Rendezzük szavainkat!
Bár folyamatosan próbáljuk kitalálni, hogy mit fogunk hallani, azért a hallottak feldolgozásával megvárjuk a következő nagyobb szerkezet (tipikusan a tagmondat) végét, mert tudjuk, hogy addigra gyűlik össze elég információ az alapos megértéshez.
Mivel a különböző nyelvek mondatainak felépítése, jellegzetes szórendje jelentős eltéréseket mutat, nyilvánvaló, hogy az eltérő nyelvek esetében valamennyire eltér az is, hogy a beszélők hogyan dolgozzák fel, értik meg a hallott mondatokat. Hiszen például a japánoknak a mondat legvégéig kell várniuk, mire megtudják, hogy mi a mondat fő (ragozott) igéje (ezt az iskolai nyelvtanok „állítmánynak” nevezik), míg például az arab mondatok alapesetben éppen a főigével kezdődnek:
(1) Japán: Gakuszei-ga hon-o ka-imaszɨ. diák-ALANY könyv-TÁRGY vesz-UDV. A diák(ok) könyv(ek)et vesz(nek).
(2) Klasszikus arab: Jastari ṭṭullāb-u kutub-an. vesz a-diákok-ALANY könyvek-TÁRGY-HAT.LAN A diákok könyveket vesznek.
(Forrás: Wikimedia Commons / Pratham Books / CC BY 2.0)
Zsuzsa nevű olvasónk kérdése éppen ehhez kapcsolódik:
Régóta foglalkoztat, hogy hogyan működik a különböző nyelveken beszélő emberek nyelvi percepciója. Egy-két német példával talán meg tudom magyarázni mire is gondolok. Hallgatom a Varázsfuvolát németül, „Ich würde,ich würde ...” Ez annyit jelent, hogy én valamit nák-nék,valamit megtennék. De ugyanilyen lenne az „Ich habe, ich habe ...” Még azt sem lehet tudni, hogy van-e valamim vagy valamit perfektben -tam-tem? Van erről valami leírás,hogy a segédigékkel operáló nyelveket beszélők hozzánk képest különböző módon olvasnak ill. értik meg a beszélt nyelvet?
Először is tisztázzuk, hogy az idézett német példákban miért fontos a segédigék jelenléte. A német főmondatok szórendjére ugyanis az jellemző, hogy a ragozott igealak a mondat második tagja (összetevője). De összetett igealakok esetén ezen a bizonyos második helyen egy segédige áll, hiszen ez a ragozott része az igealaknak, az igealak tartalmas részének pedig, ami igenévi alakban szerepel, a tagmondat végére kell kerülnie:
(3) Egyszerű igealak: Die Studenten kaufen Bücher. a diákok vesznek könyvek A diákok könyveket vesznek.
(4) Összetett igealak Die Studenten haben Bücher gekauft. a diákok SEGÉDIGE-TÖBBES könyv-TÁRGY vesz-BEF. IGENÉV A diákok könyveket vettek.
Így a németben a (4) típusú mondatok esetében (és alárendelt mondatokban mindig, mert ott minden igealaknak a tagmondat végére kell kerülnie) a beszélők a japánokhoz hasonló helyzetben vannak: a mondat végéig kell várniuk, mire a főige elhangzik.
A nyelveket egyébként osztályozni is szokták aszerint, hogy mi a főmondataik legjellemzőbb szórendje (az „alapszórendjük”). Vagyis különböző nyelvtípusokat szoktak megkülönböztetni aszerint, hogy a mondatrészek milyen sorrendben követik egymást. Természetesen csak nagy leegyszerűsítésekkel és kicsit homályos fogalmak használatával lehetséges így osztályozni a nyelveket. Például ha azt nézzük, hogy mi az alany szokásos helye egy adott nyelv főmondataiban, akkor máris zavart okoz az, hogy mit is tekintsünk „alanynak”. A magyarban természetesnek vesszük, hogy az alanyesetű névszói szerkezet az „alany”, pedig jelentéstanilag a mondatnak ezek az összetevői kétfélék. Az egyik a cselekvést kifejező igék mellett álló aktív, cselekvő „alany” (pl. Jóska teniszezik), a másik pedig a történést kifejező igék mellett az érintett, a történést elszenvedő „alany” (pl. Jóska megbetegedett). Sok olyan nyelv van, amelyben ezt a kétféle szerepet két eltérő nyelvtani eset jelöli: például az ún. ergatív nyelvekben a cselekvőt (ha tárgy is van), az ún. ergatívusz, míg az érintettet (és a cselekvést jelentő igék tárgyát) az ún. abszolutívusz.
