Nemzetiszín kutyák
Hogy az egyes kutyafajták egymástól küllemre, jellemre és számos egyéb tulajdonság alapján különbözhetnek, talán nem vitás. Arról azonban, hogy bizonyos kutyákat gazdáik nemzeti karakterrel ruháznak fel, talán még maguk a kutyák sem tudnak. És mi a helyzet a macskákkal?
Gerő András történész Nemzeti történelemkönyvének egyes írásait olvasva azon elmélkedhettünk sorozatunk eddigi részeiben, hogy a nemzeti jelző használata hogyan is értelmezhető bizonyos szerkezetekben. Az eddig vizsgált nemzeti dinasztia, nemzeti aranykor, nemzeti hős, áldozat és felelősség, legutóbb pedig a nemzeti összetartozás napjának kérdései után ezúttal a nemzeti állat, azon belül is a nemzeti kutya és a hazai körülmények között egyelőre kevéssé nemzeti – horribile dictu: nemzetietlen! – macska kérdéskörét vizsgáljuk meg.
A modern nemzetfelfogás elterjedése magával hozta nem csupán a történelemről és annak emberi szereplőiről alkotott kép nacionalizálását, de a nemzeti karakter kidomborítása olyan területeken is megjelent, ahol addig talán senki nem várta volna. Egyes velünk élő állatok nemzeti jelleget öltöttek...
A kutya az ember leghűségesebb társaként évezredeken át funkcionális társa is volt az embernek: azért tartották, hogy bizonyos – nagyon is praktikus – céloknak megfeleljen: a kutyák őriztek, vadásztak, tereltek. A tudatos tenyésztés és az esztétikum, ezzel párhuzamosan pedig bizonyos kutyafajták nemzeti karakterrel való felruházása tipikusan emberi tevékenység, és nagyon is emberi gondolkodásra vall. Hogy a kutyák akartak-e nemzetiek lenni, esetleg tudtak-e arról, hogy nemzeti kutyák lesznek, megint más kérdés.
(Forrás: Wikimedia Commons)
Fajelmélet, természetes kiválasztódás, plasztikai sebészet
Tanulmányának elején Gerő András a modern kor és a 19. század több jelenségét, szellemi adalékát vizsgálja, melyek hozzájárultak ahhoz, hogy bizonyos kutyákból előbb-utóbb nemzeti kutyák váljanak.
Az európai lótenyésztés haszonelvű alapokon működő megindulása – mely eredendően Angliából indult ki – hamarosan a kontinens más országaiban is követőkre talál. Ez időben megelőzi a kutyatenyésztés hasonló jellegű felbukkanását. Ráadásul ahhoz, hogy a haszonelvű lótenyésztéstől a haszonelvű kutyatenyésztésig eljussunk, nem vezet közvetlen út. Lássuk, mi másra van még szükség a nemzeti kutyához – a nacionalizmuson, a haszonelvű tenyésztésen és a kutyán kívül!
(Forrás: Wikimedia Commons / Håvard Kveim <3)
Természetesen a 19. század közepén az alább tárgyalandó szellemi irányzat sem a semmiből nőtt ki, s mint ilyen, nyilván rendelkezik előzményekkel. Gerő András a faji gondolatnak és a faji értéknek az európai gondolkodásban való megjelenését Joseph Arthur de Gobineau 1853 és 1855 közt megjelent az Esszé az emberi fajok egyenlőtlenségről című négykötetes munkájából eredezteti. Gobineau ebben a művében az amúgy egységes emberi fajt fehér, sárga és fekete „fajra” osztja fel. És ez a felosztás egyben értéksorrendet is követ. Felfogása szerint a felsőbbrendű fehér ember keveredése más, „alantasabb” (sárga és fekete) fajokkal csak rombolja a fehér civilizációt.
Nem sokkal Gobineau műve után jelenik meg Darwin A fajok eredete című könyve, ami szempontunkból azért különösen érdekes, mert arra az újszerű felismerésre világít rá, hogy „ha a világ nem adott, hanem változó, akkor meg is változtatható”.
Mindezzel párhuzamosan az orvostudomány is jelentősen fejlődik: a plasztikai sebészet atyjaként számon tartott Johann Friedrich Dieffenbach (1792–1847) munkássága nyomán az szigorú értelemben vett életmentő beavatkozások mellett lassan-lassan megjelennek a kifejezetten esztétikai jellegű beavatkozások is. A külső előnyös megváltoztatása műtéti beavatkozással egyre inkább lehetségessé vált.
(Forrás: Wikimedia Commons / Josef Kriehuber (1800–1876))
Modern nacionalizmus, haszonelvű tenyésztés, fajelmélet és darwinizmus, szépészeti beavatkozások: mindezen szükséges szellemi, látásmódbeli és technikai előfeltételek után születik meg a nemzeti kutya. Az első nemzeti jellegű ebtenyésztő egyesület – akárcsak a lovak esetében – Nagy-Britanniában jön létre; a kutyatenyésztés gyakorlatát később számos más ország követi. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (francia rövidítésével FCI) 1911-ben jön létre: ez jelenleg mintegy 335 kutyafajtát tart számon, melyek közül legalább 95 nevében is valamely nemzet jelzőjét hordozza.
