Mit javítok, és mit nem javítok?
Mint a legtöbb dolog, „a nyelvészet” is egészen más elméletben, mint gyakorlatban. A jól hangzó, kikezdhetetlen elvek a gyakorlatban háttérbe szorulnak és koránt sem tűnnek olyan robusztusaknak. Bizony, sok mindent fel kell adnunk nyelvészeti eszményeinkből, ha véletlenül a nyelvhasználattal foglalkozunk – éppenséggel tanárként.
Korábban már szerkesztőségünk nevében válaszoltunk egy olvasónknak arra a levelére, amely azt a kérdést is feszegeti, hogy hogyan befolyásolta pedagógiai elveinket a normatív hozzáállással folytatott harc, illetve hogy vajon kikezdte-e pedagógiai eszményünket ez a tevékenység. Ahogy írtuk, a levélnek több értelmezése is lehetséges, az alábbiakban igyekszem arra a részére válaszolni, amiről van tapasztalatom: milyen nehézséget okozott számomra a magyartanári szerepben az elméleti nyelvészeti előképzettségem?
Több ízben olvastam már cikkeiket, melyekben személyes véleményeikről, akár érzelmeikről írtak nyelvi kérdésekkel kapcsolatban. (Kedvencem a „számomra mely szavak ellenszenvesek” témájú volt.) Nagyon szívesen olvasnám ezek folytatásaként – ha eddig nem íródott volna hasonló – hogy a nyelvművelőkkel, normatív hozzáállással és nyelvi elitizmussal folytatott „harc” hogyan változtatta meg (kezdte ki) egyes szerzők pedagógiai eszményét (ha volt egyáltalán efféle). Sokszor, ha olvasói kérdésekben ezek az attitűdök jelennek meg, a válaszcikkekben fásult cinizmus, esetleg (nem egyszer fölényes) szarkazmus reagál. Egyszer ugyanez velem is megesett (vagy szemléletesebben: rajtam is csattant), és meg kell jegyeznem, hogy az alapos leoltásom nevelési értéke a nullához közelített, valamint semmit nem használt a „jó” ügynek, jelesül hogy ma már pironkodok amiatt, hogy valamikor a normatív álláspontot képviseltem. Ugyanakkor a pellengér a diákok javában olyan durva ellenszenvet idézhet elő egész tárgykörökkel, tantárgyakkal kapcsolatban, hogy örökre elzárkózhatnak azoktól. Köszönöm!
Az elvek, amelyeket nem kellett feladni
Nemcsak vallom, de tapasztalom is, hogy a nyelvhasználat végtelenül sokféle. Egyénről egyénre is változatos, és az időben – akár rövid távon – is változékony. Az sem csupán elmélet, hanem gyakorlati tapasztalat is, hogy a nyelvváltozatok mindaddig egyenrangúak, amíg a beszélők kommunikációs céljai egy adott beszédhelyzetben megvalósíthatók velük. Így aztán az iskolában is természetesnek tartom, hogy az ott használt nyelv sokféle. A választott nyelvhasználati mód függ a beszédhelyzettől, a beszélgető partnerektől, és attól, hogy írásban vagy szóban zajlik-e a párbeszéd. Persze a választásunk legtöbbször ösztönös, és nem tudatos.
Éppen ezért sosem vártam el a diákjaimtól, hogy az iskolában helyzettől függetlenül ragaszkodjanak a normatív nyelvhasználathoz. Igen, nálam általában (szóban) elment, ha valaki a férfi hőst csávó-ként írta le, a női szereplőre pedig csaj-ként utalt. Nem volt ügy abból, ha valaki sokat hezitált (ö-zött vagy izé-zett), abból sem, ha deviszont-tal kezdte a mondatot vagy hát-tal. Általában károsnak ítéltem az órai szóbeli kommunikációt megakasztani azzal, hogy én nyelvművelői traktátusokat adjak elő (ezzel is hangsúlyozva kiemelkedő szerepemet, és a nyelvhasználók közötti kitüntetett helyemet). Általában is úgy gondolom, hogy sokkal fontosabb az, hogy mit akarunk mondani, annál, hogy hogyan mondjuk. Amíg az illető közérthető volt, én nem kifogásoltam a nyelvhasználatát – az órai beszélgetések folyamán. Talán más tanárok sírva rohantak volna ki, hogy hagyom elromlani édes anyanyelvünket, nem nevelek a szép és helyes beszédre.
(Forrás: Wikimedia Commons / Benh LIEU SONG / CC BY-SA 3.0)
Egészen más volt a helyzet az írásbeli munkáknál, vagy az olyan helyzeteknél, amelyekben valamilyen formális beszédhelyzetet imitáltunk (ilyenek voltak például a disputák is). Itt egészen másképp álltam hozzá: írásbeli, formális közegben igyekeztem következetesen megkövetelni a normatív nyelvhasználatot. Hiszen ezekkel a gyakorlatokkal az volt a célunk, hogy ezekben a formális helyzetekben gyakoroljuk a kommunikációt. Természetesen a nevelés itt sem „beszólások”, „ledorongolások” formájában valósult meg. Arra igyekeztem rámutatni, hogy milyen sokféle választásunk van ugyanannak a tartalomnak a leírására, és hogy ezek közül a lehetőségek közül melyek férnek bele a formalitás adott kereteibe. Így aztán írásban sem a csávó, sem a csaj, de még a néhány helyett a pár sem ment el. Mindent javítottam, jelöltem, megjegyzeteltem, de a legtöbbször pontot csak az igen kirívó esetekben vontam le. (Nem hiszek abban, hogy a büntetés hatékony eszköze a nevelésnek.)
