Tüdőöcsi, asztmakarcsi
Miért beszélnek érthetetlenül az orvosok? Miért „okoskodnak” titokzatos, idegen, érthetetlen szavakat használva? Vajon így akarnak „fehérköpenyes varázslóként” tündökölni előttünk? Az orvosok természetesen nem varázslóként akarnak tetszelegni, és sajátos nyelvhasználatuk megléte sem ok nélküli.
Jól ismert jelenség, hogy minden emberi közösség, bármi is összetartozásának alapja (életkor, szakma, hivatás, hobbi, élethelyzet stb.), előbb-utóbb megteremti a maga sajátos nyelvhasználatát, szókincsét, kifejezésrendszerét. Ez a rendszer természetesen szervesen illeszkedik a nagyobb nyelvi közösség, esetünkben a magyar nyelv rendszerébe, mégis annak valamiféle – elvont értelemben vett – tájszólása, amelyet sokszor csupán az adott közösség tagjai a „beltagok” értenek. Igaz ez a az orvosi-egészségügyi szaknyelvre is.
(Forrás: MTI/Sarkadi János)
Cikksorozatunkban ennek a speciális szóhasználatnak-nyelvezetnek néhány érdekességét kívánjuk bemutatni, de ezúttal hangsúlyozottan nem az orvosi szaknyelv, hanem a szakzsargonnak nevezhető nyelvi lelemények középpontba állításával. Célunk továbbá, hogy kiragadott, érdekes példák felsorolásán túl a szakzsargon kialakulásának néhány alapmechanizmusát, mozgatórugóját is leleplezzük.
Csak otthonosan...a beszédben is
Az első csoportra talán a barátságosított szakszavak a legtalálóbb elnevezés. Érthető, hogy egy szaknyelvi közösség a maga szigorú nomenklatúrarendszerében hasonlóan feszélyezetten érzi magát, mint az irodai alkalmazott a munkahelyét jelentő, feszesen elegáns, merev, funkcionálisan és szögletesen berendezett irodájában. A pszichoszociológiai törvényeknek megfelelően a reakciók is hasonlóak. Míg az irodista a körülötte lévő teret lazítja, színezi, oldja (pl. virágokkal, képekkel, személyes csecsebecsékkel), addig a szaknyelvhasználó a maga szakszavait csavarja, torzítja, alakítja át, gyakran játékosan, ötletesen, tréfásan.
Íme rögtön néhány példa: tüdőöcsi, asztmakarcsi (elsősorban a mentősök szóhasználatában fordulnak elő): tüdőödéma, asthma cardiale. Tüdőgyuszi, tüdőnyuszi: tüdőgyulladás (érdekesség, hogy ezek köznyelvi használatban is gyakoriak). Sztreptogombóc: Streptococcus baktérium (kedves és rendkívül találó kifejezés, hiszen szabályos, gömb alakú mikroorganizmusokról van szó; még tudományos nevük, a coccus is erre utal). Akut ólommérgezés: lőtt seb – ehhez nem kell kommentár. Depi: depressziós, epilepi: epilepsziás (kevéssé ötletes, egyszerű rövidítő-becéző formák; érdekességüket az adja, hogy világosan mutatják: az általános nyelvi tendenciák – esetünkben a mai magyar nyelvben elharapódzó gügyögés – a szakzsargonokban is divatszerűen megjelennek). Dizsi, diszkó: discus hernia, azaz gerincporckorongsérv (kifejezésben: volt egy dizsim: gerincsérvet operáltam). Itt két megjegyzést is tennénk. Az egyik, hogy a kifejezés nem csak barátságosító, hanem – külön haszonként – erősen rövidítő is. A másik, hogy meglehetősen szűk szakmai körben használatos, ami kapcsán érdemes elmondani, hogy – magától értetődően – a szakzsargon sem egy egységes nyelv, hanem maga is egy szűkebb-tágabb közösségekben élő összetett rendszer. Sokszor egy-egy szóból kitalálható, hogy egy adott szakember melyik kórház melyik osztályán dolgozik vagy dolgozott. Ilyen egészen lokális használatú kifejezésből valószínűleg több száz, ha nem ezer él a magyar egészségügyben.