Ráadásul az olyan nyelvekben, mint a magyar, az összetevők sorrendjét nem is annyira a „mondatrészi” szerepük határozza meg, hanem más tényezők. Például annak a mondatnak, hogy Jóska teniszezik, ez a természetes szórendje (az alany áll a mondat élén), míg abban, hogy Jóskát elütötte a vonat, nagyon természetes, hogy a tárgy áll elöl, és kevésbé szokásos az alany előrehelyezése (A vonat elütötte Jóskát) – az utóbbi azt sugallja, hogy a vonatról szól az, amit mondunk (és feltehetően az ezt követő mondatok is a vonatról fognak szólni), nem pedig Jóskáról.
A nehézségek ellenére gyakran hallunk a nyelvek szórendi tipológiájáról, arról, hogy „alapesetben” milyen a fő összetevők sorrendje. Ilyen fő összetevő a már említett „alany” (szokásos rövidítése: S), a főige (V), valamint a többi bővítmény (rövidítve: O). Az alany gyakorlatilag minden nyelv feltételezett „alapszórendjében” megelőzi a többi bővítményt, így csak a következő fő típusok maradnak: SOV (ilyen a már említett japán, de például a modern perzsa is), SVO (ilyen az angol vagy a kínai) és VSO (például az arab).
Valami különbségnek tehát muszáj lennie a japán és az arab mondatfeldolgozás között, és a német beszélőknek is egy kicsit más (bár a japánhoz hasonló) stratégiát kell alkalmazniuk. A kérdés csak az, hogy van-e valami jelentőségük az ilyen különbségeknek, tudjuk-e egyáltalán mérni őket, és ha tudnánk, mire következtethetnénk a mérési eredményeinkből. Én nem ismerek olyan tanulmányt, ami közvetlenül, összehasonlító szempontból foglalkozna ezzel a kérdéssel. De nem is világos nekem, mi lenne egy ilyen tanulmány kérdésfeltevése, és milyen eredménnyel járhatna. Természetesen a japánoknak (és sokszor a németeknek is) várniuk kell, hogy megtudják, mi a mondat főigéje, és ilyen értelemben sokszor „később esik le nekik a tantusz”, mint az arab beszélőknek. Másrészt viszont előbb ismerik meg a mondat egyéb összetevőit, szereplőit, és emiatt lehet, hogy „előbb esik le nekik a tantusz”. Tehát valószínűleg nem egyértelmű az eltérő szórendi mintázatok hatásának iránya.
Azt is számításba kell vennünk, hogy a beszéd feldolgozása minden bizonnyal nem teljesen a kimondással egyidejűleg, hanem „kvantumokban” történik. Ezen azt értem, hogy bár folyamatosan próbáljuk kitalálni, megjósolni, hogy mit fogunk hallani, és felkészülünk rá, de azért a hallottak feldolgozásával megvárjuk a következő nagyobb szerkezet (tipikusan a tagmondat) végét, mert tapasztalatból tudjuk, hogy addigra gyűlik össze elég információ az alapos megértéshez. És emiatt azt gondolom, hogy nem okoz megértésbeli különbséget a különböző nyelvek mondatainak sokféle szórendje.
Tulajdonképpen nagyon ritkák azok az esetek, amikor igazán fontos, hogy egy mondat valamelyik részlete, összetevője minél előbb vagy minél később helyezkedjen el a mondatban. Ilyen eset a médiában használt címeké, figyelemfelhívó mondatoké, amelyekben a fontos információt mindig a mondat, kifejezés elejére igyekeznek rakni. Például Lelőttek egy orosz turistát Dagesztánban – a mondat legszokatlanabb, legérdekesebb eleme az ige. (Érdekes egyébként megnézni, hogy különböző lapok milyen címet választanak ugyanennek az eseménynek a leírására, mert sokszor egyáltalán nem azt a logikát követik, amit én itt a legszokásosabbnak nevezek: Erődben lőtték le az orosz turistát (Index), Turistákra lőttek Dagesztánban (24.hu), stb.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Шарваланг / CC BY-SA 4.0)
Egy másik szokásos eset, amikor fontos egy összetevő mondatbeli helye, az, amikor az illető összetevő tartalmának meglepetést kell okoznia, ezért a kiejtése után hangos reakciók várhatók, ezért a mondat végén szokták elhelyezni. (A valóságban sokszor egyáltalán nincs szó arról, hogy ilyen reakciók valóban következhetnek, de ezeknek a szerkezeteknek mégis ez lehet az eredetük.) Például „felkonferáláskor” (A műsort vezeti: X. Y.), vagy egy verseny győztesének bejelentésekor (És aki az első helyezett lett, az X. Y.).
