Nyomokban kötőmódot tartalmazhat
Az, hogy a újlatin nyelvekben van kötőmód, nem nagy újdonság. Az, hogy a magyarban is van, már sokkal inkább… De mi a helyzet az angollal? Az angolban nincsenek igazán esetek, sem bonyolult igeragozás, ez egy könnyű nyelv. Vagy mégsem? A cikkben az angol kötőmód nyomába eredünk, és ezen keresztül persze az „egyszerű nyelv” képét is megpróbáljuk árnyalni.
Kötőmódról leginkább a újlatinnyelv-óráinkon szoktunk hallani. Bonyolult dolog, hiszen újabb alaksorokkal bővül az igeragozás, és mintha ez nem volna elég, még azt is meg kell tanulnunk (jobb esetben inkább megértenünk), hogy ezeket mikor kell használni. Mint láttuk, ezzel sincs könnyű dolgunk. Az talán világos, hogy kötőmódot többnyire alárendelt tagmondatokban használunk, méghozzá olyanokban, amelyekről nem tudjuk eldönteni, hogy igazak-e vagy hamisak. Persze aztán kiderül, hogy mégsem csak ezekben a tagmondatokban használatos a kötőmód, és nem is minden ilyen mondatban, de ez már részletkérdés, és gyakran nyelvspecifikus szabályok állnak a hátterében. Mivel az újlatin nyelveknél a kötőmódot sehogyan se tudjuk elkerülni, tanuljunk inkább angolul? Van egy jó és egy rossz hírünk. A rossz az, hogy az angolban is van kötőmód! A jó pedig az, hogy az igealakok szintjén lényegesen egyszerűbb, mint az újlatin nyelvekben.
Mondatmód és igemód
A magyarral kapcsolatban már megállapítottuk, hogy mást jelent az igemód és a mondatmód. A magyarban például ugyanazok az igealakok jelennek meg a kötőmódú tagmondatokban és a felszólításokban, ezért ezekről a módokról (ellentétben a franciával) csak a mondat szintjén érdemes beszélni. (Az, hogy ezeket az igealakokat felszólító módúaknak, kötőmódúaknak, vagy kötő-felszólító módúaknak hívjuk, pusztán terminológiai kérdés.) Induljunk ki a már bemutatott kötőmódú tagmondatokból, és nézzük meg, hogy viselkednek ezek az angolban!
I insist that you go there.
’Ragaszkodom hozzá, hogy odamenj.’
Ebben eddig semmi különös nincs, hiszen a to go ‘menni’ ugyanabban az alakban áll, mint bármelyik egyszerű jelen idejű, kijelentő módú mondatban:
You go there quite often.
’Elég gyakran mész oda.’
De lássuk, mit történik 3. személyben:
I insist that he go there.
’Ragaszkodom hozzá, hogy ő odamenjen.’
Itt viszont mintha már lenne egy kis különbség a kijelentő módú mondathoz képest:
He goes there quite often.
’Elég gyakran megy oda.’
A különbség valóban kicsinek tűnik: az egyetlen rövidke végződés -(e)s, amit a jelen idejű igék kapnak az angolban, a jelentősége azonban sokkal nagyobb, hiszen megmutatja, hogy az igealakok szintjén is van értelme kijelentő és kötőmódról beszélni.
(Forrás: Wikimedia Commons / Simon Eugster / GNU-FDL 1.2)
Az infinitívusz szakkifejezést a hagyományos leíró nyelvtan nem használja. Helyette a főnévi igenév a bevett terminus. Mi azonban a cikkben végig ragaszkodunk az infinitívusz használatához.
Jelen időben az angol kötőmódú igealakok megegyeznek a to nélküli infinitívusszal, és egyúttal a felszólító módú igealakokkal is (ezek csak 2. személyben léteznek), és – mint láttuk a 3. személy kivételével – az igék egyszerű jelen idejű alakjával is egybeesnek. Az egyetlen kivétel a to be ‘lenni’ ige, amelynek kötőmódja minden személyben be, kijelentő módban azonban (az angol igék közül egyedüliként) nagyobb alaktani változatosságot mutat:
He demands that I be there before 5 pm. you be she be we be you be they be ’Kéri, hogy legyek/legyél/legyen/legyünk/legyetek/legyenek ott 5 előtt.’
.