A finomítás, titkolódzás mint szlengteremtő erő
A következő, eufemizálónak nevezhető csoport élesen elkülönítendő az előzőtől. Ott a fő cél a nyelvhasználók „közérzetének javítása”, míg itt az érintett páciensek, hozzátartozók megkímélése, vagy éppen az illetéktelen jelenlévők előtti titoktartás. Például a mai napig bántó, megbélyegző valakire azt mondani, hogy „alkoholista”, mivel a társadalom még nem elég érett arra, hogy előítéletektől mentesen fogadja el azon embertársainkat, akik ennek a pszichés zavarokon alapuló, súlyos betegségnek az áldozatai. A betegség leggyakoribb finomító, érthetetlenítő kifejezései a következők: etiles, hidroxilos, hidroxietiles (utalások az alkoholmolekula kémiai szerkezetére), potátor, fogyasztó, abúzor, abúzusos (abusus: visszaélés, mértéktelenség), heparátor (hapar: máj – utalás az alkohol májkárosító hatására; a szó sajátosan rímel a reparátorra, szeparátorra stb.). Érdekes, amikor az érintett nemére is utalva az etilapu, etilanyu megjelölés hangzik el – életkortól, családi viszonylatoktól függetlenül. E két utóbbi forma azonban bántóan tréfás volta miatt (beteg előtt soha el nem hangozhat!) az előző csoportba tartozik, a pumukli (változatai: pumesz, pumcsi) szóhoz hasonlóan, amely a lecsúszott, elhanyagolt, rossz állapotú, hajléktalan alkoholisták gyakori megnevezése, utalva az ismert rajzfilmszereplőre. Szintén az alkohol témakörébe tartozás miatt említem itt a sterilen tartja a torkát körülírást, amely a szesz mikrobaölő hatására emlékeztet. Rövid változata: steril torkú.
Jól mutatja a közvélekedés, az előítéletesség szerepét, hogy a ma már nem szégyenletesnek, titkolni valónak tekintett epilepszia évtizedekkel ezelőtti eufemizációi (pl.: szacer, szaceros, a morbus sacerből) mára már jórészt eltűntek, s inkább csak az idősebb orvosok emlékezetében él mintegy hat-hét ide vonatkozó finomító kifejezés.
Nagy körültekintést követel a rosszindulatú daganatos betegségek megnevezése. A szakmán kívüliek által is jól ismert „tumor” szó orvosi értelemben csupán duzzanatot jelent – akár egy púpot a homlokon. A daganat: „neoplasma”. Ez a kevésbé közkeletű szó alkalmas az eufemizáló-titkolódzó használatra neoplazma, neoplázia, neopl, neop formákban. Gyakori az írásbeli rövidítések élőnyelvi, mozaikszószerű használata: ezek a formák a kívülálló számára ugyancsak érthetetlenek: tucer (tumor cerebri, agydaganat), tuceres (tuceros) beteg. Az áttétet jelentő „metastasis” szó is elég ismert ahhoz, hogy ne használtassék feltétlenül bárki előtt. Helyette gyakori: metaszt (metasztos), meta (metás), met (metes), metkó (metkós). Ismét csupán a téma miatt említem itt a valójában az első csoportba tartozó, inkább „tumorbecéző” tumi, tumcsi, tumesz szavakat.
A hosszú szakkifejezések használata sokszor nagyon nehézkes
A harmadik fontos zsargonteremtő erő a rövidítés igénye. Már az előző csoportokban is találkoztunk rövidítésekkel, most azonban azokra a szócsonkításokat mutatjuk be, amelyekben a rövidülés nem csupán mellékes haszon, hanem elsődleges cél. Az orvosi szaknyelvben ugyanis rengeteg a hosszú, bonyolult, jobbára latin–görög és angol eredetű szakkifejezés, így természetesnek kell tekintenünk a rövidítések hihetetlen burjánzását. Ez a rövidítésmánia ráadásul egyáltalán nemcsak zsargonként jelenik meg, hanem a hivatalos szaknyelvet, szakirodalmat is teljesen átitatja. (Személyes becslés alapján egy orvos körülbelül 2-300 rövidítést használ „aktív szókincsként”, és még ugyanennyit ért meg adott helyzetben!)
Gyakori eset, hogy az egyik szakterület művelője nem érti meg egy másik orvosi szakma bevett, szaknyelvinek tekintett rövidítéseit. Ez mutatja, hogy még a határvonalat is nehéz meghúzni a szaknyelv és a szakzsargon között. Néhány tisztán zsargonnak tekinthető példa: deku (decubitus, felfekvés), fundálni, fundizni (infúziót adni, infúziót bekötni), süfer (sürgősségi felvételi részleg), béefó (betegfelvételi osztály).
(Tréfás: e két utóbbi szó gyakorlatilag ugyanazt jelenti az egészségügyi struktúrában, a cikk írójának mégis volt szerencséje hallani két szakember beszélgetését, amelyben ezt csupán több félreértés után sikerült tisztázniuk...)
Az egészségügy nyelvét taglaló cikksorozatunk június 30-án megjelenő második részében a vulgarizálás témáját járjuk körül.