Az idézett példákból is látszik, hogy – ahogy a magyar nyelvben, úgy más nyelvekben is – a beszélők rendelkezésére állnak olyan eszközök, amelyeknek a segítségével az alapvető szórendtől eltérőket használhatnak. Az ilyen eszközök sokszor sajátos igés szerkezetek használatával járnak, mint például az angolban a passzív. Így ahelyett, hogy The Hungarian artist won the prize ’a magyar művész nyerte el a díjat’, ha azt szeretnénk, hogy az alany a mondat végére kerüljön, azt mondjuk, hogy The prize was won by the Hungarian artist. Sokszor olyan szerkezeteket is használunk, amelyek (legalábbis formailag) összetett mondatra emlékeztetnek, mint egy előző példában az, hogy aki az első helyzett lett, az X. Y.. Az ilyen eszközök létezése miatt sem lehet azt mondani, hogy az eltérő szórendű nyelvekben rendszeresen eltérő módon zajlik a mondatok megértése. A beszélők ugyanis tisztában vannak azzal, hogy melyik az a szórend, amelyik a legkevésbé vezeti félre a hallgatóságot, és azt fogják választani, ha kell, akkor valamilyen segédeszköz (sajátos szerkezet) használatával. Legalábbis akkor, ha ezt fontosnak tartják.
A németben is elég pontatlan az, hogy a főigére várunk, mert adott esetben éppen a főigével kezdünk és arra a kicsi módosítóra várunk, ami felborítja az egészet. (pl. bringen vs. umbringen)
Er brachte ............................................................................................um.
A japan peldamondat hibas, biztos csak eliras, a "ka-imaszɨ" helyesen kaimaszu, es ha el van valasztva a morfemahataron, akkor pedig kai-maszu.
@El Vaquero: Jártam éppen arra is. :)
@El Vaquero: Dalban nem sokat tudsz kezdeni a hangsúllyal...
@LvT: Köszönöm, ez még jobb!
(Tudtommal egyébként a szerző egy családtag elvesztéséről írta a dalt.)
@Sultanus Constantinus: @kovacsur:-hoz csatlakozva az anyanyelvűekkel szemben szerintem az (a) értelmezés a valószínűbb. Az életösztönből kiinduló lírikus toposz az, hogy a halál torkában látjuk meg az élet értelmét, amit elvesztünk, annak a jelentősége megnő. Fordításkor nem célszerű hagyni, hogy a konkrét szavaknál lehorgonyozzanak minket, mert a megválasztásuknak csak egyik vonulata a lírikus tartalom, de sokszor a prozódia és a rím kényszere felülírja azt. Igazából itt válik el a jó és a kevésbé jó költő.
Szerintem:
„De a hitemet elvesztettem,
Várva [= miközben várom] az agóniámat,
[és vele] egy tisztább jelet
az élet megértéséhez.”
Szinopszis. Az „élet” egyébként ebben a dalszövegben a párkapcsolat allegóriája. Így voltaképpen a szöveg arról szól, hogy miután elhagyták, a szerzőre rátört a búskomorság (melankólia), kétségbe van esve (= a hitét elvesztette), nem lát kiutat ebből az élethelyzetből (= várja az agóniát) és közben folyton csak azt kutatja magában, hogy ez miért történt így (= keresi a tisztább jelet a megértéshez). Mindemellett persze az ilyen szituáció bipolarizáltsága miatt azért reménykedik abban, hogy a volt partnere visszatér, azaz elvesz egy darabot az életéből.
@Sultanus Constantinus: szerintem ebben az esetben a dalbeli ejtését és a hangsúlyok helyét kéne figyelni, nem csak a leírt szövegre támaszkodni.
@kovacsur: csak nem ex-hwsw-nek tetszik lenni kegyednek?
@kovacsur: Nem rossz ötlet, sőt; viszont akkor meg azt kellene megmagyarázni, hogyan kapcsolódik ehhez az utolsó sor. Vagy akkor az meg csak úgy lóg a levegőben? :)
(Azt hiszem, életemben nem bajlódtam annyit egy versszak fordításával, mint ezzel. Nemrég egyébként beléptem egy műfordítói Facebook-csoportba, de hát nagyon ott sincsenek spanyolosok...)
@Sultanus Constantinus: Nekem az a megérzésem, hogy az alany itt az előző sorban szereplő (itt nem idézett) "mi fe", aki mit csinál? "se pierde", hogyan? "buscando mi agonía, stb."
A spanyolban elég nagy szívás tud lenni, amikor -- főleg versekben, dalokban -- nem derül ki a szórendi szabadság miatt, hogy melyik az alany és melyik tárgy (ha nem jelölt). Alaposan félre lehet érteni (persze csak a nem anyanyelvűeknek), főleg, ha még az ige sem ragozott, hanem gerundium, amit előszeretettel használnak, és még elvont hülyeség is az egész. Konkrét példa, ami nekem fordításnál fejtörést okozott (aztán megkérdeztem az anyanyelvi ismerősöket, hogyan kell értelmezni):
buscando mi agonía / una señal más clara / para entender la vida
(a) '[én] keresem/várom a haláltusám / egy világosabb jelet / az élet megértéséhez' (VO/O)
(b) 'a haláltusám keres/vár / egy világosabb jelet / az élet megértéséhez' (VSO)
Kb. egyiknek sincs értelme, így azt is nehéz eldönteni, melyik a helyes értelmezés. Az anyanyelvűek szerint a (b).