I am always there before 5 pm. You are She is We are You are They are ’Én mindig ott vagyok 5 előtt. Te mindig ott vagy...’ Stb.
Az angolban létezik egyébként főmondati kötőmód is, már rögzült szerkezetekben, kifejezésekben. Ezek egyfajta 3. személyű felszólításként is felfoghatók: so be it (’úgy legyen’), suffice it to say (’legyen elég annyit mondani’), long live (’éljen soká’), God save the Queen (’Isten óvja a Királynőt’) stb. Mondhatnánk, hogy (a be-től eltekintve) a kötőmód annyira jelentéktelen az angolban, hogy nem is érdemes vele foglalkozni. Azonban aligha gondolhatjuk ezt, ha a tagadást is figyelembe vesszük. Tagadásnál ugyanis kötőmódban nem jelenik meg a kijelentő módból jól ismert do segédige az egyszerű jelenidőben:
He doesn’t (does not) usually get up before 7.
’Általában 7 előtt nem kel fel.’
It is important that he not leave until 5 pm.
’Fontos, hogy ne menjen el 5 előtt.’
Jegyezzük meg, hogy ezek a kötőmódú igealakok nem önmagukban jelen idejűek, hanem mindig az adott főmondathoz viszonyítva fejeznek ki egyidejűséget, vagy egy későbbi időpontra utalnak. Még ha a főmondat múlt időbe is kerül, az igealakok változatlanok maradnak:
It was important that he not leave until 5 pm.
’Fontos volt, hogy ne menjen el 5 előtt.’
Az pedig külön érdekesség, hogy a kötőmódú ige (és tagmondat) előidejűséget is kifejezhet a főmondathoz képest:
It is necessary that he have completed four semesters of Latin before he goes to university.
’Mire egyetemre megy, szükséges, hogy már elvégezzen négy félévnyi latint.’
A kötőmódú tagmondat (that he have completed four semesters of Latin) tehát itt sem múlt időben van, hanem az összetett igealak segítségével előidejűséget fejez ki a főmondathoz képest. De mondanunk sem kell, ez a használat a köznyelvben nem túl gyakori…
(Forrás: Wikimedia Commons / Csanády / CC0 1.0)
A kötőmód most bemutatott használatában nincs semmi meglepő, hiszen a kötőmódot előíró főmondati állítmányok ismerősek lehetnek az újlatin nyelvekből (vagy akár, mint láttuk, a magyarból is): to insist ‘ragaszkodik’, to order ‘megparancsol’, to suggest ‘javasol’, to prefer ‘jobban szeret’, to demand ‘kér, utasít’ stb. Más igék viszont, amelyektől azt várnánk, hogy kötőmódú igét tartalmazó tagmondattal állnak, másfajta tagmondatot írnak elő (például olyat, amelynek az alanya tárgyesetben, az igéje pedig infinitívuszban van):
I want him to arrive before 5pm.
’Azt akarom, hogy (ő) 5 előtt megérkezzen.’
De ami a kötőmód használatában igazán meglepő az angolban, az a feltételes mód… Lássuk, hogy is van ez!
Kötőmód és feltételes mondat
Aki tud vagy tanult angolul, bizonyára emlékszik arra a furcsaságra, hogy a feltételes mondatokban az igeidők mintha el lennének tolódva: a feltételt megfogalmazó tagmondatban múlt időben van az ige, miközben valójában a jelennel kapcsolatban teszünk irreális, vagy kevéssé valószínű állításokat:
If I had a lot of money…
’Ha sok pénzem lenne…’ (szó szerint: ’Ha sok pénzem volt…’)
Ha pedig már biztosan nem megvalósuló tényállásról akarunk beszélni, de arról elmélkedni, hogy mi lenne, ha mégis megvalósult volna, régmúltba tesszük az igét:
If I had studied harder…
’Ha szorgalmasabban tanultam volna…’ (szó szerint: ’Ha szorgalmasabban tanultam…’ (régmúlt))
Ha jobban belegondolunk, az angol igéknek valójában nincs feltételes módjuk, mint például a magyarban -na/-ne/-ná/-né toldalékkal ellátott alakok (tanulnék, tanulna stb.). Ettől még feltételes mondatokat, azaz olyanokat, amelyben egy többé-kevésbé irreális feltételt és az annak fennállása esetén bekövetkező tényállást fogalmazunk meg, lehet alkotni, csak kérdés, hogy hogyan.
