapozza a jövő filozófiáját, mely végre leszámol a nyugati ember minden előítéletével, és ehelyett a kegyetlenségig őszinte önmegismerést helyezi előtérbe. Nietzsche szerint a nyugati ember legmakacsabb előítéleteinek egyike az, hogy értékellentétekben gondolkodik, és mindenáron az igazságot akarja megismerni. Ehelyett szerinte inkább azzal kellene foglalkoznunk, mi az a tulajdonságunk, ami arra kényszerít minket, hogy a világot ellentétekre osszuk, és az ellentétek egyik oldalát jónak vagy helyesnek kinevezve erre erkölcsöt építsünk, amelynek alapján minősítjük az emberek cselekedeteit.
Ez a nietzschei gondolat jól megfigyelhető abban a befogadói élményben, amit A tűz és jég dala nyújt. Az olvasók többsége minden bizonnyal ösztönösen megképzi ezeket az ellentétpárokat az olvasás során: lesznek jók és rosszak, szimpatikus és ellenszenves szereplők, prioritások, értékrendek, amelyek mentén értelmezzük a történéseket. Azonban ahogyan haladunk előre a történetben, ezek az értékellentétek folyamatosan újrarendeződnek, és könnyen azon vehetjük észre magunkat, hogy az egyik kedvenc szereplőnk ugyanaz a sokszoros gyilkos vérfertőző lovag, akit két kötettel korábban még gyűlöltünk, amiért megnyomorított egy kisfiút…
(Forrás: Wikimedia Commons / Jean-Léon Gérôme (1824–1904))
Nietzsche tehát elveti a hagyományos, értékellentéteken alapuló erkölcsöt. Szerinte az emberi élet fő mozgatórugója a hatalom akarása, ez az, ami meghatározza az ember preferenciáit és cselekedeteit. Minden erkölcstan és vallás csak kétségbeesett kísérlet az önigazolásra, ami elfedi igyekszik a tényt, hogy az embert alapvetően ez a mindent átható ösztönös akarat mozgatja:
Bármi, ami eleven, mindenekelőtt az erejét akarja szabadjára engedni – élni nem más, mint a hatalom akarása…
Egy új mitológia felé
A különböző (hagyományos és modern) mítoszok és mesék a szórakoztatás mellett elsősorban arra szolgálnak, hogy egy adott közösség értékrendjét közvetítsék, erősítsék identitását, és segítsék az egyén eligazodását a világban. Mindenki tudja, hogy ezek a történetek nem igazak, de azt az értékrendet, melyet közvetítenek, az adott közösség igaznak fogadja el. Nietzsche gondolatmenetét követve ezek a mítoszok mind kártékony hazugságok, hiszen, mint láttuk, minden igazságkeresés puszta önámítás, az élet mozgatórugója valójában az arra irányuló akarat, hogy az én ereje szabadon megnyilvánulhasson.
Ilyen módon sok egyéb közt az együttérzés, a szeretet, a kegyetlenség és a gyűlölet is értelmezhetetlenné válnak, valójában minden csak egymásnak feszülő akaratok küzdelme, melyekre nem alkalmazhatóak az olyan jól megszokott értékfogalmak, mint jó és rossz, igaz(ságos) és hamis, becsületes és becstelen stb.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Ennek megfelelően a cselekvő szándékainak elemzésén alapuló ún. szándéketika is értelmét veszti, egy-egy cselekedet milyenségét kizárólag annak következménye határozza meg, és ugyanez igaz a háborúkra is: nincsenek jó és rossz célokért vívott háborúk, csak erősek és gyengék vannak. Ez a fajta morálon túli morál Nietzsche szerint csak a kevés kiválasztott sajátja, a tömegek megmaradnak a hagyományos értékellentéteken alapuló etikák önámításánál.
Az üveghegyen és a morálon túl
Westeros képzeletbeli földjének A tűz és jég dalában megírt története értelmezhető úgy is, mint az egymásnak feszülő akaratok históriája. Ennek elmesélése során mindig más és más szereplő nézőpontjából ismerjük meg az eseményeket, melyeknek egyre inkább kibontakozó következményei folyamatosan átrendezik a történtekről alkotott olvasói ítéleteket. Nyilván minden olvasó a maga ízlésvilágával, preferenciáival áll a történethez. Mindenki más-más szereplőt talál ellenszenvesnek vagy szimpatikusnak, más-más családnak „drukkol”, ugyanakkor Martin művéből hiányzik a mesékre és mítoszokra olyannyira jellemző, egyértelműen kettéosztott világ.
(Forrás: Wikimedia Commons / Peter & Joyce Grace / CC BY 2.0)
Itt semmi sem fekete vagy fehér. Egyik ember sem angyalian jó, a gonoszok ritkán ördögien gonoszok, de ha igen, akkor olyan állatias ösztönlényekként ábrázolja őket a regény, hogy közelebb állnak az élőhalottak és egyéb varázslények világához, mint az emberekéhez. Az egyik legellenszenvesebb szereplő például, a hiú és kegyetlen Joffrey Baratheon egyrészt gyerek, ráadásul egy vérfertőző ikerpár nyilvánvalóan beteg elméjű gyereke, másrészt olyan sokkoló és kínokkal teli halált hal, hogy valószínűleg még a vesztét leginkább kívánó olvasók sem tudnak felszabadult örömet érezni ennek láttán.
A nézőpontkarakterként alkalmazott szereplők is rendkívül sokfélék, árnyaltak, és aki az egyik kötetben mellékszereplő vagy az elbeszélésekből megképződő, szinte ördögien ellenszenves figura, az egy másik kötetben kifejezetten szerethetővé válik. A gyermekeiért küzdő anya élőhalottként is folytatja küzdelmét, a gátlástalan, hataloméhes és manipulatív királyné viszont egyszersmind aggódó anya és meggyötört nő is, aki végső soron tehetetlenül hánykolódik ebben a férfiak által uralt patriarchális világban. Egy szó, mint száz, igen nehéz jó és rossz karakterekről beszélni, a szereplők milyenségét ugyanis nem a morális értelemben vett jellemük adja, hanem az, ahogyan sorsukat felvállalva szabadjára engedik énjük erejét.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Azt nem tudjuk (és nem is érdekel minket), hogy George R. R. Martin olvasott-e Nietzschét. Arra a kérdésre sem szándékozunk választ adni, hogy Nietzschének igaza van-e vagy sem. Azonban a fenti gondolatmenet alapján George R. R. Martin regényfolyama mindamellett, hogy egy roppant szórakoztató, jól megírt történet, értelmezhető úgy is, mint egy nietzschei értelemben vett új mitológia kísérlete. A tűz és jég dala egy olyan felnőtteknek szóló „igaz” mese, amely ahelyett, hogy megerősítené olvasóit jól megszokott morális viszonyrendszereikben, alkalmat nyújt ezek felülvizsgálatára, lehetővé teszi, hogy elgondolkodjunk azon, milyen előítéletek és beidegződések mentén minősítünk valamit jónak vagy rossznak.
Források, olvasnivalók
Friedrich Nietzsche: Túl jón és rosszon. Matúra Bölcselet sorozat, Ikon Kiadó Kft, Budapest, 1995.
Parallels between Nietzsche and ASoIaF – rajongói fórum
Lunch with the FT: George RR Martin – interjú George R. R. Martinnal
Nietzsche a Wikipédián
George R. R. Martin a Wikipédián