Rováspaleográfia: dinamikus vagy statikus?
Az egyre népszerűbb székely-magyar rovásírás kutatásába bekapcsolódott a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem is. A modellezés és az időbeli szimuláció terén tapasztalt műegyetemi kutatók a számítógépes paleográfia keretében a rovásírás eredetét és fejlődését vizsgálják. Hogyan lehet rekonstruálni a kevés írásemlékből egy hosszú írásfejlődést? Milyen tényezők játszottak szerepet a rovásírás változásában?
A székely-magyar rovásírás kutatása 20. század első felében még egy statikus modellt használt, amelynek hatása máig tart. Erre az volt a jellemző, hogy a rovásírás néhány írásemlékéből kiindulva feltételeztek egy hipotetikus, valaha volt „eredeti” rovásábécét, amelynek különböző mértékben romlott változatai lennének a fennmaradt rovásemlékek. Az 1930-as évektől lényegében csak a Nikolsburgi ábécét tekintették a rovás egyedüli, hiteles és teljes emlékének, minden más írásemléket csak mint ennek csökevényesedett alakját tárgyalták. Ezzel szemben manapság a korszerű számítógépes paleográfiának egy dinamikus modell felel meg, amely figyelembe veszi az írás fejlődését, elsődlegesen a folyamatosan változó nyelvhez történő alkalmazkodását, továbbá a rovás kulturális környezetének változását (pl. a rá kimutathatóan ható régi magyar latin betűs helyesírás fejlődését), valamint a betűknek az írástechnológiából alakzati módosulását.
A statikus modellről a dinamikus modellre történő átállás ahhoz hasonlítható, amikor a XIX. század végén olyan jelenségekkel szembesültek a fizikusok, amelyeket a korábbi klasszikus fizikával nem lehetett megmagyarázni. Ilyen jelenségek pl. a fényelektromos hatás és a hidrogénatom vonalas színképe. Ezek magyarázatára született meg a kvantummechanika. Erre emlékeztető helyzet állt elő a rovásírás esetében, amikor világossá vált, hogy a korai rovásemlékek (pl. Bodrog-alsóbűi, Vargyasi, Homoródkarácsonyfalvai, Erdőszentgyörgyi) nem olvashatók el a statikus modell alapján. Ennek az egyik oka az, hogy a statikus modellben nem szerepelnek azok a rovásjelek, amelyek hangértékei a 15. századra már eltűntek a magyar nyelvből. Ezek közé tartozik pl. a csak az utóbbi időkben azonosított, hajdan létezett GH nevű rovásbetű, amelynek hangértéke a nyelvészek által veláris zöngés spiránsnak nevezett és /γ/-val jelölt régi magyar hang volt. A statikus modell alkalmatlanságának másik oka pedig az, hogy egyes rovásbetűkkel jelölt hangok az eltelt évszázadok alatt megváltoztak. Vagyis gyakran előfordult, hogy bekövetkezett egy hangváltozás a magyar nyelvben, de a megfelelő rovásbetű változatlan maradt. Pl. a ma csak /á/-t jelölő székely-magyar rovás Á betűjének egyik korai hangértéke az /é/ volt. Hasonlóan az O rovásbetű jelentette az /u/ hangot is. Ebben a cikkben a rovásbetűket egyedi azonosító jelöli, ezeket hívjuk betűneveknek. Az ábrákon betűnév előtt mindig szerepel az adott rovásbetű alakzata, utána pedig – ha szükséges – a rovásbetű által képviselt hangértékek ferde törtvonalak között. Megjegyzendő, hogy a betűnevekben szereplő jelző (pl. „NYÍLT”, „ZÁRT”) általában nincs összefüggésben a betű hangértékével, hanem a betű alakzatának topológiai tulajdonságaira utal.
(Forrás: Ferenczi 1979)
A székely-magyar rovásírás elnevezését az indokolja, hogy a 19. századig ezt az írást csak a székelyek használták, utána viszont az egész magyar nyelvterületen népszerűvé vált és alkalmanként elkezdték használni. A „rovásírás” mint szakszó több, mint száz éves múltra tekinthet vissza, egyik első ismert használója Sebestyén Gyula akadémikus volt (Sebestyén 1909).
