Tesis a világ
A finnországi oktatási rendszert pozitív példaként szokták emlegetni. Úgy látszik, ott sincs minden rendben. Igaz, legalább nem mindennapos problémáról van szó – ha értik, mire célzunk.
Nemrégiben indult a finn nyelvű Rehellinen treeniblogi (kb. Őszinte edzésblog) – mindössze két bejegyzés olvasható még rajta. Az első bejegyzés rögtön igen figyelemre méltó, mivel a finn testnevelés-oktatás helyzetét elemzi. A cikk már címében jelzi, hogy lesújtó véleménye van a finn testnevelés-oktatásról, hiszen azt firtatja, miért okoz traumákat ahelyett, hogy mozgást kedvelő fiatalokat nevelne.
Előre kell bocsátanunk, amit a blogger írása végén szögez le: a testnevelőtanárokról írottak saját tapasztalatain alapulnak, öt különböző általános iskola és gimnázium tanárain. Természetesen nem zárja ki, hogy másoknak az órákról más tapasztalataik is lehetnek.
Elvek és gyakorlatok
Az általános iskolai testnevelés-oktatás jelenlegi alapelvei, melyek 2004 óta vannak érvényben, nagyon szép elveket mondanak ki. Többek között olyanokat, hogy a testnevelés-oktatásnak az egészséges életmódot, a mozgásgazdag életformát, az önismeretet, a toleranciát, a közösségi érzést, a felelősségérzetet, a tisztességes játékot és a biztonságot kell hangsúlyoznia; javítania kell a diák fizikai, pszichikai és szociális boldogulási képességeit és közérzetét.
Csakhogy ha a gyakorlatot nézzük, ezekből az elvekből alig érvényesül valami. Gondoljunk csak arra, hogyan szokás nekifogni például a labdajátékoknak! Két csapatvezető felváltva választ csapattagokat: először a legjobbakat, a végére maradnak a „legbénábbak”. Nyilvánvaló, hogy ez mennyire hat pozitívan a diák fizikai, pszichikai és szociális boldogulási képességeire és közérzetére.
A testnevelésórán mindent méréssel értékelnek. Ilyenkor a gyengébb képességűek gyakran kerülnek megalázó helyzetbe, ami aligha fogja megszerettetni velük a testedzést. A közösségi érzési is legfeljebb a legjobbak között erősödik – azáltal, hogy együtt nevetik ki a gyengébbeket.
(Forrás: Wikimedia Commons / United States Navy Department)
Számonkérés oktatás nélkül
A tanterv előírja, hogy oktassák a különböző futások, ugrások, dobások alapjait. A blogger elárulja, hogy ő innen tudta meg, hogy léteznek különböző futások – A Cooper-teszt 12 perces futás, az eredménye az a táv, amelyet a tesztalany 12 perc alatt képes lefutni. A futás kizárólag azok eredményeinek mérésére szolgál, akik képesek 12 percen át egyenletes tempóban futni. Vajon az iskolások közül mindenki képes erre? őket csupán Cooper-tesztet futni hajtották ki a futópályára. A blogger úgy véli, ez olyan, mintha matematikaórán a gyerekek elé löknék az egyenleteket és negyed óra múlva megnéznék, ki hányat oldott meg. Az ugrásokból csak annyira emlékszik, hogy magas- és távolugrásban egyszer ugranak, hármasugrásban pedig háromszor. A dobásokról pedig semmit nem tanultak: fogalma sincs hogyan kellene gerelyt hajítani vagy súlyt lökni.
(Forrás: Wikimedia Commons / Cpl. Kristin E. Moreno)
Érdekes módon a tanterv általánosan előírja a ritmikus sportgimnasztika alapmozgásainak ismeretét is, holott ez kizárólag női sport. Tornából volt bukfenc, illetve próbálkoztak kézenállással és híddal is, jobbára sikertelenül. Fizikailag kizárt volt, hogy meg tudják csinálni, de próbálni kellett – mint ahogyan matematikából is meg kell próbálni megoldani az egyenleteket. A különbség az, hogy matematikaórán a tanár megpróbálja elmagyarázni, miként sikerülhet a dolog. A testnevelőtanár azonban nem azt mondja, hogy hagyja a tanuló a kézenállást és a hidat, helyette erősítse más gyakorlatokkal a kezét, hanem elfordul és beírja a jegyet a naplóba.