Eredetileg a feltételt megfogalmazó tagmondatokban az igék nem kijelentő mód múlt időben, hanem kötőmód múlt időben álltak, ami érthető is, hiszen ezek a mondatok sem biztosan fennálló tényállásokról vagy megtörtént eseményekről tesznek állítást, hanem olyanokról, amelyekről valójában szintén nem tudjuk, vagy nincs is mindig értelme eldönteni, hogy igazak-e vagy hamisak.
(Forrás: Wikimedia Commons / marya / CC BY 2.0)
A feltételes mondatok főmondataival, amelyek a feltétel teljesülése esetén fennálló következményekről tesznek állítást (akkor...), a jelen cikkben nem foglalkozunk. Ezekben is látható, hogy az igéknek nincs önálló feltételes módjuk, hiszen a főige különböző segédigékkel áll (will, can, would, could, should stb.). A would, could, should alakoknak többféle elemzése is lehetséges: önálló módbeli segédigék, vagy a will, can és a shall múlt idejű, esetleg kötőmód múlt idejű alakjai.
Természetesen ugyanúgy, mint a jelenidő esetében, itt sincs értelme az igék kötőmód múlt idejéről beszélni, hiszen ez ma már (majdnem) mindig egybeesik a kijelentő mód múlt idejével. És már meg sem lepődünk azon, hogy egy ige őrzi máig a régi kötőmódú alakot, ez pedig a to be, amelynek alakja az irreális tartalmú tagmondatokban minden személyben were (legalábbis a művelt köznyelvben), ellentétben a kijelentő móddal, ahol egyes szám 1. és 3. személyben was az alakja. De melyek ezek az irreális tartalmat kifejező szerkezetek? A már bemutatott hagyományos feltételes mondaton kívül például a kívánságok, az óhajok is ide sorolhatók:
If I were you…
’Ha a te helyedben lennék…’ (szó szerint: ’ha én te lennék’)
I wish he were already here.
’Bárcsak már itt lenne.’
I would rather you/he were at home tonight.
’Jobb szeretném, ha ma este otthon lennél/lenne.’
Vegyük észre, hogy az if ‘ha’ nem minden használatában áll kötőmóddal. Természetesen a homonim magyar -e szócskának megfelelő, eldöntendő kérdésekben szereplő kötőszó kijelentő móddal áll, de a ‘ha’ értelmű, egyszerű múltbeli tényállást/eseményt leíró tagmondatot bevezető if után sem áll kötőmódban az ige:
I asked if he was here. (beágyazott eldöntendő kérdés)
’Azt kérdeztem, hogy itt van-e már.’
Well, if he was at school today, he surely knows what the homework was. (reális helyzet)
’Hát, ha volt ma iskolában, akkor bizonyára tudja, hogy mi volt a házi feladat.’
Mindezek ellenére a kötőmód múlt idejéről is mondhatnánk, hogy tulajdonképpen mára már semmi jelentősége nincs, főleg ha azt is figyelembe vesszük, hogy a régmúltban aztán végképp nem különbözik a kötőmód és a kijelentő mód. Egyetlen (formai) okunk lehet mégiscsak számításba venni a kötőmód nyomait a mai nyelvben, ez pedig az ige/segédige és az alany inverziója (normál ige előtti helyéről az ige mögé tétele), ami a csak a kötőmódú igét tartalmazó feltételes mondatokban lehetséges (és persze máshol is, lásd főmondati kérdések, de ez nem tartozik ide):
Were she here… de: *Was she here… nem lehetséges
’Ha itt lenne…’
Had he written…
’Ha írt volna…’
Hadn’t it been for your help…
’Ha te nem segítettél volna…’
Irreális igemódok és mondatmódok
Láthattuk, hogy míg a magyarban az általában felszólító módúnak nevezett igealakok egyik használatáról kellett megállapítanunk, hogy ott valójában kötőmódot fejeznek ki, az angolban a feltételes mód zavar be: a kötőmódú igealakokat a hagyományos értelemben vett kötőmódú tagmondatokon kívül a feltételes mondatokban is használják, az igealakok szintjén viszont nem beszélhetünk feltételes módról.