A dinamikus írásfejlődési modell szerint a székely-magyar rovásra három külső tényező hatott: (i) a magyar nyelv fejlődése, (ii) a latin betűs írásbeliség, (iii) az írástechnológia változása. Ezeket az alábbiakban röviden áttekintjük.
A magyar nyelv fejlődésének hatása
A nyelv fejlődésével változnia kell az ennek lejegyzésére szolgáló írásnak is, ez minden írásnál hasonlóan történik. A székely-magyar rovás esetében a korai Árpád-korban használatos veláris zöngétlen spiráns (réshang), a /χ/ fokozatosan átadta helyét a ma is használatos laryngális spiráns /h/ hangnak. Mivel a rovásírás ezt a változást nem tudta azonnal követni, van olyan terjedelmes rovásemlék (Bolognai rovásnaptár, Marsigli 1744), amelynek szövegében a /h/ hangot egyáltalán nem jelölték (Sándor 1991). Ennek valószínű oka az volt, hogy a Bolognai rovásemlék által megőrzött botnaptár egy többszörös másolás eredménye, s a legelső, eredeti botra rótt naptár készítésének idején (kb. 12. század) már lehetett /h/ hangunk, de nem volt még rá rovásjel. Később – meglepő módon – az addig az /ë/ hangra használt rovásbetűt kezdték a /h/-ra alkalmazni. Szerencsére az egyik legismertebb székely-magyar rovásemlék, a Nikolsburgi ábécé megőrizte a /χ/-ra használt rovásjelet (felső sor, balról a második).
(Forrás: Országos Széchényi Könyvtár)
Még ennél is izgalmasabb az /ö/ő/ hangok jelölésére szolgáló rovásbetűk kialakulása. A magyar történeti nyelvtudomány régen feltárta, hogy ez a hang nem létezett az Árpád-kor kezdetén, utána viszont három különböző módon is megjelent a magyar beszédben. A 11. században a magyar szavak végén álló /γ/ veláris zöngés spiránsból félhangzó lett (vokalizáció) az előtte álló magánhangzóval kettőshangzót alkotva (diftongizáció), majd ezek a 12-14. századra összeolvadtak egy hanggá (monoftongizáció). Az így kialakul hang a körülményektől függően az /ó/ú/ő/ű/ valamelyike lett. Az alábbi ábrán látható, hogy milyen rovásbetűk jelentek meg az eredetileg a /γ/-t jelölő, ma GH-nak nevezett rovásbetűből. Érdemes megjegyezni, hogy ez a GH rovásbetű gyakran szerepel a Nagyszentmiklósi aranykincs székely-magyar rovásírástól különböző, de azzal azért rokon Kárpát-medencei rovásfelirataiban (Vékony 1987).
Az /ö/ő/ hang másik forrása az /ü/ű/ hangok átalakulása volt; ez az ún. „nyíltabbá válás” a 11-14. században zajlott le. Ennek nyomát őrzi az, hogy van olyan rovásbetű, amelynek hangértéke akár /ö/, akár /ü/ is lehet. A harmadik fontos nyelvi jelenség a 13 századtól indult, amikor a nyelvészet által /ë/-val jelölt zárt-e hang átalakult /ö/-vé; ezt a folyamatot labializációnak nevezzük. Bizonyára a /ë/ labializációjának lett az eredménye az, hogy az /e/-t jelölő rovásbetű különböző alakváltozatait /ö/-ként kezdték használni.