Elméleti hipotézisek, amelyeket fel kellett adni
Voltak aztán olyan szép elméleti elképzelések, amelyek az iskolai gyakorlatban azonnal elvéreztek. Ott van például Chomskynak az a gyönyörű gondolata, hogy a gyerekek 6-8 éves korukra „tökéletesen beszélik” az anyanyelvüket, nyelvi kompetenciájuk teljes birtokában vannak. Fiatal felnőttekkel dolgozva úgy tapasztaltam, hogy a nyelvi képességeinkben éppúgy sokfélék vagyunk, mint ahogyan minden más képességünkben is. Volt olyan magyar anyanyelvű (egynyelvű) tanítványom, akinek a hosszabb mondatokban már egyáltalán nem ment az alany és az állítmány egyeztetése, és összetett mondatok pedig csak elvétve fordultak elő szövegeiben. Nagyon gyakori volt, hogy az igei vonzatok ragjai nem stimmeltek.
Ezt persze nem kell természetellenesnek tartanunk, vagy szörnyülködnünk a nyelv romlásán. Valószínűleg mindig is igaz volt, hogy anyanyelvi nyelvtudásunk szintjét igen erősen befolyásolja, hogy mennyi és milyen minőségű nyelvi ingerrel vagyunk körülvéve csecsemőkorunktól fogva. Később pedig, azt gondolom, meghatározó szerepe lehet annak, hogy ki mennyit (és mit) olvas. Nem is olyan kevés az az inger, amit kapunk, és igenis meghatározza a képességeink kibontakozását... Chomskyt tehát ebben az értelemben biztosan zárójelbe tehetjük az iskolában. (És persze abban a tekintetben is, hogy nyelvtanilag helyes és helytelen egyértelműen elválna az esetek többségében, és hogy lenne kikezdhetetlen anyanyelvi intuíciónk.)
(Forrás: Wikimedia Commons / Nevit Dilmen / CC BY-SA 3.0)
Egy érdekes példa, amikor bajba kerültem
Mégsem volt mindig ilyen egyszerű javítani / nem javítani azt, amit nyelvileg kifogásolhatónak ítéltem. Most egy olyan esetet mondok el, amikor arra kellett gyanakodnom, hogy a nyelv megváltozott alattam, és én már egy idősebb, konzervatívabb nyelvhasználónak minősülök, aki fölött eljárt az idő.
A jelenség a névelős névszói kifejezések és-sel való összekacsolása (koordinációja) volt. Számomra korábban egyértelmű volt a szabály:
kutya és macska
egy/a kutya és egy/a macska
kutyák és macskák
a kutyák és a macskák
Az és mindig két teljes névszói szerkezetet kapcsol össze; számomra éppen ezért a következő példák nem jók:
*a kutya és macska (olyan értelemben, hogy ’a kutya és a macska’)
*egy kutya és macska
*a kutyák és macskák (olyan értelemben, hogy ’a kutyák és a macskák’)
Az általam olvasott rengeteg dolgozatból azonban az derült ki, hogy ez a szabály bizony ingatag, vagyis, hogy változóban van. A tanítványaimnak ugyanis az utóbbi példák is teljesen jók voltak, sőt, ezeket nagyon gyakran produkálták, és nem is értették, mi velük a bajom. Sőt, cifrább dolgok is előfordultak a névszói szerkezetekkel; nem ritkán olvastam ilyesmit:
a kutya és macskával (=’a kutyával és a macskával’)
a piros kutya és macska (=’a piros kutya és a macska’)
Egy darabig következetesen javítottam a saját nyelvi intuícióm szerint, de bizonyos mennyiség fölött elbizonytalanodtam. És bár továbbra is állhatatosan beírtam pirossal a hiányzó névelőket, már én sem hittem abban, hogy ennek értelme van. A hibák nem véletlenek voltak, hanem következetesek, ami arra utalt, hogy valaki itt szabályt követett, azaz nem is hibázott.
(Forrás: Wikimedia Commons / Orlovic)
Érdekes az is, hogy a jelenséget szóbeli nyelvhasználatban nem figyeltem meg, és az órákról nem készültek hangfelvételek, hogy most ellenőrizni tudnám. Lehet, hogy előfordultak ezek a szerkezetek szóban is, csak nem vettem őket észre, mert teljesen másra figyeltem. De az is elképzelhető, hogy nem fordultak elő szóban, csak írásban. Ebben az utóbbi esetben minden bizonnyal nem arról van szó, hogy a nyelv az adott jelenségekben változik, hanem inkább arról, hogy az illetők a formalitás vagy az írásbeliség szabályait értelmezték másképpen, és valami olyasmit produkáltak írásban, ami egyébként nem jellemző a nyelvhasználatukra.