Mik vogymuk?
„Hogy vagyunk?” „Nyissuk ki a füzetünket!” – A többes szám első személyt sokszor használjuk „indokolatlanul”. Miért?
Senki sem tud kibújni a bőréből. A személyi szám azonosít minket, az általunk használt kifejezések pedig sok mindenről árulkodnak életmódunkat, foglalkozásunkat illetően is. Akár az általunk használt nyelvtani szám-személy is. Gondoljunk csak például arra, hogy kik azok, akik beszédükben feltűnően sokat használják a többes szám első személyű névmást, a mit, és a vele egyező igealakokat.
Bár lehetnek egyéni hajlandóságok is erre, vannak bizonyos tipikus helyzetek, amelyekben szinte szabályszerűen használják az emberek a többes szám első személyt olyan esetekben, amikor egyáltalán nem lenne erre szükség. Az alábbiakban ezeket fogjuk áttekinteni.
Először legyünk túl az első, igen lapos poénon: mi, a nyestnél is ezt a szám-személyt használjuk, például ebben a mondatban is. Nem mintha mindig vagy akár rendszeresen több szerző készítené a cikkeket. De akkor miért használjuk a többes elsőt? – Nagyon egyszerű: az újságoknál, az ismeretterjesztő, de akár a tudományos műfajoknál is meg kell hozni egy döntést: mennyire akarunk személyesen fogalmazni, illetve: mennyire tudjuk elkerülni a személyességet.
A csupán hírt közlő sajtótermékeknek viszonylag egyszerű dolguk van, ők könnyen tudják tartani a személytelenséget. Ilyenkor a híríró személye tökéletesen lényegtelen. Ha pedig hivatkozik valamilyen értesülésre, könnyű szerrel harmadik személyben is utalhat akár a saját szervezetére is, például így:
Az MTI értesülései szerint...
Az Index tudósítója szerint...
Az ennél kevésbé tényszerű műfajoknál azonban állandóan felmerül, hogy az író személye igenis az előtérbe tolakszik, és bizonyos állításokat véleményként, személyesen fogalmaz meg. Ilyenkor bizony dönteni kell: megpróbáljuk fenntartani a személytelenség látszatát, bevállaljuk a személyességet, és egyes szám első személyben fogalmazunk (kockáztatva ezzel azt, hogy az olvasók érdeklődését elveszítjük), vagy középutas megoldást választunk, használjuk a többes elsőt, ami nem is túl személyes, de nem is személytelen. A legtöbb dolgot mindhárom módon meg tudjuk fogalmazni:
A fentiekből jól látható, hogy...
A fentiekben megmutattam, hogy...
A fentiekben megmutattuk, hogy...
Az már inkább kérdéses, melyik megfogalmazásnak mi a plusz hozadéka, milyen asszociációkat, milyen képzeteket kelt az olvasóban. A többes szám első személy az újságírás esetében azt jelenti, hogy nem egyedi álláspontról, hanem szerkesztőségi véleményről, az egyéni beszámolóknál általánosabb, ezért nagyobb érdeklődésre számot tartó dologról van szó.
Lássuk, kik küzdenek még – rajtunk kívül – a nyelvtani szám és személy problémájával. És akik rögtön eszünkbe juthatnak: az orvosok. Az igazi „esztéká-nyelv” kelléke a többes szám első személy gyakori használata:
Hogy vagyunk, hogy vagyunk?
Mikor megyünk az ultrahangvizsgálatra?
Ebből szedjünk napi 3x5-öt, és minden a legnagyobb rendben lesz.
Volt székletünk?
Ezek a megfogalmazások persze szerencsétlenek, és így, a szövegkörnyezetből kiragadva nevetségesek is, de ha elképzeljük a helyzetet, inkább megejtőek. Mert mit akar kifejezni az orvos a többes szám első személlyel? Természetesen nem azt, hogy ő maga is eljönne velünk az ultrahangra, vagy hogy maga is bevenné velünk a napi 3x5 darab pirulát. Hanem azzal, hogy – nyelvtanilag azonosítja magát velünk – az együttérzését akarja kifejezni. Paradox módon azonban, mivel nagyon sok orvos rutinszerűen így fogalmaz, valójában nem érződik az együttérzés gesztusa. Inkább gondoljuk, hogy törődnek velünk, ha valaki épp ezt a sematikus megfogalmazást elhagyva beszél velünk.
