Plágium vagy jogfolytonosság?
A Népszava plágiumot vélt felfedezni az új Nemzeti Alaptantervben. Lehetséges-e plagizálni a törvényalkotásban?
A Népszava február 8-i híre szerint plágiumgyanúba keveredett az új Nemzeti Alaptanterv is. A lap állítása szerint a Nat-tervezet szövege több ponton tartalmaz átvételeket az Oktatási Minisztérium által 2006 áprilisában kiadott Reformok az oktatásban 2002–2006 című kiadványból, amely a 2003-as Nat céljaival is foglalkozik. A hírben egy konkrét példát is olvashatunk, amely a lefülelt plágiumot hivatott bizonyítani: „Az írás egyik bekezdése nagyon hasonlít az új NAT soraira:...” Kérdés, hogy van-e értelme plágiumot kiáltani egy törvénytervezet szövegével kapcsolatban? További probléma, hogy egy alaptanterv szövegének esetében pozitív vagy inkább negatív-e az, hogy átvételeket tartalmaz korábbi, hasonló jellegű dokumentumokból.
Először is, vegyük át még egyszer, hogy mit is nevezhetünk plágiumnak. A plágium – hétköznapi nyelven szólva – más ember vagy emberek szellemi termékének, tulajdonának az eltulajdonítása. Legegyszerűbben úgy valósítható meg, hogy idézőjelek nélkül veszünk át szó szerint valaki másnak a művéből, azaz úgy teszünk, mintha az átvett gondolat, illetve annak megfogalmazása a sajátunk volna. Az is plágiumnak minősül, ha valakinek a gondolatait saját szavainkkal tolmácsoljuk (tehát nem szó szerint veszünk át), de „elfelejtünk” hivatkozni az eredeti forrásra, ahonnan a gondolatok származnak. A plágiumot a tudományos élet etikai szabályai tiltják. Aki plagizál, diszkvalifikálja magát a tudományos életből, nem lesz komolyan vehető a továbbiakban. Akárcsak a doppingoló sportoló, keményen megfizet a szabályszegésért. A plágiumot a felsőoktatási intézmények különböző szankciókkal sújthatják. De mi a helyzet a joggal?
A fentiekben igyekeztünk hangsúlyozni, hogy a plágium egy elsősorban tudományetikai probléma. Felmerül a kérdés, hogy mi a helyzet az egyéb, nem tudományos szövegekkel. Lehetséges-e plagizálni például irodalmi szövegben? – A válasz korántsem olyan egyértelmű, mint a tudományos szövegek esetében. Ha egy író vagy költő megidéz egy másik művet, azt allúziónak nevezzük, ha nyilvánvaló művészi szándékkal átvesz más irodalmi (vagy épp nem irodalmi) művekből, akkor azt intertextualitásnak hívjuk. Ha saját szellemi munkájaként tüntet fel valamit, ami nem a sajátja, például lefordít egy művet, és azt saját nevén kiadja: plagizál. (Az, hogy mi számít a művészetben plágiumnak, bonyolult művészetelméleti kérdés.)
Plágium a jogi szövegekben?
Lépjünk tovább: lehetséges-e plagizálni jogi szövegben? Erre is egyszerűnek és egyértelműnek látszik a válasz: nem. Természetes, hogy a jogi szövegek más jogi, vagy nem jogi, hanem például szakértői szövegekre építenek. Ezeknek az esetében a hivatkozások csakis akkor kötelezőek, ha egy hatályban lévő dokumentumra utalunk, egyéb esetekben nem szokás hivatkozni. Természetesen előfordulhat egy jogi szöveg esetében, hogy a korábbi, hasonló funkciójú jogi szövegekből tartalmaz átvételeket. Sőt, az is előfordulhat, hogy a szöveg nagyobb része megegyezik egy korábbi változattal. Azaz a jogban nem elvárható, hogy a jogalkotó mindent, ami nem „saját szellemi terméke”, hivatkozásokkal lásson el.
Ez a helyzet a mostani Nat esetében is. Az új Natnak a Népszava által kifogásolt bekezdése nem elég, hogy – ahogy ők fogalmaznak – „nagyon hasonlít” egy korábbi oktatási szakértői elemzésre, de azt kell mondanunk, szinte szó szerint megegyezik a Nat 2007-es szövegével. Nyilvánvalónak látszik az a feltevés, hogy a Nat 2003-as szövegéhez készült szakértői anyag alapján dolgozták át az alaptantervet 2007-ben, így az akkori szövegbe átkerült ez a módosítás. (Szeretnénk megjegyezni, hogy természetesen a 2007-es Natban sem találunk ezen a ponton hivatkozást. Hiszen erre semmi szükség nincsen.) Az új, 2012-es Nat pedig majdnem szó szerint megtartotta ezt a megfogalmazást.
(Forrás: Wikimedia Commons / Brunswyk / GNU-FDL 1.2.)
Az alaptanterv esetében az ilyenfajta átvételek egyrészt szükségszerűek, másrészt üdvözlendők. Szükségszerűek azért, mert – ahogy arról már korábban írtunk – vannak bizonyos európai szinten érvényes oktatási prioritások, amelyeket az aktuális tantervnek figyelembe kell vennie (ilyen például a kulcskompetenciákra vonatkozó rész). Üdvözlendőnek pedig azért találhatjuk, mert így az mondhatjuk, hogy van folytonosság a régi és az új tanterv között. (Szép is lenne, ha mindenen változtattak volna.) Végül pedig nem felejthetjük el azt sem, hogy a tanterv készítői maguk is úgy írnak munkájukról, mint módosításról. A OFI honlapján a következőt olvashatjuk: „Az új alaptanterv egyik fontos összetevője, hogy a nevelés és az erkölcsi értékek hangsúlyozása mellett kiegészült az egyes műveltségterületek közműveltségi elemeivel. [...] A Nat módosítása összefügg a 2011. december 20-án elfogadott, a Nemzeti köznevelésről szóló törvény szövegével.” (A kiemelések tőlünk származnak.)
A plágiumvád tehát a fentiek miatt nem állja meg a helyét. Pontosabban fogalmazva: értelmezhetetlen az adott helyzetben. Az ügynek azonban általánosabb tanulsága is van. Amióta felmerültek a Schmitt Pál köztársasági elnök disszertációja körüli plágiumvádak, a plágiumvád-gépezet beindult a sajtóban, és mindenhol plágiumot sejtenek. Maga a kifejezés értelme lassan egyenértékűvé válik az értéktelen, rossz, gagyi, bóvli szavakéval. Ezzel azonban óvatosan kell bánni: nem minden plágium, ami bűzlik.
1999. évi LXXVI. törvény a szerzői jogról 1. § (4) bekezdés:
„Nem tartoznak e törvény védelme alá a jogszabályok, az állami irányítás egyéb jogi eszközei, a bírósági vagy hatósági határozatok, a hatósági vagy más hivatalos közlemények és az ügyiratok, valamint a jogszabállyal kötelezővé tett szabványok és más hasonló rendelkezések.”
Azt sem értem, hogy ha a szerzői jogok jogosultja az OM volt, akkor annak a jogutódja, a NEFMI miért nem jogosult.