(Forrás: Wikiedia Commons / Dennis Kwaria / CC BY-SA 3.0)
A szertornáról csak olyan emlékei vannak, hogy a tanár bemutatja a gyakorlatot, aztán egy-egy fiú megcsinálja utána, míg a többi nézi. Olyanról nincs emléke, hogy a gyakorlatot a tanár mindenkinek betanította volna, márpedig a technika pontos elsajátítása nélkül nem sikerülhet. A tanárnak erre nincs se ideje, se motivációja. A tanterv előírása szerint azonban az általános iskola végén a tanulónak számos gyakorlatot kellene ismernie.
A tanterv előírja, hogy a gyerekek ismerjék a legnépszerűbb labdajátékok szabályait, illetve képesek legyenek ezeket szabályosan játszani. Ennek ellenére a blogger szerint neki sosem tanították a foci, a kézilabda, a kosárlaba, a röplabda, a jéghoki vagy a Finnországban szintén népszerű floorball szabályait. Olyasmiket tud, hogy a röplabdában a labda nem eshet a földre, vagy hogy a fociban van tizenegyes és szöglet. Azonban az olyan kérdésekre, mint hogy mi az a les, vagy hogy ezekben a játékokban egyszerre hány játékos lehet a pályán, nem tudna válaszolni.
(Forrás: Wikimedia Commons / Dennis Kwaria / CC BY-SA 3.0)
A testneveléstanterv kimondja azt is, hogy a tanulónak képesnek kell lennie eligazodnia a térképen és tudnia kell használni az iránytűt. Ilyesmit a blogger tanult, de sosem testnevelésórán. Amikor viszont ilyen gyakorlatra került sor, a legjobbak közé tartozott. Na nem mintha megtanult volna gyorsan futni, csupán tudott térképet olvasni, és minél hamarabb el akart szabadulni a tesióráról és az erdőből.
A szülő felelőssége
A finn tanulónak meg kell tanulni a folyamatosan korcsolyázni. A korcsolyázást azonban csak alsó tagozatban gyakorolták – a blogger azonban nem tanult meg rendesen korcsolyázni, mivel kizárólag az órákon korcsolyázott. Később viszont gyakorlás sem volt, legfeljebb jéghokizás közben álltak korcsolyára. A tanár a gyengébb korcsolyázókat is hokiztatta, ahelyett, hogy a korcsolyázás technikáját gyakorolta volna velük. Biztonságosnak aligha mondható, hogy azok, akik gyermekkoruktól kezdve hokiztak, együtt játszottak azokkal, akik alig tudták megőrizni egyensúlyukat a korcsolyán. A blogger úgy véli, ha már felső tagozatosként olyan tudatos lett volna, mint felnőtt fejjel, az iskolaigazgatóhoz vagy az iskolafenntartóhoz fordult volna.
Utal egy cikkre, melyben idézik egy tanár panaszát: minden órán 22 korcsolyát kell megkötnie – ehelyett megtaníthatná a gyerekeknek, hogyan kell a korcsolyát megkötni. A testnevelőtanár gondolkodása szerint mindent otthon vagy az edzésen kellene megtanulni. Neki semmit nem kell tanítania, az a szülő feladata. Ha a szülőnek nincs lehetősége a gyereket iskolán kívül megtanítani a különböző dolgokra, az a jegyben tükröződik. Ha a gyereket nem érdekli a korcsolya, és nem gyakorol iskolán kívül, akkor rossz jegyet kap. Olyasmi ez, mint ha a matekjegy is csak attól függene, hogy járatja-e a szülő a gyereket iskolán kívüli matematikaórákra.
(Forrás: Wikimedia Commons / Denniskwaria)
Hasonló volt a helyzet a sí- és úszástudással, mely szintén a tanterv része – utóbbin belül még az is előírás, hogy a tanuló képes legyen fuldoklókat kimenteni. A bloggert nem tanították úszni, éppen hogy a felszínen tud maradni, és nem tud úgy merülni, hogy nem fogja be az orrát. Úszásórákon a csoport egyik része a mély vízbe ugrált és versenyt úszott, a másik fele nézte. Természetesen mindez a fair play, illetve a pszichikai és szociális boldogulási képességek fejlesztésének jegyében.
