„Mindenkit szeretek” –
Alice Herz-Sommer története
Alice Herz-Sommer betöltötte a 110. életévét: ő a legidősebb zongorista és a legidősebb holokauszt-túlélő. Életét a zene mentette meg, sőt a zene tette és teszi boldoggá. Elmondja, hogyan.
„Az élet minden napja gyönyörű. Minden nap gyönyörű. Mindenkit szeretek.” – vallja a 110 éves Alice Herz-Sommer. A figyelmet nem csak életkorával érdemelte ki: ő a ma élő legidősebb zongorista, és a ma élő legidősebb holokauszttúlélő is. Jó egészségnek örvend, és életkora ellenére egyedül él egy észak-londoni kis lakásban. Azt mondja, úgy érzi, ő a legszerencsésebb ember, hogy 110 évesen még élhet. Honnan jön ez a végtelen boldogság? Az alábbi videóból megtudhatjuk, mi Alice titka...
Alice 39 éves volt, amikor őt és a kisfiát a koncentrációs táborok legbizarrabbikába deportálták, Theresienstadtba (ma Terezín). A Prágától kb. 60 km-re északnyugatra található településen gyűjtötték össze nácik a zsidó tudósokat és művészeket, és egy olyan lágert hoztak létre, mellyel azt akarták demonstrálni, hogy milyen jól bánnak a zsidókkal. A videóban látható korabeli felvételek éppen azzal a céllal készültek, hogy a nácik megmutassák a világnak, milyen jó dolguk volt itt a zsidóknak. A terv persze az volt, hogy a theresienstadti foglyok az auschwitzi megsemmisítőtáborban fogják végezni. Az éhező foglyoknak itt azonban megengedték, hogy művészi tevékenységüket folytassák. Alice zongoristaként több mint száz előadáson vett részt a koncentrációs táborban.
(Forrás: Wikimedia Commons / Samuel Wantman / GNU-FDL 1.2)
„Én a zenében élek. Az én világom a zene, semmi más nem érdekel. Ez segített túlélni a borzalmakat” – mondja Alice. Kicsit később pedig így nyilatkozik: „Szeretem az embereket. Mindenkit szeretek. Szeretek velük beszélgetni. Érdekel, hogy más emberek hogyan élnek.” Alice a saját optimista hozzáállásával megmentette a fiát is, és másoknak is segített átvészelni a koncentrációs tábort.
Két művész – egy csellista és egy színész –, akik szintén túlélték Theresienstadtot, rendszeresen meglátogatják Alice-t. Egyikük így emlékszik vissza arra a pillanatra, amikor először találkozott Alice-szel a lágerben: „Tudtam, mi zajlik, hogy meg fogok halni, hogy Auschwitzban gázkamrákban ölik meg a zsidókat. Amikor megérkeztünk, és levetkőztettek, leborotválták a hajunkat, és számot tetováltak a karunkra, jött egy felügyelő – ők szintén foglyok voltak –, aki megkérdezte, ki vagyok, honnan jöttem, és mit csináltam, mielőtt elfogtak. Én csodának csodájára, nem tudom, miért, azt válaszoltam, hogy csellóztam. Mire ő annyit mondott, hogy akkor jó, akkor megmenekültem.” – meséli a csellista, aki így Alice-nek köszönheti az életét.
„Hittem abban, hogy túléljük. Ha zenélhetünk, ha játszhatunk, nem lehet olyan szörnyű” – mondja Alice mosollyal az arcán. „Úgy éreztem, a zene az egyetlen dolog, ami reményt adhat. Olyasmi volt ez, mint egy vallás. A zene az Isten. Különösen nehéz helyzetekben érzi ezt meg az ember, amikor szenved.”
A színésznő így emlékszik vissza a lágerbeli előadásokra: „Egy-egy ilyen előadás alkalmával, amikor mi ott álltunk a színpadon, alul pedig ott volt a közönség, olyan érzés volt, mint korábban, a normális, civilizált életünkben. Azt képzeltem ilyenkor, hogy a háborúnak hamarosan vége, és mindenki hazamehet a saját otthonába, és az élet megy tovább a maga útján. Persze a nácik, akik a közönség soraiban ültek, tudták, hogy mi halálra vagyunk ítélve, csak épp hagyták, hogy még mielőtt megölnek minket, hadd játszunk, hadd nevessünk még.” – mondja. „Ez nem szórakozás vagy szórakoztatás volt, hanem annál sokkal több: morális segítség” – teszi hozzá a csellista.
(Forrás: Wikimedia Commons / Opus33)
Alice azt vallja, hogy még az igen nehéz helyzetekben is vannak gyönyörű pillanatok. „A zene: csoda. Amint felhangzanak az első hangok, azok behatolnak a lélekbe, és az ember megfiatalodik, meggyógyul. A zene boldoggá tesz: bármilyen helyzetben” – mondja lelkesen. „Mindig boldog vagyok, ha zenét hallgatok. Sőt, még akkor is, ha nem hallgatom, hanem csak rágondolok. Egy nagy filozófus mondta, hogy a zene a művészetek közül az első helyen áll. Képes eljuttatni az embert a béke, a szépség és a szeretet állapotába.”
És a zene valóban nem is kell, hogy ott és akkor hangozzon el; a csellista így beszél túléléséről: „Apám mindig azt mondta, hogy minél több dolgot igyekezzek elraktározni a fejembe, mert azt nem vehetik el tőlem. Ez a koncentrációs táborban különösen igaz volt. És itt jön a zene ereje: zene ugyanis akkor is lehet az ember fejében, ha éppen kívül nem hallatszik, ha éppen nem zenél senki. És a zene valóban eljuttathat egy másik világba.” – mondja.
(Forrás: nickreedent.com)
A 110. születésnapját nem rég ünneplő Alice szerint csak idős korunkban vagyunk teljesen tudatában annak, hogy az élet milyen gyönyörű. A róla készült film abban segíthet nekünk, hogy korábban is sikerüljön ezt észrevennünk.
Forrás, további információ
She Was 40 When The Nazis Took Her. Now, She’s Outlived Them And Has Something Incredible To Say.
www.youtube.com/watch?v=wZ3-MpYYlRw