(Forrás: Wikimedia Commons / Davidmartindel)
Ugyanez az effektus figyelhető meg a kisgyerekes szülőknél, valamint a kutyatartóknál. Nevezzük ezt a fajta regisztert játszótéri nyelvnek:
Már bilibe pisilünk!
Már póráz nélkül sétálunk!
Szopiztunk, aztán büfikéztünk most meg alszunk.
Voltunk oltáson, és mert jól viselkedtünk, kaptunk jutalomfalatot.
Mi történik a játszótéri nyelvben? Miért használják a szülők és a gazdik ilyen furcsán a többes szám első személyt? Természetesen ők sem azért, hogy pontosan leírják a valóságot, azaz a szülő nem pisil bilibe a gyerekével, nem szopikázik stb., és a gazda sem kap jutalomfalatot az állatorvosnál, ha a kutyája ügyesen tűri az oltást. Inkább arról van szó, hogy a kisgyerek és a házikedvenc igenis személy (vagy valami hasonló), viszont nem tud beszélni. És így a szülő mintegy a gyerek helyett, a gazda mintegy a kutya helyett meséli el a sorfordító történéseket hasonszőrű ismerőseinek a játszótéren.
(Forrás: Wikimedia Commons / Peter / CC-BY 2.0)
A fenti esetekben a többes szám első személy használata az azonosulás. Kérdés, hogy a tanári nyelvhasználat esetében is az-e. Ugyanis a következő helyzet, ahol gyakran használják „indokolatlanul” ezt a nyelvtani szám-személyt, az az osztályterem, illetve a tornaterem (fitneszterem):
Akkor most nyissuk ki a tankönyvet a 148. oldalon!
Elteszünk mindent az asztalról, előveszünk egy tollat és egy papírt: röpdolgozat!
Emeljük magasabbra (a lábunkat)!
Lélegezzünk mélyeket!
A tan- és a tornaterem esetében a helyzet más, mint az eddigiekben. Ezekben a helyzetekben egy ember kommunikál egyszerre több partnerrel – jellemzően úgy, hogy utasítja őket valamire, többnyire felszólító módban. A felszólítás miatt persze nehezen is kerülhető el ebben a helyzetben a személyes megfogalmazás, bár egy radikálisan nominális, igéket nem tartalmazó stílusú iskola is elképzelhető:
Munkafüzet, 45. oldal!
Lábemelés, nyolcszor!
De ez valóban nem a legszerencsésebb megfogalmazás. Elképzelhető lenne még az egyes szám második személy használata, de ez sem lenne sokkal szerencsésebb – bár időről időre vannak tanárok és edzők, akik ezt találják jónak a személyessége miatt. Valójában azonban célt tévesztenek, mert egy tömeggel szemben az egyes szám használata nem tud személyes lenni. Paradox módon a legszemélyesebb és legjobb felszólítás a többes szám második személy volna:
Nyissátok ki...
Emeljétek fel...
De ez valahogy ritkább, mint az előbbi változatok. Talán éppen azért, mert ez túl személyesen utasító.
@Miklós: Kösz.
@Krizsa: Olvasom most már több magyar őstörténettel és nyelvel foglalkozó honlapokban megjelent írásait. Igaza van amikor megállapítja hogy ezek a tudományok nagyon át vannak szőve mindenféle érzésekkel, bizonyítani akarással, és főleg azzal, hogy hátha sikerül magunknak olyasmire választ adni amire eddig még a "tudósoknak" nem sikerült. Bizonyára ez alól az érzés alól magunk sem vagyunk kivételek. Igazam van?
Az elmúlt 15-20 éve bebizonyította hogy nem minden ami megcáfolhatatlannak tűnt, az igaz is. De azért az sem lehet igaz, hogy akkor most minden amit eddig a hivatalosak állítottak az vagy nem igaz vagy az ellenkezője lehet csak igaz.
