Szakszókincs újratöltve
Dekompenzálódik és humoromás, hiperpigmentált és légeartisz: az orvosi berkekben dívik a „szakszómánia” – olyannyira, hogy doktoraink a köznyelvbe is importálják szakszókincsüket.
Már a korábbiak alapján is nyilvánvaló: a laikusok részéről tévedés, hogy az orvosok „szakszómániája” nagyképűségből, önmisztifikálásból fakad. Példa erre az eufemizálás titkolódzó, de alapvetően etikai célokat szolgáló jelensége. Érdemes azonban megemlíteni még két, mellékesebb szempontot, amelyből az orvosi nyelvhasználat sokak számára ellenszenves, úgymond tudományoskodó volta következik.
(Forrás: MTI/Bisztray Károly)
Megszokás és megkötés
Az első ok a hagyomány. Ahogy az sok más szakmára is (az orvostudományra meg különösen) igaz: a szakma művelője a mesterséget idegen szavakkal és szakkifejezésekkel tanulja meg, és ez rendkívül mélyen bevésődik az egyetemi évek és a klinikai munka során. Adott esetben maguk az orvosok is törik a fejüket egy-egy, akár nagyon is hétköznapi, jól lefordítható szakkifejezés magyar megfelelőjén. (Ilyen pl. a pancreatitis acuta kifejezés a heveny hasnyálmirigy-gyulladás helyett.) Tanulságos, hogy a medikusok-medikák, amikor sokévi tanulás után először veszik kezükbe az igazságügyi orvostan könyvét, amelyben – tekintettel a társtudományok művelőire, a rendőrökre, a jogászokra – mindent, amit csak lehet, magyarul fogalmaznak meg, alig értik a szöveget. (Egy szakmabéli mesélte kedves anekdotaként, hogy annak idején mennyi rágódás után jött rá: a felső űrös visszér a számára jól ismert vena cava superior.)
Az orvosi szakszavak gyakori használatának másik oka a lefordíthatatlanság. Sok terminus technicus olyan szabatosan és szigorúan definiálva utal egy-egy jelenségre, hogy semmiféle magyarítás nem adhatja vissza bonyolult körülírás, magyarázat nélkül. A tömörség logikus következménye, hogy egy-egy szakszó segítségével két szakmabéli egymás közt egyszerűen fogalmazhat meg más, összetett, ám a szakmához egyáltalán nem kapcsolódó gondolatot is. Ezt, tehát a szakszavak hétköznapi kommunikációs szituációban való használatát, a szakszó társalgási helyzetbe való átvitelét vulgarizálásnak nevezzük.
Szakmaiból „vulgáris"
Amikor például egy orvos így sóhajt fel a kollégájának: „agyilag már teljesen dekompenzálódtam”, a következőkre kell gondolni: a decompensatio nem egyszerűen funkcióromlást jelent (cardialis decompensatio esetében pl. a szívét). Azt is kifejezi, hogy a szervezet vagy az adott szerv egy már régebb óta fönnálló probléma ellenére sokáig kivédte, azaz kompenzálta a bajt – a mostani működési elégtelenség pedig ezeknek a „kibekkelő” mechanizmusoknak a kimerülése miatt jelent meg. A szó tehát nem csupán egy állapotra, hanem egy azt megelőző, hosszabb folyamatra is utal. Az orvos így nem egyszerűen azt közölte, hogy fáradt, hanem azt, hogy már hosszabb ideje túlterhelt, a szokásosnál feszítettebb tempóban dolgozott, és most ért tartalékai végére és tűrőképessége határára. (Még két, a magyarázat után már világos példa: „a főnöktől mostmár totál dekompenzálódtam”, „megvan a lakásfelújítás, de a nejem már a felénél dekompenzálódott”).
