Miért gyűlöljük a saját hangunkat?
Azért halljuk másnak a saját hangunkat „belülről”, mint felvételről, mert más hanghullámok érik el a dobhártyánkat.
Bizonyára mindenkinek ismerős az élmény: ha saját hangunkat halljuk vissza felvételről, meglepődünk, és kissé el is borzadunk: így hallanak minket mások? Szinte mindenki gyűlöli a saját hangját: felvételről magasabbnak, sipítozóbbnak halljuk, mint amikor beszélünk. A jelenségnek egyszerű tudományos magyarázata van, mely azon alapul, miként érik el a hanghullámok a fülünket – írja a The Week.
Amikor mások beszédét halljuk (vagy a sajátunkat felvételről), a levegőből érkező hanghullámok a hallójáraton át haladnak jutnak el a dobhártyáig, és megrezegtetik azt. A rezgés a dobhártyából a folyadékkal töltött csigába jut tovább, melynek idegei az ingereket az agyba továbbítják.
(Forrás: Wikimedia Commons / Chittka L, Brockmann A / CC BY-SA 2.5)
A saját hangunkat is hasonló módon halljuk – egy apró különbséggel. A gégefőben keletkező rezgések ugyanis nem csak a külső levegőn és a hallójáraton keresztül érik el a dobhártyát, hanem a csontokon keresztül is. Ennek köszönhetően a saját hangunkat mélyebbnek és artikuláltabbnak halljuk, mint mások. Kivéve persze, ha felvételről szól: ekkor mi is azt halljuk, amit mások egyébként.
Aggodalomra azonban semmi ok. Mások is szörnyűnek hallhatják saját hangjukat, még akkor is, ha mi azt egészen normálisnak, sőt, kellemesnek halljuk. Attól még, hogy mi nem vagyunk elégedettek a saját hangunkkal, nem biztos, hogy mások is borzalmasnak ítélik.
Ez tényleg így van. Másképp halljuk a saját hangunkat. Épp ezért érdemes hangfelvételre beszélni (utána le lehet törölni, vagy elmenteni sem muszáj, ha szörnyűnek találjuk az eredményt). Lehet asztali, notesz- és táblagépre, mobiltelefonra, digitális diktafonra, mp3 lejátszóra, bármire. Lassan már a kenyérpirítókon is meg lehet csinálni, vagy esetleg beszélős játékmackóval.
Ha nincs a közelben hangfelvevő, akkor a két tenyerünket belső élével odanyomva támasszuk a fülcimpák elé, mesterséges "tenyérfüleket" formálva, amolyan elefántosan. Ezáltal egyrészt lefogjuk a koponyacsont rezgését, másrészt a hanghullámok is távolabbról jutnak a fülünkbe. Ebben a kísérletben is úgy fogjuk hallani a hangunkat, ahogy mások hallanak minket.
Elég érdekes terület a beszéd hangzása, amely nem is annyira az egyes beszédhangok ejtésén múlik, hanem inkább az azokon túli beszédjellemzőkön, káromkodással szupreszegmentális vonásokon: hangszálak és/vagy álhangszálak használata és szabályozása, garat beállítása, hangmagasság, hanglejtés, időzítés, hangsúlyok, ritmus, hangerő, hangszín, esetleges orrhangzóság (vagy ezzel összefüggésben a lágy szájpad szabályozása), egyéb elemek, mint pl. szünettartási technikák, stb..
Ezek jóval fontosabbak az egyes beszédhangok képzésénél. Ezért is van az, hogy egy idegen nyelvet egész jól lehet utánozni akkor is, ha nem beszéljük, és a beszédhangjait sem sajátítottunk el, csak halandzsázunk valamit az ízét visszaadva. Ráadásul a fonetikusok többsége pont ezekkel a legfontosabb elemekkel nem hajlandó foglalkozni, hiába szólnak bele ezek a beszéd hangzásának 95-98%-ába. Ezt a "tudománytalan" munkát inkább logopédusokra és foniáterekre hárítják. Még Canepari mester is nagy ívben tojik a témára, foglalkozik vele max 2 oldalon a sok százból, aztán kézcsók.
Mondjuk tapasztalatom szerint az embereknek a saját anyanyelvükön ritkán vannak beszédhibái, vagy hangképzési hibái, és akkor is főleg fizikai-szervi elváltozás van inkább a háttérben. Az emberek többsége megüt egy átlagosan megfelelő szintet, csak hétköznapi lazasággal használják a nyelvet, esetleg igénytelenül, nem tagolnak eléggé, nem osztják be jól a levegőt, légzési időzés sem mindig megfelelően sikeredik, esetleg hadarnak, nem artikulálnak eléggé, túl röviden ejtik a magánhangzókat, túl halkak, túl hangosak, nem jó alaphangmagasságot használnak, vagy szimplán rossz beszédszokást alakítanak ki. Nem véletlen, hogy a bemondók, sajtószóvivők, színészek, egyes politikusok, szónokok beszédtanárhoz járnak, ott professzionális szinten tanulnak meg beszélni, attól hangzanak szebben, nem azért, mert az adottságaik lennének jobbak. Meg lehet tanulni bárkinek, csak az emberek többsége nem akarja és/vagy lusta. Teljesen népszerűtlen kiejtéssel foglalkozni, nem csak idegen nyelvekből, hanem anyanyelven is, szőrözésnek, piperkőc buzizásnak tartják. Pedig egyrészt nem nagy szám, másrészt ingyen is elsajátítható és kigyakorolható, nem kell hozzá tehetség vagy különleges képesség, csak foglalkozni kell vele, rendszeresen gyakorolni egy keveset.
Az emberek inkább ha rá is jönnek egy kiejtési hibájukra, vagy rádöbbenek, hogy nem beszélnek valami szépen, nem jó őket hallgatni, akkor hajlamosak inkább megtanulni együtt élni a dologgal, mint hogy megpróbálják javítani. Teszik ezt akkor is, ha adott esetben a hangjukból vagy beszédükből élnek, tanárok, ügyfélszolgálatosok, stb.. Valahogy úgy állnak hozzá a felnőttek, hogy ha eddig X évig jó volt, akkor a hátralévő Y évre is meg fog felelni. Gyerekeket azért inkább hamarabb elküldik logopédushoz, bár őket sem mindig, mert adott esetben a szülőket, óvodai személyzetet, tanárokat nem érdekli (nem ért hozzá, nem érdekli, nem lesz több vagy kevesebb miatta a fizetése), hogy gázul beszél a kölök, és szóbelileg nevetség tárgya marad egész életére. Pedig gyerek esetében a legtöbb esetben ingyenesen is igénybe lehet venni logopédus szakember segítségét. Esetleg sokan úgy gondolják, hogy az elég, ha a gyerek nem selypít, nem raccsol, nem pösze, és több nem kell, pedig ez oltári tévedés.
"nem biztos, hogy mások is borzalmasnak ítélik."
Marha megnyugtató. :)