Teljes mértékben igazat adok Önnek abban, hogy a magyar egy gyöknyelv, (ez egyébképpen már legkésőbb Czuczor-Fogarasi óta ismert csak a finnugor nyelvtudomány állandó bizonyításkényszere miatt háttérbe szorult) Számomra teljesen érthető, hogy "ás" és az "ásít" összefügg és az az agglutináció egyértelmű következménye. Ez azonban egyáltalán nem rengeti meg a finnugor nyelvtudományt. Ebben a tudományban is vannak olyan részek amik számomra is teljesen hihetőek. A gond abban van hogy ezt a tudományt főleg német eredetű nyelvészek arra használták fel, hogy a nyelvcsoportnak az ősszókincsével bizonyítsák hogy a magyarok, és a többi finnugor nép mennyire primitív volt valamikor. Egyes nyelvészek ma is így érvelnek, bizonygatásként. (Nádasdy Ádám: A gonosz Bundenz)
A finnugor vagy indoeurópai nyelvészet legfigyelemreméltóbb érvelésének azt találom, hogy a szavak amelyek legközelebb vannak az emberhez az dönti el a nyelvi eredetet: ilyen a testrészek, hozzátartozók, időjárás és természet megnevezései. Ha az angolt vesszük az mára már nem flektáló nyelv hanem izoláló, mégis germán nyelvcsaládhoz tartozik mert a fenntelített megnevezések nagyrészt germán szavak, bár a szókincsük nagyrészt francia-latin eredetű, és a nyelvtan is nagyon eltér már a némettől. Tehát ebben a nyelvcsaládos elméletben nem annyira a nyelvtan a fontos, nem is a szókincs nagyrészt, hanem annak minősége!
Azt pedig hogy kizárólag (bármely) nyelvészeti hókuszpókusszal állapítsunk meg őstörténetet az pedig rettenetes nagy tévedésekhez vezet. Lásd a finnugor vagy indoeurópai nyelvészeten alapuló történelem szemléletet! A kelta-szláv szubsztrátumnak semmi alapja nincs! Kijelentések, amik bár az újdonság erejével hatnak, de meggyőzni senkit sem tudnak!
@Avatar: Tetszett a hozzászólásod!
Én pont azt akarom elérni, hogy minden (nagyon sok) magyarnak ez mind kapásból érthető legyen. Azért neked is érthető volna, ha komolyan vennéd, amit a Nyest és az MTA örökösen szaval, hogy a nyelvek "folyton változnak". Persze, most viccelek.
A gyökvázas nyelvek csak ÍGY VÁLTOZNAK. Csak a ragjaik / képzőik funkciója változgat 10-13 ezer éve.
Az alapszavak (tőszavak - valójában csak a msslhangzó vázaik) értelmével az egész mai embeiság veleszületik. Ezek túlságosan tágas értelmőek? Hát igen (vagy nem mindig).
Menjek vissza az ás-ít -ig? Az "ás", az: kinyit.
Lehet, hogy mindehhez van valami köze annak, hogy én 4 éves koromtól olvasok (magyarul), és 6-7 éves korig már angolul és németül is beszéltem, írtam? Nem vagyok biztos benne, hogy ez az ok. Annak, hogy pici koromtól ismerem a Vas-Zalai VEND--magyar ( = szláv-magyar) kiejtést, valszeg több köze van a "nyelvérzékemhez".
Valójában, szerintem, az alábbi "felbontásaimet" minden magyar anyanyelvű érti.TE IS! Gyanítom, hogy Te is, csakhát...
Ezt abból gondolom, hogy az apám (az anyámat már 2 éves koromtól alig láttam, tbc.-s volt, meghalt) semilyen más nyelvet nem tanult kiskorában. (Később már akart, de nem igazán ment neki). Mégis ő tanított a "gyöknyelvészet" alapjaira. Elmagyarázta, hogy a KR váz mind körözést jelent, és a NYL mind nyúl-nyel-nyől. Ennyi elég volt nekem. Az én (kb. 55 évvel ezelőtti) koromban a magyar nyelv és nyelvtan oktatása még MAGYAR volt, nem angol-zagyva. Tehát még nem "rombolta le" a magyar nyelvérzékemet.