(Forrás: Kiss & Pusztai 2003, Hosszú 2011)
A latin betűs írásbeliség hatása
Azok a székely papok, akik a rovásírást használták, mellette biztosan ismerték a latin betűs írást is. Így történhetett, hogy a rovásírás fejlődésében tetten érhető a latin betűs írás befolyása. Pl. a latin betűs írásban a középkorban divatos volt a kétszerezés, ami pl. a rómaiak idejében még nem létező w megjelenését eredményezte. A w igen népszerű lett a középkori régi magyar (ómagyar) latin betűs helyesírásban, ahol leggyakrabban /u/ és /ü/ hangot jelöltek vele (Kiss & Pusztai 2003). Ennek megfelelően az U rovásbetű a V rovásbetű kétszerezése (korábban az O rovásbetűt használhatták /u/ hangértékként is, Vékony 1987). De bizonyára így alakult ki a ZÁRT Ő Ű-re használt rovásbetű is a rovás E betű duplázásából.
Az ómagyar latin betűs írás jelentőségére a rovásírás fejlődésében az egyik legszebb példa a rovás NY jelének kialakulása. Korábban valószínűleg az N rovásbetű /ny/ hangértékű is volt. Az ómagyar latin betűs írásban az ny betű az /n/ és a /j/ hangokat jelölő betűk együttese. Ennek mintájára, a rovásban is ez a két betű ligatúrájaként jött létre az NY rovásjele.
(Forrás: Hosszú 2011)
Az írástechnológia változásának hatása
A fáról, kőről papírra való áttérés egyrészt azzal járt, hogy a rovásbetűk addigi merev vonalai a kézírás jellegzetességei felé tolódtak, másrészt a rövidítés, tömörség kényszere megszűnt. A betűalakok változatosabbá tételének hatását az alábbi ábrán láthatjuk.
(Forrás: Hosszú 2011)
A vésés nehézsége és a hely szűkössége miatt a kőre ill. fára történő írás idején bizonyos rövidítéssel kapcsolatos szabályokat lehet megfigyelni a régi feliratok tanulmányozása során, melyeket az alábbi táblázat foglal össze.
- szabály Jobbról balra haladt, a székely-magyar rovásban megjelent a balról jobbra irány is. A Kárpát-medencei és a székely-magyar rovásban vannak példák a váltakozó irányú, ún. ökörszántásos írásirányra is.
- szabály A hosszú magánhangzókat rendszerint kiírták, a rövid magánhangzókat a legkorábbi időkben általában nem jelölték (Róna-Tas 1991; Sándor 1991).
- szabály Az első szótag rövid magánhangzóját gyakran kiírták.
- szabály Esetenként használtak ligatúrákat, amelyekben minden mássalhangzót legalább részlegesen jelölni kellett (Vékony 1987).
- szabály Ha egymás mellett állt két magánhangzó, akkor legalább az egyiket jelölték.
- szabály A rövid és a hosszú magánhangzókat a 17. századig mindig ugyanaz a rovásbetű jelölte.
- szabály A mássalhangzók kettőzését általában nem jelölték.
Ezek a régi szabályok a 17. század után nagyrészt eltűntek, helyette minden magán- és mássalhangzó kiírásra került, továbbá megjelentek a különböző írásjelek is.
Források
Ferenczi Géza (1979): A homoródkarácsonfalvi rovásírásos felirat. Korunk Évkönyv, 273–281.
Kiss Jenő & Pusztai Ferenc (2003, szerk.): Magyar Nyelvtörténet, Budapest: Osiris Kiadó, 301-351.
Marsigli, Luigi Fernando (1744): Description du Danube. Contenant des observations geographiques, astronomiques, hydrographiques et physiques. Kiadva Hágában, 1744.
Hosszú, Gábor (2011): Heritage of Scribes, Budapest: Rovás Alapítvány, ISBN 978 963 88 4374 6, On-line: http://books.google.hu/books?id=TyK8azCqC34C
Róna-Tas, András (1991): An Introduction to Turkology. Szeged: József Attila University of Sciences, Faculty of Arts. 170 o.
Sándor Klára (1991): A Bolognai Rovásemlék. Sor.: Magyar Őstörténeti Könyvtár 2. Szeged: József Attila Tudományegyetem Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, 204 o.
Sebestyén Gyula (1909): Rovás és rovásírás, Budapest
Vékony Gábor (1987): Későnépvándorláskori rovásfeliratok a Kárpát-medencében. Szombathely-Budapest: Életünk szerkesztősége. ISBN: 978-963-025-132-7.