A rövid szőrű magyar vizsla és az erdélyi kopó
Egy 2004. április 19-i országgyűlési határozat melléklete felsorolja azt a kilenc kutyafajtát, amelyet nemzeti kincsnek, a nemzeti identitás részének, önmagukban is esztétikai értéknek és Magyarország szimbólumainak tekint a szöveg. A kilenc kutyából három a magyar jelzőt, egy pedig az erdélyi jelzőt hordozza is nevében.
A nemzeti identitás részévé vált magyar kutyafajták története önmagában is érdekes – annak ellenére, hogy az ebek régmúltjáról nagyon keveset tudunk; és a történetek sok esetben megintcsak a nemzetfogalmat visszavetítő emberi képzelet erejéről szólnak. Azt viszont többé-kevésbé pontosan meg lehet állapítani, hogy szervezetten mikor kezdték el őket tenyészteni – a tenyésztés ténye már önmagában is feltételezi, hogy az adott kutyafajta elkezdett nemzetivé válni.
(166. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons / Lnko2323 / CC BY-SA 3.0)
A kilenc magyar kutyafajta közül Gerő András kettőt vizsgál a továbbiakban, melyek szervezett tenyésztése nagyon is nemzeti történelmünk sorsfordulóihoz köthető. A rövid szőrű magyar vizsla ilyen értelemben vett létéhez a trianoni béke szolgáltatta az okot. Természetesen vizslajellegű kutyák korábban is léteztek Magyarországon kívül és belül egyaránt. A magyar vizsla ilyetén „megteremtése” a vereség és a magyarsággal szemben elkövetett méltánytalanság ellenére azt volt hivatva szolgálni, hogy a magyarság igenis képes a magyar vizsla képében (is) kifejezni saját nemzeti identitását – véli a szerző. 1920 májusában, néhány héttel a trianoni békeszerződés aláírása előtt jött létre a Magyar Vizsla Tenyésztők Egyesülete; 1928-ra elkészült a fajtaleírás, 1936-ra lezárták a törzskönyet. A második világháború alatt ugyan majdnem kipusztult a fajta, ám azután itthon és határon túl is méltán népszerű kutyafajtává vált: elég, ha pusztán Frakkra gondolunk, a macskák rémére.
(Forrás: zetapress.hu)
Az erdélyi kopó „megalkotására” – noha kopók már régóta léteztek Magyaroszágon és Erdélyben – a második bécsi döntés után kerül sor. 1941-ben 27 tenyésztésre érdemes egyed összegyűjtésével elkezdődött az erdélyi kopó tervszerű genezise, 1942-ben az Országos Vizslaklub szakosztályaként erdélyi kopó szakosztály is született.
A háború utáni román uralom Észak-Erdélyben csaknem a fajta kipusztulásához vezetett – Csoóri Sándor így ír erről:
...az 1947-ben hatalmon lévő román kormány élén a színváltó, ravasz és okos Petru Grozával törvényrendeletet hozott az erdélyi kopók kiirtására: pusztuljanak a föld színéről, tűnjenek el a Bánffyakkal, a Bethlenekkel, a Keményekkel, az Aporokkal, a Kornisokkal együtt A mögöttük felhalmozott és szakadékba sodródó századokkal.
(181. oldal)
(Forrás: Wikimedia Commons)
Gerő András Csoóri Sándort idézve azt állapítja meg tehát, hogy az erdélyi kopó (Csoóri olvasatában mindenképp) a magyar sors és az erdélyi magyar élet szimbóluma. A rövid szőrű magyar vizsla fajtatenyésztése tehát Trianonhoz, az erdélyi kopóé pedig Trianon korrekciójához köthető.
De hova álljanak a macskák...?!
A szerző írása végén röviden a macskákkal is foglalkozik. Az kétségtelen, hogy a macskák szintén régóta élnek az emberek társaságában – a kutyák esetében fentebb bemutatott nemzetiesedésük azonban kicsit később jelentkezett. A macsakafajták tudatos tenyésztése szintén Angliában kezdődik, a 19. század végén. Az Egyesült Államokban 1975-ben jött létre a The International Cat Association (TICA), mely a legnagyobb, macskákkal foglalkozó ilyen jellegű szervezet a világon. Az általa nyilvántartott 75 macskafajta közül 19 nevében bukkan fel valamilyen nemzeti jelző. A szerző legjobb tudomása szerint jelenleg magyar nemzeti macskafajta nincsen, ilyen jellegű állat kitenyésztésére kísérlet sem történt. A jövőt persze senki sem sejtheti...
(Forrás: nol.hu)
Felhasznált irodalom
Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013.