Aztán (35-37 éves koromtól) jött a héber tanulás, mert már ki akartam jönni (végül "illegálisan" szökni) a vőlegéyemhez. És már az első (még magyarországi) tanórámon beugrott, hogy a héber NAGYON, de nagyon hasonlít a magyarhoz.
Ez már biztosan a jó nyelvérzékem miatt volt? Talán. Először felneveltem az egy kiszöktatett / és plusz az itt (Izráelben) született két gyerekemet, már özvegyen, a diplomáig . Csak aztán kezdtem bele... Káolyi Gáspár óta nagyon sokan rájöttek már, hogy ez a két gyöknyelv, a magyar és a héber mennyire hasonlít. De mind le lett hurrogva azzal, hogy pont a zsidók? Ez aztán nem kell inekünk, nehogymár...
A finn is gyöknyelv, de az nagyon sokkal ősibb "mindenkinél". A magyarhoz a 4000 éves héber - habár a FULL-flektálás válaszfalat von közöttük - ez a két nyelv hasonlít egymásra a legjobban a világon.
A szlovákra is nagyon hasonlít a magyar (s valóban, ez az leginkább "testvér-nyelvünk"). Az oroszra már kevésbé "hasonlítunk", habár még eléggé. A "finnes" nyelvekre csak a régi-régii korokból hasonlíunk és csak egy kicsit. A vicc az, hogy az északi "finnesek" - be tudom bizomyítani - a héberre jobban hasonlítanak, mint a magyarra.
A magyar biztosan nem a világ legősibb nyelve. De EURÓPÁNAK mégis - valszeg - a legősib nyelve. Csak még senki nem hívta ezt 8-13.000 éve, "magyarnak". Ugornak sem hívták, hunnak, vagy akárminek sem. Én ezt "kárpátnyelvnek" nevezem. Ami a kelta-szláv-magyar őslakosik nyelve volt a KM-ben. S pontosan ez az "európai szubsztrátnyelv". Tehát nagyon kevés közünk van a "finnugorokhoz". Mert ők sokkal ősibbek minálunk, IGEN. És ezért tényleg van valamennyi közünk hozzájuk.
"Biztos, hogy így is érteni fogjuk"
Biztos bennem van a hiba, de én nem értem ezeket.
Én még sose hallottam olyat, hogy "ásiton" vagy "ásitán", szerintem ezt magyarul ásítósnak mondják.
"Tovább: ásitán-ka, sőt ásiton-og - hosszasan ásít, egészen lefoglalja az az ásítás." Hát nekem ezek a szavak se értelmesek, inkább az "ásítozik" fejezi ki számomra, amit próbáltál definiálni. A gugli se talált egyetlen használatot se a te szavaidból, az "ásítozik"-ra viszont több milliót.
Mellesleg már az is erősen kérdőjeles számomra, hogy az ásít szó felbontható ás-ít részekre. Semmi köze az ásáshoz, abból ásat alakot lehet képezni műveltető -at képzővel.
Az "ásítunk" az ás-ít-xn-xk (az x bármilyen magánhangzó) szerkezetből alakult ki. Csak az igeragozások már jó későn alakultak ki a nyelvekben, hogy pl.: az -nk legyen a jelen idejű ige többessz. 1. személyragja.
Csináljuk másképp. Biztos, hogy így is érteni fogjuk:
ásit-on: olyan, hogy ásít,
ásít-ón: ásítva,
ásit-án: aki ásítani szokott.
Tovább: ásitán-ka, sőt ásiton-og - hosszasan ásít, egészen lefoglalja az az ásítás.
Ezek és ezek a magyar ragok és kész? S természetesen azt se tudják a nyelvészek, hogy miért pont ezek... ?
Először is, a ragok nemcsak magyar ragok, hanem kozmopoliták - persze így összeragadva már nem. Szigorúan csak EGY-mássalhangzós darabonként. Egyenként ugyanis elég jól behatárolható kozmopolita (nemzetközi) értelműk van.
Plusz a királyi többes...
...na jó, ez nem túl _gyakori_ ;-), legalább is amíg nem leszünk ismét monarchia...