A vulgarizálás különlegesen muris példája az -oma végződés általános használata. Alapvetően a daganatok megnevezésénél használatos (adenoma – 'mirigyeredetű daganat', sarcoma – 'kötőszövet-eredetű rosszindulatú daganat', melanoma – 'pigmentes sejtekből kialakuló daganat' stb.), általánosabb jelentésben azonban képes minden többletet, fölösleges mennyiséget kifejezni az orvosok közötti társalgásban. Szorosan a szakmához kötődik az incidentoma ('kezdődő, korán észrevett daganat') és az accidentoma ('véletlenül, valamely vizsgálat során mintegy mellékleletként megtalált daganat'). Viszont a szaknyelvet értők körében teljességgel a hétköznapi nyelvhasználathoz tartozó kifejezések pl. a memoriomája van ('nagyon jó az emlékezőtehetsége'), humoromás ('jó humorú'; de inkább negatív értelemben: 'túlzottan, erőltetetten vicceskedő') és az egomás, egomája van (a latin ego szóból: 'öntelt, nagyképű, önző, törtető').
Nemcsak szakmabeliek használják általánosított értelemben, hanem – az allergiás betegségek ismertsége miatt – egészen köznyelviek az allergiás vagyok valakire, allergiát kap a focitól stb. kifejezések. Hasonlóan közhasználatú az -itis gyulladásra utaló végződés (kétoldali iskolaundoritisz).
A korporitiszes, korpoléziós, korpopátiás, korpalgiás, cerebritiszes, cerebroléziós jelzők (corpus: test, cerebrum: agy; a végződések rendre gyulladásra, közelebbről meg nem határozott bántalomra, betegségre és végül fájdalomra utalnak) általános jelentése, hogy az illetővel nincs minden rendben, antipatikus, kellemetlen személy. („Végül mit mondtál annak a korpopátiás hisztérikának?” – 'Mit mondtál annak a mindenfélére össze-vissza panaszkodó nőnek?', „Öregem, te teljesen cerebroléziós vagy!” – 'Öregem, neked teljesen beteg az agyad/elment az eszed!')
Felnőttek játéka
Familiárisan hiperpigmentált (szó szerint: 'családban öröklődő módon sötét bőrszínű', azaz 'roma, cigány') – a felhasznált szóelemek (akárcsak az előző példa szavainak esetében) mind az orvosi szaknyelvhez tartoznak, a teljes szerkezet azonban csakis ezt jelenti.
Az idiopátiás ('ismeretlen eredetű'; idiopátia: 'ismeretlen okból kialakult betegség') szó is közkedvelt, sok szituációban kerülhet elő, tréfásan-árnyaltan: „– Mitől vagy ilyen rossz hangulatban? – Csak úgy, idiopátiásan”, „– Mit piszkálódik folyton? – Ez nála idiopátiás”.
Érdekes, nehezen megfogalmazható hangulatú kommunikációs elem alakult ki a lege artis medicinae ('az orvosi szakma szabályai szerint', vagyis – már átvitt értelemben – 'szabályosan, előírásszerűen, ahogy annak lennie kell') kifejezésből. Általában ironikus tartalommal ('túlságosan is jól, a célon túllőve' jelentésben), illetve gyakran szexuális vonatkozásban használják: „– Hogy tört el a lábad? – Légeártisz szánkóztam egy jót”, „– Na, hogy sikerült a tegnapi randid? – Légeártisz!”.
A benignus, malignus – általában a kiejtésben is s-sel hangzó – szavak, amelyek betegségek jó-, illetve rosszindulatúságára utalnak, szinte minden helyzetben elhangozhatnak („a főnök ma elég malignus hangulatban van”, „reggel viszonylag benignus volt a forgalom”, „nagyon malignusan állt a dologhoz”). Hasonlóan gyakran jelennek meg az incurabilis ('gyógyíthatatlan') és inoperabilis ('operálhatatlan') szavak az orvosok társalgásában: „a házasságom akkor már inkurábilis volt”, „szerintem a Ladád már tök inoperábilis” – itt nyilván: 'javíthatatlan' jelentéssel. Ez utóbbi szót (inoperabilis) gyakran csak rövidítve használják (tekintve, hogy ez a kórlapokon, kórrajzokon is így szerepel): „Mára a hangulatom már abszolút inop.”
Hosszan folytathatnánk még a példák bemutatását, de szemléltetésképp ennyi talán elég. Annyit mindenesetre leszögezhetünk, hogy egy szaknyelv, a maga árnyalt és komplex jelentéstartalmakat egy fogalomba sűrítő szavaival lényeglátó és játékos önkifejezésre ad lehetőséget használói, ismerői számára.