Mozgás és egészség
A tanterv hangsúlyozza, hogy a tanulónak tisztában kell lennie a testmozgás és az egészség közötti kapcsolattal. A gyakorlatban ez leginkább úgy valósul meg, hogy a gyerek frusztrált lesz amiatt, hogy nem mozog, ügyetlen – a frusztráltságához maga testnevelésóra is jelentősen hozzájárul. Folyamatosan azzal riogatják a tanulókat, hogy milyen következményei lesznek annak, ha nem sportolnak – miközben meg sem próbálják felkelteni érdeklődésüket az órán kívüli sportolás iránt. A gyerek tanulási vágyát és a kíváncsiságát felemészti az, hogy mindent úgy kell csinálni, hogy nincs mód gyakorolni – miközben mindent mérnek, és a sikertelenséget rossz jeggyel büntetik.
Finnországban is növelni szeretnék a testnevelésórák számát – ha nem is tennék mindennapossá, de heti egy órával többet szánnának rá. A blogger szerint nem erre van szükség, hanem rendes testneveléstanárokra. Olyanokra, akik nem a felüléseket vagy a gólokat szeretik számolni, hanem valóban az a cél vezérli őket, hogy a gyerekek valóban megszeressék a testmozgást. Ha élvezetes órákat tartanának, akkor meg lehetne szeretni a sportolást.
A blogger szerint attól függetlenül, mennyi idősek vagy melyik iskolába jártak, egy dolog mindenképpen összeköti a finneket: a testnevelésórákon szerzett traumák. Ennek ellenére a testnevelőtanár-képzésben senki nem kongatja a vészharangot.
A blogger számára kilenc év kellett, hogy kiheverje a testnevelésórák okozta traumákat, és sportolni kezdjen. Az iskola arra nevelte, hogy meggyűlölje és kerülje a testmozgást. A blog indítása arra utal, hogy valami megváltozott, ám az, hogy mi, egyelőre nem derült még ki.
Számunkra azonban sokkal érdekesebb az, mit tapasztaltak olvasóink.
- A finn testnevelőtanárokról leírtak igazak a magyar tanárokra is?
- Számon kérnek-e a testnevelésórán olyan dolgokat Magyarországon (illetve ahol olvasónk élnek), amiket nem tanítottak?
- Megtanultak valamilyen mozgásformát, gyakorlatot a testnevelésórán?
- Rossz emlékeik vannak a testnevelésórákról? Jellemző volt a megaláztatás élménye?
- Vagy éppen testnevelőtanáruk szerettette meg velük a sportot?
- Vannak-e olyanok, akiknek szintén ki kellett heverniük az iskolai testnevelés okozta lelki traumákat, mielőtt sportolni kezdtek volna? (Vagy az iskolai traumáknak tulajdonítják-e, ha még nem kezdtek?)
- Igaznak tartják a leírtakat más tantárgyakra is? Elvették-e kedvüket a nyelvórák a nyelvektől, az irodalomórák az olvasástól, az énekórák a dalolástól?
Kérjük, tapasztalataikat írják meg kommentben!
Az általános iskolai tornaórák a múlt ködébe vesznek, inkább csak a középiskolára emlékszem úgy-ahogy.
Nem emlékszem arra, hogy olyat kértek volna számon, amit nem gyakoroltunk. Emlékszem a felmérőre, ahol sosem sikerült egy szabályos fekvőtámaszt produkálnom. Kötélmászásból mindig csak az alsó csomón állva hintáztam. Futásból mindig utolsónak értem be. Az ügyetlenség mellett az állóképességemmel is probléma volt, az óra eleji köröket sem tudtam végigfutni, a felét tanári engedéllyel végigsétáltam. Mindig mindent megpróbáltam, volt, ami sikerült, volt, ami nem. Csodáltam a Játék határok nélkülben játszókat, hogy milyen ügyesek. Szorgalmamat a tanárnő még a majdnem kitűnő bizonyítványban is hármasra értékelte.