Világos, hogy van valami közös a felszólító, a feltételes és a kötőmódban álló tagmondatokban (tehát nem az igékben): az, hogy többnyire irreális, be nem következett eseményekről vagy tényállásokról szólnak. Az pedig, hogy egy adott nyelvben melyikre van külön igealak, és melyikre nincs, vagy hogy az igealakok szintjén melyek csúsznak egybe, véletlen, nyelvspecifikus kérdés…
Források
Michael Swan: Practical English Usage
Quirk et al.: A Comprehensive Grammar of the English Language (1985)
Kapcsolódó tartalmak:
Hasonló tartalmak:
Hozzászólások (22):
Követem a cikkhozzászólásokat (RSS)Az összes hozzászólás megjelenítése
Látom már lecsengett a topic vita... Csak az jutott eszembe, h régebben én is írtam egy anyagot, amiben a kötőmód tanítását a feltételes módon keresztül próbáltam "fájdalommentessé tenni":
bsnyelvtanfolyam.blog.hu/2012/09/30/az_angol_koto_zkodo_modrol
Átollózom ide kérdésem a másik topikból:
Van-e köze a kötőmódhoz a feltételes módú igealakok nem feltételes értelemben vett használatának, mely a középmagyar korban tipikus volt a cél- és időhatározói alárendelő mondatokban.
pl:
"Mikoron kegyig az áros ember látta volna, hogy olyan nagy terhet vinne, öril vala rajta, hogy olyan rabot olcsón vehetett volna, ki annyi terhet viselhetne, mint egy barom."
(Pesti Gábor)
Az 1795-ös Magyar Grammatika megkülönböztet parancsoló módot és foglaló módot. Az utóbbi azt az esetet jelöli, ahol a jelentés nem felszólító jellegű.
Ahogy a könyv írja: "Minthogy magának senki nem parancsolhat, nem lehet egy igének is első személye Parancsoló módban; és az effélék: tanuljunk, járkáljunk, 'sat. a foglalóban állanak. Nincsen a parancsoló módnak ideje több egynél, mely a jövendő, mivel ha valami már megvolna, nem parancsolódnék."
A foglaló módot minden személyre és minden időre megadja. Az ún "aligmúlt" időben a foglaló módra feltételes módú alakokat (pl volnék) ad meg.
@maxval: Igen, rosszul fogalmaztam, a jelen és a jövő idő sok esetben nem válik el felsz módban, de van, ahol igen. Múlt idejű viszont továbbra sincs :)
@maxval: A spanyolban valóban nincs feltételes mód, ez így igaz, a condicional simple és compuesto a kijelentő mód igeidői: elmexicano2010.blogspot.hu/2011/07/futuro-es-condicional-spanyol-nye
Régen egyes szerzők megkülönböztettek "modo condicional"-t vagy "modo potencial"-t (E. Alarcos Llorach pl. "modo condicionado"-nak nevezte, amibe besorolta az imperfecto és a pluscuamperfecto de subjuntivo-t is). De ez a rendszer mára elavult (csak a magyar tankönyvek nem követik, ahogy semmit sem, mert sajnos még a legújabb könyvek/szótárak is az 50 évvel ezelőtti kiadványokra épülnek).
De pl. mindenki csak "pretérito indefinido"-t ismer, amikor ezt az igeidőt már kétszáz éve is "pretérito perfecto simple"-nek hívták, ami sokkal jobban illeszkedik az elnevezési rendszerbe.
@Földönkívüli:
Én azt hiszem, hogy Fejes László tegnapi hozzászólásban kimondta a lényeget.
A magyarban 6 igeidő van (vagy 5 és fél), de vannak esetek amikor kifejezhetők más igeidők is. De mivel csak ezt a 6-ot használjuk általánosan, így indokolt 6-ról beszélni.
Ami viszont a magyar kötőmódot illeti, nem látom indokoltnak, hogy elkülönítsük a felszólító módtól. Egyszerűen a magyar felszólító mód több mint pl. a spanyol felszólító mód, mert egyesíti magában a spanyol felszólító és kötőmódot.
Érdekesség: amikor Havannában tanultam, az egyik tanár azt hangoztatta, hogy a spanyolban nincs feltétes mód. Szerinte a feltételes mód csupán a kijelentő módon belüli igeidő. Ma azt látom, hogy egyes spanyol nyelvtanokban van külön feltételes mód, másokban meg nincs.
@Gazdik Anna:
A latiban pl. van jelen idejű felszólító mód és jövő idejű felszólító mód. Pl. amā (szeress - jelen idő) és amātō (szeress - jövő idő).
@Gazdik Anna: Ez is igaz, persze vannak határesetek: pl. a sp. Quiero que vengas 'Azt akarom, hogy gyere' mondatban kötőmód szerepel, de felszólító értékű. Ugyanakkor az is igaz, hogy a No creo que venga 'Nem hiszem, hogy jön(ni fog)' mondatban tényleg semmi köze nincs a felszólító módhoz.
A franciában nem tudom, hogy van, de a spanyolban a felszólító módnak két önálló alakja van, az E/2. (pl. ven/vení 'gyere') és a T/2. (venid 'gyertek'), de ez utóbbit csak az európai spanyolban használják. Az összes többi és a tagadás is a kötőmódból van kölcsönözve (venga 'jöjjön' [ő/maga/ön], vengamos 'gyerünk~menjünk', vengan 'jöjjenek [ők/maguk/önök] ~ gyertek').
@Földönkívüli: Hát nem tudom, ezzel az a bajom, hogy a kötőmód jópár használata az újlatin nyelvekben (és más nyelvekben is) nagyon távol áll felszólítástól. Gondolok itt az érzelmeket kifejező, vagy lehetőséget kifejező főmondati állítmányokra.
Az persze tény, hogy teljesen jogos megkülönböztetni egymástól a kötő és a felszólító használatot (és ha a az adott nyelv morfológiailag is megkülönbözteti, akkor igemódot), de hogy ezt milyen terminusokkal tesszük... megállapodás kérdése.
@Gazdik Anna: Ez igaz, jogos, nem tudok számolni. Akkor csak négy. :)
"Egyébként meg felszólító helyett érdemes kötő vagy kötő-felszólító módról beszélni, oké, ez puszta terminológia, de jobban illik a tények leírásához."
Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy az újlatin nyelvek tekintetében a régi magyar terminológia a kötőmódot nevezte felszólító módnak, a felszólító módot pedig "parancsoló" módnak. Ebben is van logika, mivel az újlatin nyelvekben a felszólító mód nagyon erős, ezért ritkán használják.
@Földönkívüli: @pind: A felszólító módnak mi lenne a "múlt ideje"? Tudtommal annak csak jelen időben van értelme... A feltételes mód múlt idejéről is lehetne vitatkozni, mert a múlt idő + volna is tulajdonképpen egy körülírás, nincs olyan, hogy az ige feltételes mód múlt idejű alakja. Marad tehát a két igeidő, jelen és múlt, a jelen minden módban, a múlt pedig kijelentő módban. Ettől még persze meg lehet fogalmazni múlt időben történt felszólítást, de a főmondathoz képest az akkor is jövő idejű lesz: "Megparancsoltam, hogy menjen el."
Egyébként meg felszólító helyett érdemes kötő vagy kötő-felszólító módról beszélni, oké, ez puszta terminológia, de jobban illik a tények leírásához.
@pind: "Vajon a magyarban mennyi van?"
Igemódonként -- morfológiailag -- kettő (jelen és múlt), vagyis a három igemódban (kijelentő, feltételes, felszólító) összesen hat.
Igeidőnek tekinthető-e a határozói igenév ilyetén használata: "a levelet megírván, feladtam azt a postán".
Nem, szerintem ez még csak igei körülírás sem. Bár én nem vagyok szakértő (de szerintem ehhez nem is kell annak lenni).
A magyar kötőmódos topikban felvetettem egy kérdést, melyre várom a szakértői válaszokat.
Off-topik (bocs). Közismert dolog a tizenkét angol igeidő megléte. Vajon a magyarban mennyi van? Igeidőnek tekinthető-e a határozói igenév ilyetén használata:
"a levelet megírván, feladtam azt a postán".
@maxval: Örülök, ha sikerült ilyen elgondolkodtató megjegyzést tennem. :)
@Fejes László (nyest.hu):
Nos, igen, ez egy nagyon megfontolandó vélemény volt. Ezen még gondolkozom pár napig.
@Földönkívüli: „Épp ezt akartam mondani én is.” Leht, de nagyon nem ezt mondtad.