Megaláztatás nem volt, ez nem egy olyan osztály volt. Én matekból voltam kitűnő. Az önbizalmamnak nem ártott, viszont azóta sem szeretek futni. Úszni azt igen, bár azt sem télen, nyitott medencében. Ezt azonban nem tudom elmondani az énekről és a földrajzról. Az utóbbihoz még mindig nem jött meg a kedvem.
Nemrég olvastam, valahogy beugrott a témával kapcsolatban:
"bár ki nem állhatom a hippiket, még mindig szívesebben tartózkodom az ő társaságukban, mint hangoskodó, sutyerák focisták, kézilabdások, rögbisek vagy vízilabdások társaságában, akik a drog helyett a sportot, az ép testben vak sötétséget választották, mely életüket a szellem olyan, számunkra ismeretlen teljességébe vezette, amely legfeljebb a ráják, aranyhalak és baktériumok számára értelmezhető."
hvg.hu/velemeny.nyuzsog/20141213_Gerloczy_Brown_Sugar#39phufq
Mozogni szerintem jó, mozogni egészséges, de élsportolni?
Az a jó tornaóra ami egy családi szabadidős sport tevékenységhez hasonlít és nem egy élsportoló edzéshez.
Gyűlöltem a tesiórákat. Semmi örömet nem okoztak, rendszeresen kerültem megalázó helyzetekbe, és már messziről utáltam a tornaterem szagát is... A tanárok bunkók és alpáriak voltak, akik a szép lányoknak -akármilyen lassúk vagy bénácskák voltak is- jó jegyet adtak, azoknak a fiúknak, akik nem tudtak kézenállni, egyest.
Sajnos magamnak kellett rájönnöm, hogy a sport tud jó is lenni, és a középsuli végére már egészen jól hoztam az átlagot, de nevetséges volt az egész. Szerintem általános iskolában egy 6-14 éves gyerek lelkivilágát, a közösségbe való beilleszkedését az állandó trauma és megaláztatás, ami ezzel jár, igencsak megviseli.
Arra jöttem rá, hogy tesitanárok mindig a legügyesebb, legjobb kondiban lévőkből lesznek, és ők nagyon nehezen tudják felfogni, hogy valakinek nem olyanok a testi adottságai, mint nekik.
"Bráfó", most leírtam ugyanazt, mint a finn blogger. Annyi volt a különbség, hogy minket nem hokiztattak (mondanám, hogy megoldottuk egyedül is, de az túl ízléstelen lenne).
Nekem kivételesen jó tornatanáraim voltak, én nagyon szerettem a tesiórákat minden intézményben. A gimis tornatanáromtól (Mélykúti Márta) tanultam meg síelni, és azóta számos embert meg is tanítottam. De nem csak én mehettem sítáborba, az egész iskola harmadikban szlovákiai sítáborba ment - mindhárom tesitanár oktató volt! A mi tesitanárunk a legügyetlenebbnek is megtanította a felemás korláton az alapvető gyakorlatokat és mindent. Ja, és egy igen fontos mozzanat: minden gyakorlatot ő mutatott be...
A labdajátékok kevés hangsúlyt kaptak, a fenti bloggerhez hasonlóan én sem ismerem a szabályokat sem. De ezt nem sajnáltam, ez a dolog sosem vonzott.
Az általános iskolai úszásoktatás közel sem volt ilyen sikertörténet. Aki nem tudott elég hosszú ideig lent maradni a víz alatt vagy hangoskodott, azt bedobta az oktató a mély vízbe, majd kimentette. Igen sok embert ismerek a kerületből, aki az ott szerzett negatív tapasztalatai miatt sosem megy vízbe. Én ennek ellenére mindig nagyon szerettem a vizet, főleg azóta, hogy középiskolás koromban végre megtanultam rendesen úszni. Azt a két hét kötelező úszást kicsi koromban meg valami lelki alapon szerzett torokgyulladással szépen lerövidítettem. És később nagyon meglepve tapasztaltam, hogy milyen nagyszerű úszásedzéseket lehet tartani - amikor a gyerekeimet hordtam úszni.
Én nagyon hálás vagyok az iskolai testnevelőimnek, mert nekik köszönhetően mindig szerettem mozogni, és nagyon sokat tanultam tőlük.